Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Ezekért a filmekért idén érdemes volt moziba menni

Ezekért a filmekért idén érdemes volt moziba menni

Idén is összegyűjtöttünk 20 alkotást, ami nélkül tuti nem lehet teljes a 2018-as filmes bakancslistád. Nem erősorrend, nem rangsor, viszont egytől egyig megérdemlik a megtekintést.

Kutyák szigete (Isle of Dogs)

Wes Anderson eddigi munkái közül a legnagyobb odafigyelést igényli ez a film, mert a bábanimáció mellett számos más technikát is használ, például kínai fametszeteket idéző 2D animációt, amiket teleszór japán és angol nyelvű feliratokkal, eszméletlenül zsúfolttá téve a képeket.

De ha a néző felveszi a sodrását, nem nehéz lelkesednie érte, hiszen a történetben a Disney és Miyazaki-alkotásokat idéző kifejezetten vicces, ám megható sztori és a komoly, átgondolt társadalmi mondanivaló remek elegyet alkot. Kritikánk itt olvasható.

Ezektől a cuki kutyáktól Orbán Viktor is lebontaná a határzárat

Wes Anderson új stoptrükkös bábfilmje, a Kutyák szigete nemcsak hihetetlenül vicces és megható mese az ember legjobb barátairól, de komoly társadalmi mondanivalóval is bír. A film hazai premierje a 25. Titanic filmfesztiválon volt. Spoilermentes kritika.

Csillag születik

Félő volt, hogy egy film, amit már negyedszerre dolgoznak fel, kb. olyan felesleges lesz, mint egy kidurrogtatott bubifólia, Lady Gaga az énekesi képességei mellett semmit nem tud majd felmutatni és Bradley Cooper csupán ellötyög a maga rendezte és főszerepben tetszelgő, kvázi hiúságprojektjében. De már az első 10 percben kiderült, teljesen igazságtalan és alaptalan minden aggodalom. A két főszereplő között végig úgy dolgozik a kémia, hogy sokan azt várják, hogy kiderüljön:

volt köztük valami a forgatások szünetében.

A dalok zseniális ütemben pengették vagy épp tépték a lelkek húrjait, és mindig csak annyira volt szomorú vagy épp nyálas, hogy ne váljon hiteltelenné. Ahogy halad előre a film az időben, a tökéletesen megformált alkoholista, Jackson Maine minden kellemetlen és függősége okozta kínos pillanat ellenére válik egyre szimpatikusabbá, míg a rockból popba szelídülő Ally a kompromisszumkötés, meghunyászkodás és önfeladás szentháromságával küzd.

Valódi, átérezhető és emberi érzelmek a csillogás árnyékában, aminek dinamizmusát a szerelem végig fenntartja. Az év egyik legváratlanabbul, de legmagasabbra kúszó musthave filmje, aminek dalaira még hónapokkal később is dudorászol majd.

Hang Nélkül

A John Krasinksi rendezésében bemutatott thriller egy nem mindennapi nézőpontból közelítette meg a posztapokaliptikus jövő perspektíváját. Nem akarta az emberiség alapvető hibáit az arcunkba tolni, és nem egy nagy háborút jelölt meg fordulópontként, hanem szépen lassan adagolt egy háttérben húzódó narratívát. A film középpontjában egyértelműen a főszereplő házaspár és gyermekeik drámája áll, ez pedig nem véletlen, ugyanis a két főszereplő, John Krasinski és Emily Blunt a való életben is egy párt alkotnak. Mint az a film címéből is kiderül, egyetlen szabály vonatkozik mindenkire a Földön, aki életben akar maradni: hang nélkül kell élni. Ezt a család már a film elején a saját bőrén tanulja meg, amikor is legfiatalabb

fiukat elragadja a bolygót uraló titokzatos lények egyike.

A Hang nélkül érzékletesen festi le a környezetet, megismerünk minden egyes praktikát, amit az évek során kifejlesztettek a túlélésre, ettől pedig egy igazán emberi léptékű mozi lesz. Dramaturgiailag is zseniális a felépítése, ugyanis a csend világában minden egyes mozdulat, lépés, cselekedet felértékelődik, vegyük példának a jelenetet, amikor a főszereplő, Evelyn belelép egy szögbe. Az év egyik meglepetése.

Rossz versek

Reisz Gábor négy évvel ezelőtt a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal rátapintott valami nagyon élőre és lélegzőre. A napjaink Budapestjén élő késő-húszas, kora-harmincas generáció filmjét forgatta le, amelynek tagjai részint még mindig anyjuk emlőjén lógnak, nem tudnak teljesen leválni és kicsit kilátástalan a jövőképük.

Mindezt bájos, szívbemarkoló humorral, rengeteg öniróniával és égető egzisztenciális kérdésekkel teszi egy szakítás feldolgozásán keresztül, amelyben a legtöbb néző felismeri saját magát.

A Rossz versek, Reisz második alkotása kicsit testvérfilm, ugyanis Budapest ugyanúgy fontos szereplő, nemcsak díszlet, a vezérmotívum pedig ugyanúgy egy szakítás.

Viszont mégsem egy copy+paste-elt, több pénzből, de jobban elkészített film, hanem ugyanannak a témának egy kicsit más feldolgozása. Kritikánk emitt olvasható.

Most már két kultfilmje is lesz a mostani koraharmincasoknak: a VAN és a Rossz versek

Reisz Gábornak összejött az újrázás, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan után újabb korszakos filmet készített. A Rossz versek személyes, humoros és elképesztő formavilágú film lett. Spoilermentes kritika.

Keresés

Kétséget kizáróan ez lett az idei filmes termés legformabontóbb tagja. Nem csupán azért, mert az egész történet egy windowsos számítógép asztalán játszódik, hanem azért is, mert egy olyan témát boncolgat, amit eddig hajlamosak voltunk az asztal alá söpörni, és tudomást sem venni róla. Pedig

az internetes visszaélések és zaklatások igenis reális, komoly figyelmet igénylő problémák napjainkban.

Ezt a 16 éves Margo eltűnésének történetén és apja nyomozásán keresztül mutatja meg a mozi, ami ijesztően realisztikusra sikeredett. Margo kámforrá válása után apja a barátai, ismerősei felkutatásával kezdi meg saját nyomozását, amihez a rendőrség beavatkozását is kéri. Idővel rádöbben, hogy az internet mennyire elszigetelte a lányát tőle, és a facebookos adatlapja szinte többet tud a gyerekéről, mint ő maga. A kutatás olyannyira kezd átcsapni paranoiába, hogy az apa akár saját testvérét is képes meggyanúsítani a gyilkossággal, és ez alól a lány néhány ismerőse sem kivétel.

A nyomozás során egyre több dolog tisztázódik Margo múltja kapcsán, a többi közt az is, hogy nincsenek igazán barátai, de természetesen amint az eltűnése nagyobb nyilvánosságot kap, a közösségi oldalakon megjelennek a különböző lájkvadász, együttérző kommentek és videók. Mindez olyan görbe tükröt mutat az interneten uralkodó morális nihilnek, amit mi magunk is láthatunk nap, mint nap ezeken az oldalakon.

Csuklyások – BlacKkKlansman

Spike Lee Cannes-i nagydíjas új filmjében egy szinte lehetetlen történetet mesél el. Bármennyire is hihetetlen ennek a tragikomédiának az alapötlete, igaz.

A főszereplő egy Colorado Springs-i rendőr, aki bár afro-amerikai, sikeresen beépült a Ku Klux Klánba. Ennyi hívószó róla talán bőven elég is.

Egy nap

Szilágyi Zsófia filmjében a világon nem történik semmi különös, azon kívül, hogy a háromgyerekes anya és olasztanár, Anna (Szamosi Zsófi) – a címmel ellentétben – másfél napját követhetjük végig gyerekkeltetéstől, öltöztetésen, reggelikészítésen, bölcsibe-, óvodába-, iskolába transzportáláson, munkán, csellóórára-, vívásra-, balettra szállításon, bankba telefonáláson, vacsora készítésen át az éjszakai gyógyszertárba levonulásig.

Közben ott a férj, aki szintén sokat dolgozik, de még együtt sem jutnak semmire egzisztenciálisan, sőt, a kotnyeles anyóstól kell pénzt kérniük arra, hogy el tudják vinni műszakiztatni az autót.

Akkor mégis mi a truváj ebben? A hétköznapi realizmus és a mindennapok rögvalósága adja az Egy nap igazi értékét, olyan ez, mint a román újhullámos filmek, amikből kb. évente érkezik egy-egy kiemelkedő darab, nálunk viszont hiánycikk. Kritikánk itt olvasható.

A hárommillió magyar anya filmje

A Napszálltát ugyan az előzetes várakozások ellenére nem Cannes-ban, hanem Velencében mutatták be, viszont a rangos francia filmmustrán így is volt olyan magyar film, amire érdemes volt odafigyelni. Az Egy nap, Szilágyi Zsófia filmje az Inkubátor Program keretében készült, és rögtön komoly díjjal debütált: a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének (FIPRESCI) kategóriadíját nyerte meg a 71.

Én, Tonya

Az Én, Tonya bár 2017-es, több Oscarra jelölt filmhez hasonlatosan hozzánk az idei év elején érkezett meg, és helye van a listán, már csak a főszereplő, Margot Robbie alakítása miatt is, akinek nagy tragédiája, hogy Frances McDormand olyat rittyentett a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben, hogy elorozta előle az Aranyszobrocskát.

Ez egy olyan sportfilm, amely egy szomorú karrier bemutatása mellett azt is körüljárja, milyen, ha a szülők kiveszik az irányítást egy gyerek életéből, és rákényszerítik egy olyan pályára, amit nem szeretne magáénak tudni. Ráadásul mindezt olyan tálalásban, hogy a rettenetes drámát remek humorral ellensúlyozza.

Sztálin halála

Ez a film is 2017-es, kis hazánkba csak 2018 márciusában jutott el, és bár borzasztó kevesen voltak rá kíváncsiak, pontosan úgy, ahogyan Amerikában is, a listán helye van. Érthető mód Oroszország mozikasszáinál nem sok keresnivalója volt, legalábbis az ottani illetékesek szerint, így az országban be is tiltották a vetítését.

Mégis releváns, izgalmas és borzasztóan szórakoztató film a Sztálin halála, több okból: realistán mutatja be a pusztító volt-szovjet légkört, emellett az ármánykodások és a potenciális hatalomátvétel is sok érdekességet hordoz, de ami a hátán viszi a filmet, egyértelműen a humora. Ugyanis szokatlanul morbid, sötét poénokkal operál és nagy ívben tesz a politikai korrektségre. A Sztálin körül uralkodó fagyos légkör külön zseniális, és az abszurditás határát súrolja.

Könnyű leckék

Mi jut eszedből arról, hogy menekült? A kormány túlzó gyűlölet-plakátkampánya? Esetleg a Keletiben sátrazók 2015-ből? Neadjisten Nikola Gruevszki volt macedón államfő, aki menedékjogot kapott Magyarországon?

A Könnyű leckék azért rendhagyó dokumentumfilm, mert a felsoroltak közül egyik sem található meg benne, csupán Kafiya, a 17 éves szomáliai lány, illetve magyarországi beilleszkedésének története. Kafi egyéves robinzonád végén jutott Kelet-Afrikából hazánkba, majd 15 évesen egy budapesti gyermekotthonba került és egy fővárosi középiskolában kezdett tanulni, ahol a film jelen ideje szerint készül az érettségire.

A magyar gyűlölködő plakátok sem olyan vészesek, mint Szomáliában élni nőként

Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmjében egy 17 éves szomáliai menekült lánnyal, Kafiyával forgatott, hogy bemutassa magyarországi beilleszkedésének történetét. Kafi egyéves robinzonád végén jutott Kelet-Afrikából hazánkba, majd 15 évesen egy budapesti gyermekotthonba került és egy fővárosi középiskolában kezdett tanulni, ahol a film jelen ideje szerint készül az érettségire.

Ebben a nagyon személyes filmben viszont nemcsak egy problémaorientált bemutatást kapunk arról, Kafi miként küzd meg a nehézségekkel, ugyanis a Könnyű leckék az identitáskeresésről is szól. Ez a lány nemcsak a hazáját, a családját és a kultúráját hagyta maga mögött, hanem a hidzsábot is, és ezzel a muszlim vallását.

Megindító, ahogyan arról beszél, mennyire egyedül van, de próbál kitartani és rengeteg egyéb dologgal elfoglalni magát, hogy ne emlékezzen. Az év egyik legjobb dokumentumfilmje. Kritikánk ímhol olvasható.

Ilyen az élet menekültként a migránsplakátok árnyékában

A Magyar Nemzeti Filmalap elsőfilmes rendezőket patronáló programja, az Inkubátor keretében egy újabb szívet melengető film készült (a Karlovy Vary-ban díjazott Virágvölgyről és a Cannes-ban méltatott Egy napról itt írtunk). Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmje ritka érzékenyítő film arról, milyen menekültként beilleszkedni Magyarországon.

Lány

Ez a film az idei Cannes-i filmfesztivál díjhalmozója lett, ugyanis nemcsak hogy megkapta a filmkritikusok FIPRESCI-díját, de az Arany Kamera-díjat, a Queen Pálmát és az Un Certain Regard versenyszekcióban Victor Polster a legjobb színész díját is elhozta.

A főszereplője Lara, egy 15 éves lány, aki fiútestbe született. Profi balerinának készül, a nagy presztízsű belga táncakadémia növendékeként. A balett órákon a fizikai és a lelki tréning minden táncosnak önmagában is nagy megterhelést jelent, Lara ráadásul közben nemi átalakító műtétre is készül. Számára a testi felnőtté válás egyszerre zajlik a fiú testből lány testbe átalakulással.

Kszi, Simon

A tinidrámák és a coming of age sztorik tonnaszámra ömlenek ránk, és a legtöbb szinte bármiféle érdeklődés nélkül kerül a feledés homályába. Idén viszont érkezett egy olyan mozi, ami valóban fontos volt, elsősorban az általa feldolgozott téma okán: a rettenetes magyar címet kapó Kszi, Simon.

A film Simon Spier történetét járja körbe, aki egyszerű tinédzser életet él, ám van egy nagy titka, méghozzá az, hogy meleg. A fiú nem tudja rávenni magát a coming outra, és ennek kapcsán kezd el e-maileket váltani egy ismeretlen sráccal, aki ugyanebben a cipőben jár. Ám ezek váratlanul nyilvánosságra kerülnek, és azzal szembesül, hogy a komplett baráti és ismerősi köre megtudja legféltettebb titkát.

A történet szög egyszerű, viszont az emberi hangnem, a fontos üzenet és a jó szövegkönyv sokat tesz hozzá.

A Kszi, Simon jókor, jó időben érkezett, és végre valahára előítéletek és túlgondolás nélkül tudták tárgyalni a melegség témáját.

Ruben Brandt, a gyűjtő

A magyar egész estés animációs mozik talán a Macskafogó óta nem tudtak igazán maradandót alkotni, ezen igyekezett idén változtatni Ruben Brandt, a gyűjtő. Milorad Krstic filmje több tekintetben is formabontó volt, vegyük akár a látványvilág kubista megközelítését, vagy a párbeszédek elmélyültségét.

A sztori alapját Ruben Brandt múltja és foglalkozása adja, ezek kombinációja pedig egy pszichológiai drámába oltott akciófilmet tár elénk. A főszereplő egy olyan lélekbúvár, aki művészetterápia segítségével igyekszik megtisztítani a páciensei lelkét és elméjét. Foglalkozását egyszerre szereti és találja mérgezőnek, ugyanis álmaiban híres festmények szereplői törnek az életére, ez a visszatérő rémálom-sorozat pedig az egész életére kihatással van. Páciensei ekkor felajánlják számára a segítségüket, és

együtt indulnak el a világ legkülönbözőbb kiállításaira, azért, hogy eltulajdonítsák a gyilkos festményeket.

Egyszerű nézőként fájóan soknak találhatjuk a különböző művészeti utalásokat, amiknek alig a felét, ha értjük, de az összkép így is nemzetközi tekintetben maradandó alkotást eredményez, nem meglepő, hogy Krstic alkotását sokan Oscar-esélyesnek titulálják. Kritikánk itt olvasható.

Expedíció

A történet alapjául szolgáló korszakos sci-fi, Jeff VanderMeer Déli-végek-trilógiája már régóta megérdemelt volna egy adaptációt, idén pedig érkezett is egy Natalie Portmannel fémjelzett, Alex Garland által rendezett sci-fi-thriller, egyenesen a Netflixre, a moziforgalmazást kihagyva. A trilógia sztoriját ugyan részleteiben átírták, és minden történését egy filmbe sűrítették bele, ami sok furcsa megoldást eredményezett, de ezzel együtt is egy olyan filozofikus sci-fit készült, ami mellett nem tudunk elmenni.

A főszereplő, Lena (Natalie Portman) történetét követhetjük, aki egy férje által motivált expedícióhoz csatlakozik a kormány által eltitkolt X-térségben. Itt egy olyan légkörrel találják szembe magukat a kutatócsoport tagjai, amire semmiféle tudományos magyarázat nem létezik. A térség növényzete felismerhetetlen, gondolataik megváltoznak és az elektronikus eszközeik is használhatatlannak bizonyulnak. A kutatás nem csupán egy fizikai megterhelést jelentő expedíció, hanem egy pszichológiai mélymerülést is kivált az összes szereplőből.

Alex Garland mozija ugyan nem tökéletes, ahogy első filmje, az Ex Machina sem, mégis képes olyan atmoszférát teremteni, amely elfedi az esetleges hibákat.

Végtelen Háború

A Marvel tízéves pályafutásának sokan a csúcspontjaként deklarálták a tavasszal bemutatott, Russo-testvérek által dirigált Végtelen Háborút. Nem véletlen, ennyi szuperhőst még sosem láthattunk egy ellenséggel összecsapni a filmes univerzum égisze alatt.

A Bosszúállók új része minden tekintetben felülmúlja a korábbi Marvel-filmeket

A Végtelen háború alcímet viselő legújabb Marvel-mozi hosszabb, komolyabb, drámaibb és akciódúsabb, mint a korábbiak, de ezt aztán tényleg azok élvezik majd a legjobban, akik a korábbi 18 filmet is látták. Spoilermentes kritika.

A film pörög, nincsenek üresjáratok, a karakterdrámákat is jól megírták, ezáltal pedig magunkénak érezzük őket, a vége pedig olyat húzott, amilyet még egyetlen Marvel-mozi sem. Mindez persze visszacsinálhatatlannak is tűnne, ha nem tudnánk pontosan, milyen Marvel-filmek érkeznek az elkövetkezendő pár évben. Kritikánk itt olvasható.

Éjszakai játék

Az elmúlt évek vígjátékai elindultak egy olyan úton, ami igen negatív jövőt festett: az altáji humor elengedhetetlen összetevővé vált, és a sztorik is gyengének bizonyultak. Az Éjszakai játék viszont olyat tudott mutatni, amilyet rég láttunk, pedig nem lenne olyan nagy elvárás: jó sztorit, izgalmas szálakat, vicces karaktereket.

A Rachel McAdams (Annie) és Jason Bateman (Max) főszereplésével bemutatott mozi egy hardcore társasjátékfüggő csapat estéit mutatja be, amik mintha kezdenének veszíteni valódi szórakozásukból. Ekkor Max bátyja, Bruce egy új játékötlettel áll elő: a saját, megrendezett emberrablása feltárásával. Ám Bruce múltja új csavarokat tartogat, ugyanis a rablás egy maffiózó által elkövetett, valódi emberrablás. A mozi végig izgalmas, a helyzetkomikumokra épített humor jól működik és az akciószekvenciák is látványosak, főleg egy vígjátékhoz képest.

Három óriásplakát Ebbing határában

A történetnek kétszer három + három főszereplője van, egyrészt a lánya gyilkossági ügye miatti egy helyben toporgás után vérszemet kapó anya, Mildred Hayes, Willoughby rendőrfőnök, aki nyomok híján tehetetlen, illetve annak beosztottja, Dixon közrendőr, aki született tökfilkó és mindent erőből akar keresztülvinni; másrészt ott van a három óriásplakát (Ebbing határában), amely az áldozatra hívja fel a figyelmet:

„Miközben haldoklott, megerőszakolták, de továbbra sem tartóztattak le senkit. Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök úr?”

Ez a két mondat háromfelé szedve olyan dühöt, feszültséget, tombolást és haragot rejt, ami a film végéig kitart. A plakátállítás a Missouri állambeli kisváros életét tökéletesen felbolygatja, a helyiek közül egyesek a rendőrség elleni nyílt hadüzenetnek tekintik a lépést, míg mások maximálisan kiállnak az anya mellett.

Plakátokkal hergelni nem csak Soros György képével lehet

A Három óriásplakát Ebbing határában az utóbbi évek legjobb amerikai filmje. Ha egy film van, amit megnézel az Oscar-szezonban, ez legyen az. De tényleg. Spoilermentes kritika. Martin McDonagh, a Három óriásplakát Ebbing határában író-rendezője a kortárs dráma csodagyereke.

Ez a cselekmény önmagában nem biztos, hogy érdekesnek tűnhet, viszont ne ítéljünk a borító alapján, Martin McDonagh az elsőre elcsépeltnek tűnő, közhelyes történetből változatos, csavarokban gazdag, valamint izgalmas filmet készített, miközben nélkülözi a modoros kitaláltságot, és nem érződik rajta a forgatókönyvírói szándékoltság. Általában ezek a jó film ismérvei. Kritikánk emitt.

Mission Impossible: Utóhatás

Tom Cruise ebben az évben ismét Ethan Hunt bőrébe bújt és vállalt el egy lehetetlen küldetést. S ahogy az elmúlt évek Mission Impossible-filmjei, úgy a legfrissebb, Utóhatás alcímet kapó darab is egy ízig-vérig szórakoztató akció-kémfilm, ami olyan könnyen csúszott fel a listánkra, mintha be lenne vazelinezve.

Az Utóhatás lett a Mission: Impossible-franchise legjobb darabja

Ami elsősorban Tom Cruise agilitásának köszönhető. Mission: Impossible – Utóhatás spoilermentes kritika. A Mission: Impossible-franchise eddigi öt része 2,8 milliárd dollárt fialt a Paramount számára, nem véletlen, hogy a stúdió addig hajszolja ezt, amíg lehet, vagy ameddig Tom Cruise lát fantáziát benne.

Cruise megszokott ügynökösködését ebben a részben Hanry Cavill egészíti ki mint CIA-s nehézfiú, kettőjük párosa pedig tolja maga előtt a filmet. Jól összeszedett, átgondolt és nem utolsó sorban fotelbeszorítóan pörgős akciómozi az Utóhatás, látványos kaszkadőrjelenetekkel, kütyükkel, stiklikkel, látványos dínomdánommal és izgalmas cselekménnyel. Kritikánkat itt olvashatjátok.

Barátom, Róbert Gida

Nem csak az enyém, a tiéd, és mindenkié, aki szerette a csacsi, öreg medvét, Micimackót. Bár elrettentő lehet a Disney új trendje, régi rajzfilmek élőszereplősítése, egy pillanatra se higgyük azt, hogy a Barátom, Róbert Gida nem egy szívbemarkolóan kedves és megható mese. Akik attól tartanak, hogy a mézfétises plüssmackó veszít a varázsából a számítógépes élethűsítés miatt, húzza le a WC-n az aggodalmát.

A Barátom, Róbert Gida az a film, amire minden megkeseredett felnőttnek szüksége van

Sokan gondolhatták, hogy a folyamatosan ömlő, minimum zsenge minőségű remake-ek, rebootok és folytatások árnyékában egy élőszereplősített Micimackó maga lehet a gyermekkor teljes meggyalázása, de szerencsére messze nem ez történt. A Barátom, Róbert Gida a Disney egyik legkedvesebb, legszerethetőbb idei filmje lett.

Ez a film átjárót nyit a gyermekkorunkra, amelyen keresztül Róbert Gida mackója és jópofa barátai átsétálnak és kedvesen elmagyarázza, ők sosem hagytak magunkra, csak mi voltunk túl elfoglaltak, hogy foglalkozzunk velük. Kritikánk emitt olvasható.

Pókember: Irány a Pókverzum!

Kár lenne tagadni, hogy az Irány a Pókverzum a valaha készített egyik legjobb, de száz százalékig legeredetibb, legkülönlegesebb szuperhősfilm. Az egyedi látványvilág és az abszolút önreflexív humor az év egyik legszórakoztatóbb, legszerethetőbb mozijává tesz, azon túl, hogy az év legszebb képi világával is rendelkezik, és már csak ezért is érdemes jegyet váltani rá.

A Pókember: Irány a Pókverzum! az év egyik legjobb, legszerethetőbb moziélménye, kár vitatni

Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy újabb, randomnak tűnő Pókember-feldolgozás a Sonytól lesz az év egyik legjobb moziélménye, ám mégis ez történt. A Pókember: Irány a Pókverzum! egy hatalmas szívvel megemelt kalap a hős előtt.

Egyszerre megható, igazán szellemes és nem fél nevetni magán. Bátran koppint az orrára a szuperhőskarakterek hollywoodi reboot-hagyományainak, és beszél arról, mit jelent ez a karakter, és úgy általában a képregények azoknak, akik szeretik. Kicsit meg is lepődtünk, hogy a Sony animációs részlege képes volt egy ilyen csodálatosan jól megírt, egyedi animációs technológiával készült, tényleg maximálisan szórakoztató szuperhősfilmet kiadni. Kritikánk ímhol.