Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Kurt Russell Télapóként egész jó, de még ő sem képes szarral fát diszíteni

Kurt Russell Télapóként egész jó, de még ő sem képes szarral fát diszíteni

Azt hiszem kijelenthető, hogy 2018-ra a Karácsony karácsonyi film nélkül olyan, mint a burgonyapüré rántott hús nélkül: működhet ugyan, de egyáltalán nem érdekes, arról nem beszélve, hogy néhol kicsit szar, meg üres is. Ezért az ember fia, hogy az ünnepi hangulat utolsó puzzle-darabkája is a helyére kerüljön, keres magának valami filmet a témában. (Mondjuk feleslegesen, mert az ünnep tájékán a kereskedelmi tévécsatornáknak köszönhetően, ha csak egyet köp, akkor is eltalál egy karácsonyi filmet.) Nos, a netflixes Christmas Chronicles is pont olyan, mint a burgonyapüré rántott hús nélkül, szóval nyugodtan lehet nézelődni tovább. Filmkritika.

Rögtön érdemes leszögeznem, hogy a Kurt Russell főszereplésével készült Christmas Chronicles nem egy bitang rossz film, csupán üres és felesleges. A hagyományos karácsonyi giccset és az ünnep fontosságáról szóló herecsavargatóan felszínes prédikációt kézbesíti annak rendje-módja szerint, és ennyi. Nagy probléma viszont, hogy a Netflix fogta a karácsonyi filmsablonokat, berakta egy turmixgépbe, a kapott anyagot lenyelte, ugrált vele egy kicsit, majd belehányta a Télapó puttonyába.

Ugyanaz a karácsonyi táp, csak épp a színe más. Kicsit kellemetlen, hogy egy picit sem akartak eltérni a már-már olyan tradicionálisnak számító zsáner kliséktől, mint:

  • megkeseredett család/családtag, lehetőleg gyerek, aki szubjektív indok miatt nem hisz a karácsonyban, de a film végére újra ünnepi hangulatba kerül;
  • másik családtag/rokon, aki hisz;
  • Télapó, aki bajba került, és ha nem oldódik meg a problémája Szenteste végéig, tönkre megy a világ;
  • a Télapó mindenki gyermekkori karácsonyi ajándékára emlékszik;
  • a Télapó halandó és új barátaival megmenti a Karácsonyt;
  • varázszsák, amiben mindenki ajándéka benne van;
  • hipersebességű Télapó-szán jópofa rénszarvasokkal;
  • játékgyártó kommandós manók

Ez így – apró változtatásokkal – mind megtalálható a Christmas Chronicles-ben, ami attől még ugyanaz marad, mint bármelyik év végi tévéfilmes, esetleg mozis újdonság.

Kis karácsony, nagy karácsony, hol van már az ajándékom?

A Christmas Chronicles főszereplői egy testvérpár, akiknek tűzoltó édesapjuk egy oltás közben életét veszti. Évek múltán míg a kisebbik hugica, a 10 éves Kate Pierce megőrizte a Karácsonyba és a Télapóba vetett hitét, addig a tinédzser korú bátyja, Teddy nagyon nem. Ő gépkocsit lop a wannabe gengszter haverjaival. Kate, hála a kézikamerájának, felveszi Teddy lopását, majd a felvétellel arra kényszeríti, hogy vadásszanak a Télapóra. Az akció sikeres, a kéményeken keresztül teleportálni tudó Télapót (Kurt Russell) nemcsak hogy lefülelik, de a féreglyukat generáló szánjával együtt eltérítik. A Télapó a két lüke kölök miatt nem tudja teljesíteni a karácsonyi követelményeket és kézbesíteni az ajándékokat. Márpedig, ha nem érkeznek meg időben a becsomagolt meglepetések a fák alá, akkor másnapra kitör a kőkemény, sötét középkor, folyamatosan növekedő bűnözési rátával, frusztrált embertömegekkel.

Fotó: Michael Gibson/ Netflix

A legnagyobb problémám a filmmel, hogy ismét egy olyan alkotásnak adunk 104 percet az életünkből, amely képtelen reflektálni a Karácsony ünnepének morális, és/vagy keresztény vonzatára. Mert a Netflix és a történetet író Matt Liebermann, valamint a rendező, Clay Kaytis ennyi karácsonyi filmszemét után is úgy gondolták, hogy

bedobnak a közösbe egy olyan filmet, amely továbbra is és teljes mértékben az ajándékozás hagyományával azonosítja a Karácsonyt, mérhetetlenül anyagiassá és felszínessé egyszerűsítve azt.

A készítők nem akartak üzenni semmit ennek az egymást lassan agyonlövő, megosztott világnak, inkább arról regéltek másfél órán keresztül, hogy ha nincs ajándék, kitör az apokalipszis, és ez valahol igen szomorú. S nemcsak azért, mert pénztárcásítja a szeretet ünnepének becézett három napos elhízó- és pihenőkúrát, hanem azért is, mert mellőzi a kreativitást.

Sokadjára ellőni a „nincs Télapótól ajándék, a világ szomorú lesz” szlogent, lusta dolog, azon túl, hogy kiüresíti a témát is. Mert a Christmas Chronicles annyira sallangos, hogy a jelenlegi megvalósításánál még az is ötletesebb lett volna, hogyha a főszereplők célja az lenne, hogy sikeresen célba juttassák a Télapót, aki minden ember otthonába látogatva a tenyerébe köp egy hatalmas nyáladagot, amit az éppen alvó családtagok homlokán szétken. A varázslatos nyáladag pedig Karácsony első napjára boldogságot telepített volna minden olyan ember szívébe, akinek megfelelően szívta fel a turhát a bőre.

A karácsonyi szeretetet nyállal terjesztő Télapó ötlete is előrelépés lett volna a hagyományos, jól megrágott csontokból álló receptnél, amire ez a film épül.

Szóval a film marad a szokásos nagy tanulságnál és végkövetkeztetésnél: az ifjú Teddy visszanyeri a hitét, és végre beforr az apja halála miatt évek óta tátongó mellkasi seb, a Karácsony, meg a család pedig baromira fontos. De ezt “tudjuk apa, már mondtad”.

Ami szintén szomorú, hogy egyszerűen nem használták ki a filmben jelen levő, messzemenően érdekesebb koncepciót, a kézi kamerát. Pedig a „megtalált felvétel” (Found Footage) műfaja még akár egyedivé, de nem utolsó sorban izgalmassá is tehette volna ezt az abszolút sablonos karácsonyi kalandot, ami

tényleg csak akkor lehet élvezhető, ha nem unjuk még, hogy ugyanannak a koncepciónak a sokadik permutációján szórakozzunk.

A Christmas Chronicles létezése kicsit azt az érzetet kelti, azért készült, hogy a Netflixnek is legyen karácsonyi cucca. Egy kis ünnepi cukiság. Ezért passzíroztak bele CGI manókat, akik jópofák, aranyosak, de teljesen értelmetlenek. A cuki kis animált manókról a Disney biztosan csinált volna egy teljesen generikus, egész estés karácsonyi animációs filmet, amin akár nevettünk is volna, viszont itt csupán aranyos csicskások. Durván disszociatív személyiségzavarban szenvedő csicskások, akik először csak karácsonyfaégővel kötözik meg az ellenséget, de egy későbbi jelenetben már szó szerint láncfűrésszel herélnének.

Mindemellett ez a film sem védi ki a Télapó létezéséből és ajándékhordó túráiból eredő következetlenségeket, logikátlanságokat, mert továbbra is az a fundamentuma, hogy a Télapó annak ellenére létezik, hogy a szülők teszik a fa alá az ajándékot. Viszont a Télapó minden évben jön és ajándékoz, azaz a szülői ajándék mellett megjelenik egy másik is. Tehát ebben a narratívában – a jelek szerint – körülbelül így nézhet ki egy december 25-i családi reggel:

„Óh, Istenem! Ismeretlen ajándékok a fa alatt! Azt ugyan nem tudom, ki tehette oda őket, de a Télapó biztosan nem, mert ő aztán kurvára nem létezik!”

És ez egy akkora cselekménylyukat generál a filmben, hogy azon a Télapó – a filmben is sérelmezett – hatalmas valaga kétszer, háromszor is átfér. Pedig aztán Kurt Russellnek meglepően jól áll a Christmas Chronicles Télapójának szerepe, de talán azért is, mert a kontextussal ellentétben a karaktert legalább némiképp nem voltak restek kitalálták, jó egysorosokkal feltápolni. Azt ugyanakkor továbbra sem értem, hogy miért látták a készítők érdekesnek azt az elképzelést, hogy a leültetett Télapó hirtelen elkezdjen karácsonyi bluest énekelni úgy, hogy a letartóztatott prostik vokáloznak neki.

Fotó: Michael Gibson/ Netflix

Szóval bármennyire is ficánkolt az öreg Kurt Télapóként, a forgatókönyv giccses, semmitmondó, egydimenziós karácsony-felfogása és történetmesélése úgy gáncsolta el a Télapót, hogy amikor leesett, magára dobta a fenyőfát is.

Sajnos a történet másik két főszereplőjének, a Teddy-t játszó Judah Lewis-nak és a Kate-et játszó Darby Campnek sem ez lesz a kiugró alkotása. Olyanok ők, mint akik azért vannak ott, mert nélkülük hülyén nézne ki a film. Elmondják a szokásos sablon szeretet-szövegeket, a tanulságot, egy kicsit pityeregnek is, de egy pillanatig nem érezzük többnek tőlük az ünnepet.

Végszó:

A Christmas Chronicles egy végtelenül sablonos és felesleges karácsonyi film a Netflixtől, ami az ég világon nem mond semmit, pláne újat erről a nagyszerű ünnepről. Pont az ilyen filmek miatt nézzük meg minden évben tizenötödjére a Reszkessetek, betörőket, a Bunyó Karácsonyigot, a Télaput, vagy követjük végig Ebenezer Scrooge kalamajkáját a karácsony szellemeivel. Mert azok még tudtak és tudnak mesélni valamit az ünnepről, de minimum szórakoztatnak ilyen vagy olyan módon. Viszont a Christmas Chronicles jellegű filmekkel ugyanazt a viccet mondják el, amit más már megtett sokkal jobban.

Christmas Chronicles – amerikai karácsony-fantasy, Netflix. Értékelés: 6/10