Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Az új Transformers mozi végre nem egy „vraaam-pjúpjú-bfraaa-wekekeke” film, de még így is csak közepesen szórakoztató

Az új Transformers mozi végre nem egy „vraaam-pjúpjú-bfraaa-wekekeke” film, de még így is csak közepesen szórakoztató

Az Űrdongó olyan, mint az a néplegenda, ami azt állítja, hogy a csúnya lányok társaságában mutatkozó nem csúnya, de kevésbé szép lány sokkal szebbnek hat a „vakok között félszemű a király” alapon. A Transformers-filmcsalád legújabb tagja csak azért mondható jónak, mert az előző epizódok Michael Bay kaszkadőrugrás következtében felhorzsolódott mellbimbójának parafrázisai voltak. Kritika.

Az elmúlt évek alatt Michael Bay-nek sikerült annyira lelaknia, megölnie és holtan megerőszakolnia az eredetileg Hasbro-játékfigurákból képregénnyé váló, majd megfilmesített Transformers karaktercsaládot, hogy azt még a narráló Sir Anthony Hopkins sem tudta megmenteni Az utolsó lovag alcímet kapó szélesvásznú szégyen és gyalázatban.

A sorozat egykori rendezője, a már említett Bay ezzel a filmmel – egyelőre – befejezte ámokfutását, és visszahúzódott a producerek sötét tornyába, részben koordinálva a Transformers-mozik sorsát. Ugyanis a Paramount Pictures nem mondott le az alakváltó robotok nagy konfliktusáról. Halasztotta a határidőnaplójából a Transformers 6-ot, és bejelentette, hogy készít egy spin-offot a közönségkedvenc Űrdongóval, ami egyben óvatos rebootja és előzménytörténete is a szériának, aminek forgatókönyvét Christina Hudson írta, a filmet pedig az eddig csak animációs filmekkel foglalkozó Travis Knight rendezte.

Én pedig őszintén bajban vagyok az értékelésével. A problémám, hogy míg az elmúlt évek témában készült filmjei inkább mondhatók értelmetlen (és nagyon felesleges) audiovizuális techdemónak, mintsem filmművészeti alkotásnak, az Űrdongó már történetet mesél, érzelmeket próbál kommunikálni, karaktereket szeretne mozgatni.

De még így is megcsúszik az egész egy kis felszínes taknyon

A történet rögtön egy roppant csicsás cybertroni háborús jelenettel kezdődik. A sarokba szorított Autobotok, élükön Optimus Fővezérrel nem tudják megfékezni az Álca hadakat, így menekülésre kényszerülnek. Optimus a B-127-est bízza meg azzal a feladattal, hogy utazzon a Földre, alapítson ott bázist, jelezzen a megmaradt, galaxisban szétszóródott Autobotoknak, akik ha minden jól megy, majd újrarendezik soraikat.

A B-127-es a nyolcvanas években Földet ér, összecsap Jack Burns (John Cena) kommandóssal, meg egy Álcával, aki megnémítja. Győz, ámbár nagyon megsebesül. Megsérül a lelke memóriamagja, amitől egyszerre válik fogyatékos és intelligens, játékos kiskutyává. Teljes összeomlása előtt még leszkenneli a közelben lévő 1967-es Volkswagen bogarat, ami használhatatlan tragacsként pihen hosszú ideig egy sufniszerelőnél. Az édesapja halála óta roppant feldúlt és belülről emós Charlie Watson (Hailee Steinfeld) miközben kocsialkatrészeket lejmolna magának, rátalál a Volkswagenre, ami átalakul B-127-sé. Rögtön megszeretik egymást, kicsit később pedig elnevezi Űrdongónak. Beesik az ajtón egy harmadik szereplő, Memo (Jorge Lendeborg Jr.), aki szintén bírja Dongót, de igazából Charlie-t bírná, nagyon. Közben meg a Dongót követő Álcák Jack, a „bosszúra szomjazó” Burnsszel és az általa vezette 7-es szektorral Űrdongó nyomára akadnak.

Forrás: Paramount Pictures

Kezdetnek rögtön két dolog, amit érdemes kiemelni

Először is: a film hellyel-közzel, de szakít a benne szereplő robotok azon megjelenítésével, amik inkább emlékeztettek ledarált konzerverdobozokból és fémhulladékokból álló posztmodern művészeti alkotásokra, mint a képregényekből megismert Autobotokra és Álcákra. Ezzel szemben az Űrdongó a képregényekben is látható retro-dizájnt használja némiképpen korszerűsítve azt, és ez így jó.

Másodszor: végre megjelent az első Transformers-film, aminek a forgatókönyve érezhetően nem úgy néz ki, mint az elődeié, amik körülbelül ilyesmik lehettek:

“Pjú-pjú-pjú Optimusz Fővezér, wekekeke autobotok!. Wakakakaka… jobbról vááááá! Neee!! bvraa tizzs Megatron! Dizzs dizzs, Álcák balról… Áááááá pjú-pjú-pjúú ratatatata. Ház ledől, pam-pam, rotty, visszawekeke „az emberiséget meg kell védenünk”. Zárózene a Linkin Park együttes prezentálásában.”

Ámbár azt is meg kell állapítani, hogy kellemetlenül lusta dolog az, ahogy az Űrdongó története tulajdonképpen az első Transformers-film narratív vázát hasznosítja újra, teszi némileg kedvesebbé: a morcos, iskolai szinten lúzer fiatal rátalál legjobb barátjára egy alakváltó robot személyében. Közben a morcos, de vérprofi katona nagyon utálja a földönkívüli robotokat, de a végén azért csak megbarátkozik velük. Csupán annyit csavartak,

hogy a „tiniből akcióhős” konstrukciót felpuhították a „szomorú kislány és az ő hűséges, apapótló kiskutyája” koncepcióval, amiben a kiskutya egy autóvá alakuló, ötméteres katonarobot.

Forrás: Paramount Pictures

A film pedig erre a kapcsolatra koncentrál inkább. A probléma viszont az, hogy ez némileg elcsépelt és felületes.

A történeti szerkezetén nagyon érezhető, hogy Travis Knight leginkább animációs filmekkel foglalkozott, és bármennyire is sikerült jól a Kubo és a varázshúrok, az Űrdongó ember-űrrobot baráti viszonyán érződik valami kellemetlen gyermetegség, amiben bár van egyfajta báj, a film nézése közben mégis ott motoszkál bennünk a kérdés:

ez egy kicsit csámpás, nem?

Az egész koncepció olyan, mintha Knight nem tudta volna pontosan, hogyan nyúljon ehhez a Bay által felépített csimm-bumm világhoz úgy, hogy az szóljon is valamiről, tanulságot is közöljön, meg legyen némi robbantásos erőszak benne. Az egyensúly megtartásának eredménye pedig az lett, hogy az Űrdongó narratívájának az emberi kapcsolatokról, az egymásra találásról, a barátságról szóló része inkább olyan, mint egy gyerekeknek szóló mese, mintsem egy felnőtteket is megcélzó produkció.

Pedig Hailee Steinfeld igazán jól alakítja Charlie Watson érthető okokból hepciás tinijét, amit a forgatókönyv inkább idegesítővé formált, mint szerethetővé, tőmondatokban magyarázva az érzelmeiről és jellemfejlődéséről. Memoval való kapcsolata (vagy mije) pedig egy teljesen felesleges, „csak hogy legyen ilyen is” állagú karakter, aki nélkül ugyanúgy működött volna a film.

Forrás: Paramount Pictures

Emellett a kontextus szájbarágósan érzelgős, cseppfolyós tinisablonokkal teletűzdelt mivolta egy cuki, de üres ívet ad ennek a kapcsolatnak,

s emiatt is válik a filmből egy középszerű alkotás.

Szerencsére Űrdongó robotkaraktere szellemi fogyatékosként és katonarobotként is roppant szerethető, így az ő „személye” az, aki erről a negédes kapcsolatról letörölgeti a taknyot.

A film humorfaktora a teszetosza, toplász Autobot, akinek minden mozdulatán, rádión keresztüli megszólalásán érződik, hogy a készítők szerették a karakterét és élvezték azt megalkotni (inkább újrakeverni). Bár annál a résznél, amikor Űrdongó

úgy helyezi a robotarcát Charlie tenyerébe, mint valami bemorfiumozott plüssmackó,

meglehetősen túlzásba estek a háziállatosításával.

Forrás: Paramount Pictures

Viszont hatodik Transformers filmként az Űrdongó bebizonyította, hogy a széria emberi oldalának megjelenítése ebben a formában egyszerűen holt súllyá vált, amit vonszol maga mellett egy óriásrobotos űrháborúra kihegyezett narratíva. Arról nem beszélve, hogy az „egyszeri tiniből világot mentő hős”-sztorit már láttuk 2007-ben, majd 2009-ben, aztán 2011-ben Shia Labeouf főszereplésével.

A híres ex-pankrátorral, John Cenával sem akarnak semmit kezdeni, töltelékkarakter, az a funkciója, hogy legyen a filmben egy legitim akcióhős, akit a forgatókönyv igazából elég gyorsan a kispadra küld.

De az mindenképpen pozitívum, hogy a film nem akar gigamonumentális lenni!

Csupán két Álca üldözi Dongót Shatter és Dropkick személyében (kifejezetten jót tett a filmnek, hogy a gonosz vezér egy nőstény(?)). Őket zúzza le robotunk, miután eszébe jut, hogy egy brutálisan kiképzett, kék sapkás halálosztó. Mert – mint ahogy az előző filmekben is – Űrdongó a mozi végére kiskutyából igazi vérebbé válik. Hármójuk nézeteltérését helyezi középpontjába az akció, és hívjatok Jolánnak, de jól csinálja! Okos, hogy a konfliktust „otthagyja vidéken”, és nem viszi ki a főtérre tizenötöd magával. Így nem válik zsúfolttá, nem szakad szét, nem fáraszt, nem osztja meg a figyelmünk, nem licitál önmagára.

Forrás: Paramount Pictures

Szépen megkomponált, irtózatosan látványos és izgalmas közelharcra épülő ütközetek egy kis ide-oda alakváltással és

ezért már biztos, hogy érdemes beülni rá a mozikba!

Igaz, az ilyen pörgős, látványos akciójelenetekre továbbra is kevésnek tartom az általános 24-30 képkocka/másodperc sebességet.

A felületes kapcsolatok mellett kár, hogy a film néhol teljesen random és következetlen. Űrdongó elnémításán keresztül Momo félmeztelenkedésein át tele van olyan értelmetlen megoldásokkal, amik nem logikusak. Viszont nagy örömünkre ezek alatt is a nyolcvanas évek legnagyobb slágerei szólnak: Bon Jovi Runaway vagy Rick Astley-től a Never gonna give you up vagy az A-HA Take on me-je – a film úgy felszállt a manapság trendi retro vonatra, hogy öröm hallgatni.

Végszó:

Összességében az Űrdongóra nem lehet azt mondani, hogy rossz film, mert nem az, pillanataiban egy igen szórakoztató Transformers mozi, ami végre tényleg nézhető. S bár a film cselekménye csak pár fokkal jobb és összeszedettebb az elődjeinél, Űrdongó még mindig egy szeretni való óriásrobot, aminek a karakterét ebben a filmben láthatóan örömmel írták meg. Azonban továbbra is ott van a gyermeteg, s emiatt felületes emberi szállal feltöltött történet, amit a robot humor, a látványos akciók ugyan felemelnek a rosszból a közepesbe, de a film továbbra is az, amit egyszer megnézünk, aztán megyünk is tovább a következőre, ahogy dongó méh száll a következő virágra.

Űrdongó – amerikai sci-fi, akciófilm. Megjelenés: 2018. december 20. Értékelés: 6,5/10