Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Az Aquaman olyan kevés, mint tengervízben a C-vitamin

Az Aquaman olyan kevés, mint tengervízben a C-vitamin

Szuperhősfilm helyett szuperhős-bánat lett a DC filmes univerzumának újabb darabja. Spoilermentes kritika.

Szegény Aquaman a DC univerzumának páriája, nem különösebben érdekes karakter, és bár 1941 óta ott van a képregények lapjain, sőt az ’50-es években még az Amerikai Igazságliga megalapításában is segédkezett, lássuk be, egy lúzer maradt.

Egy olyan karakter, amely a többi spandexes szuperhős kollégájához képest is béna, narancssárga-zöld szerelésben parádézik, halakkal való társalgása és félig vízi életmódja miatt állandó gúnyolódások céltáblája. Bár a ’80-as évek második felétől a modern kori Aquaman már jóval sötétebb szereplő lett a képregényekben, nehéz elfelejteni a hatalmas tengeri csikón lovagló ergya emlékezetét.

Amikor kiderült, hogy a világítótorony őrének és Atlantisz királynőjének gyermeke bekerül a DC filmes pantheonjába, érezhető volt, hogy ha valaki, hát Jason Momoa, a Trónok harca sorozat Khal Drogója képes elhitetni mindenkivel, hogy Aquaman nem ciki.

Nem sikerült.

Fotó: Intercom

A Wonder Woman pozitív kritikái után úgy tűnt, hogy a DC rálelt a helyes útra, és a kamu, sötét hangulatú filmjei után (Az Acélember, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala; Az Igazság Ligája) kicsit enyhít a komolykodó történetmesélésen és úgy viselkedik, ahogy azt a karakterek megérdemlik. Elfogadja, hogy a szereplők természetfölötti erővel bíró lények, akik testre feszülő ruhában csépelik egymást.

Az Aquaman próbál is könnyed lenni, nem lesz egy búval baszott sérült gyászhuszár, mint Superman, de ez nagyjából kimerül abban, hogy

a főhős avittosan visszaszól mindenkinek, mint nyugdíjas a Híradónak.

Az első negyedóra még ennek ellenére is simán elfogadható, de amint megérkezik Mera, az atlantiszi hercegnő, hogy Arthur Curry aka Aquamant berántsa valami víz alatti Trónok harcába, elmúlik minden báj. Persze a tétnek megfelelően drámai nagyot mondások addig is akadnak (amit pedig nem látnál jönni, hogy Jules Verne-idézettel indul a film), de az igazán teátrális kiállások csak ezután következnek.

Fotó: Intercom

Az egyetlen pozitívum, amit el lehet mondani a filmről, hogy elképesztően látványos (lévén, hogy innentől pár jelenetnyi kitérőtől eltekintve szinte végig a víz alatt maradunk), bár ember legyen a talpán, aki elsőre fel tud dolgozni minden őt ért vizuális ingert. Élénk lila, rózsaszín, türkiz, neonzöld és egyéb színekben pompázó CGI-környezet váltogatja egymást, hiszen a víz alatti világ heterogén, hét királyság fennhatósága alatt áll. Ezt a harmonikus állapotot az epizód főgonosza, Orm király próbálja megmételyezni, miután egy Blitzkrieggel magáévá tenné az egész tengerfenéket, hogy aztán a földfelszíniek ellen vonuljon.

Az egész ezzel együtt pedig pont olyan, mint az év elején bemutatott Fekete párduc, csak itt nem egy eldugott kis afrikai ország áll a technológia csúcsán, hanem egy víz alatti, és a Messiás-tudattal megáldott protagonista ebben az esetben is a gyerekkorában őt és népét ért sérelmekért ragad fegyvert. Ez a történet lássuk be, annyira kevés, hogy még bruttósítani sem érdemes, ehhez képest 143 percig tart, amelyben

  • a szereplők indokolatlanul sokszor átöltöznek;
  • megjelenik egy kongázó polip;
  • a kritikus pillanatban furulyázni kezd az egyik karakter;
  • Aquaman megidéz egy rákpolipot;

Persze mondhatnánk, hogy ezektől a finomságoktól pezseg a film, mint aranyhal a sósavban, de valójában mind kínossá teszik a dialógusaival egyébként is döcögő filmet.

Fotó: Intercom

Mert ameddig akció van, addig a Fűrész, a Halálos iramban és az Insidous-filmekkel ismertté vált rendező, James Wan jól végzi a dolgát, egy centet sem spóroltak a vizuális effektusokkal, de amint hús-vér szereplők és azok párbeszédei kerülnek a képre, máris olyan, mintha szart öntöttek volna a ventilátorba. Olyannyira, hogy egy másik főgonosz, a Fekete Manta szála például teljesen elhagyható lett volna, banális eredetmítosza egyrészt semmit sem ad hozzá a történethez, annyira súlytalan, másrészt kivágásával nem sérült volna a matéria. Amikor pedig Tony Starkosan Depeche Mode-ra kezd el páncélt szerelni, az olyan, mintha egy rossz paródiafilmet látnánk.

És itt érkeztünk meg a film legkardinálisabb pontjához. A Marvel a Vasemberrel és társaival olyannyira kitaposta azt a képregényfilmes irányvonalat, amit zabál a közönség, hogy a DC is mímelni akarja ugyanezt. Ez viszont látványosan nem megy. Mert lehet ugyan paneleket újrafelhasználni (a Marvel is ezt teszi, hol jobban, hol rosszabbul), de a DC egyszerűen szarul kopírozza le. Annyi volt a kellemetlen, kínos, maníros jelenet az Aquamenben, hogy

többször csaptam a homlokomra, mint ahányszor egy vak hableány lefejelne egy korallzátonyt.

Fotó: Intercom

De most komolyan. Nem szabad bedőlni a steampunk rákhadseregnek, a cápán és giganto-csikóhalakon közlekedő atlantisziaknak, és a mazsorett pálca szigony összecsapásoknak, mert ha – ezek teszem azt – a Sharknado 5 színvonalában lennének megjelenítve, akkor full gagyiba süllyedne az egész. Márpedig a grandiózus látvány a Transformers 5. részét sem mentette meg a forgatókönyv marhaságai miatt. Ráadásul nem kell elalélni mindenhol a CGI-től, mert érthetetlen, hogy a filmben még ott is zöld hátteret használtak, ahol lehetett volna igazit építeni. Arthur édesapjának világítótornya ijesztő módon mű, ahogy a múltbeli szekvenciáknál visszafiatalított színészek arcmozgásán is van valami furcsa.

Az Aquaman majdnem lehetne jó film, mert próbál kikacsintó, humoros és badass lenni, de csak legyinteni lehet rá, hogy ezúttal se jött össze.

Aquaman. Amerikai-ausztrál akciófilm, kalandfilm, fantasy, 143 perc, 2018. Értékelés: 4/10.

Bemutató: december 13.