Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

A tengerhez utazott meghalni Tamás

A tengerhez utazott meghalni Tamás

Angliában csak Charlie-ként ismerik Tamást, a magyar dobos srácot. Három éve él a délkelet-angliai Margate városában, egészen máshogy, mint korábban. Azt mondja, nagyon rossz ember volt, de amióta tudja, hogy halálos beteg, gyökeresen megváltozott.

Pár hónappal az agyvérzésem után, nehezen jutok fel a második emeletre, gyorsan fogy a levegő. Charlie fent mosolyog, ő néha még nálam is meggyötörtebben érkezik haza, pláne dobokkal vagy bevásárlás után. Ezért is van egy szék közvetlenül az ajtó mellett, hogy azonnal lepihenhessen.

A fotónak nem örül, mert pár hete kihúzták az összes fogát, miután a három éve, gyógyszerben kapott kemoterápia teljesen elgyengítette az ínyét. Az egyszobás, pici konyhás, ebédlős lakásban elragadtatva mutatja a bútorokat, amelyeket egykori munkahelyem, egy tengerparti bár bezárása után vett meg a tulajdonostól. A tánciskolákat befogadó helyen ismertem meg két éve. Nem sokat tudtam róla, de bemutattam az egyik tánctanárnak mint kongást. Bevált, azóta a táncosokkal jön-megy rendezvényről rendezvényre. Nagyon élvezi, bármikor, ha csak pár percre is összefutottunk, sosem felejtette megköszönni, hogy megismerhette ezeket az embereket. Akkor még nem volt egészen kristálytiszta számomra, miért.

Fotó: Elek Krisztián

2015 és 2016 között a lakás üres volt, csupán néhány doboz állt a szoba közepén Charlie pár régi holmijával, nem pakolt ki semmit, mert akkor még az orvosa azt mondta, maximum 2 hónapja van hátra.

„Semmi nem volt és semmit nem csináltam. Nem is gondolkodtam, csak vártam, hogy leteljen az időm.”

Fél évig így élt, aztán látta, a halál nem jön, berendezte a lakást – leginkább a város olcsóbb régiség boltjaiból. Több emléksarok is látható, ahol a családhoz és a barátokhoz köthető ajándékok, csecsebecsék idézik a múltat. Legkisebb fiától például egy Szeretlek Apa! feliratú csoki, míg a nagyobbik fiáról egy fotó a falon, akit ötéves korában megajándékozott egy ciprusi horgászattal, mert mindennél jobban vágyott egy repülőútra.

„Síkitva rohant a repülő felé, azt a gyönyörű érzést sosem felejtem el.”

A lányától nincs emléke, nem beszélnek, azt sem tudja, hogy az apja beteg. Charlie szégyelli, hogy elhagyta őt, amikor született. Néha hall róla a szüleitől és a testvéreitől.

A tenger volt az álom

A lakás mindkét ablakából rá lehet látni a vízre. Ennek Charlie nagyon örül, mert nagy álma volt a tengernél élni. A kávéját mindig az ablaknál issza és hallgatja a sirályokat. A partra inkább csak esténként szokott lemenni, amikor a kutyasétáltatók közül is csak kevesen vannak. Szeret itt lenni, de sokszor menne már.

„Olyan embereket szeretek most, akiket korábban észre sem vettem volna. Minden megváltozott. Én nagyon rossz ember voltam, nagyon.”

Most egyáltalán nem tűnik hirtelen haragúnak, de ahogy unokaöccse, Öcsi – telefonon – elmesélte, nem volt egyszerű gyerekkoruk, minden a verekedésről, a családi konfliktusokról és a túlélésről szólt. Őt öt hónapos koraszülöttként otthagyta az anyja, egy darabig a nagymamával élt, aztán a bíróság úgy döntött, mégis az anyja mellett a helye. „Onnan mindig megszöktem. Akkoriban karácsonykor mindig csak ittunk valahol.”

Fotó: Elek Krisztián

Charlie mostanra lenyugodott. Régen két másodperc alatt nekiment bárkinek. Nem tagadja, kegyetlen ember volt. Mindig kizárólag a pénz érdekelte és a kalandok, nem állította meg semmi, volt több országban katona, testőr és behajtó, valamint a jugoszláv háborúban is részt vett.

Csak az apjától rettegett

„Senkitől nem féltem, csak az apámtól. Gyerekként, ha rám nézett, bepisiltem. Bármiért megvert.”

Apja és nagyapja is katona volt. A családi emlékek még évtizedekkel később is élénkek.

„Anyut mindig kértem, hogy mondja azt, szeret! Sose mondta, sose ölelt. Hároméves voltam, amikor elvitt egy intézeti oviba. Aztán két évig nem láttam.

Minden este ott ültem az ajtónál, és vártam. Emlékszem, a Pinokkióból olvastak fel, amikor újra jött.”

Ötéves volt Charlie, amikor az anyja hazavitte az új családjához, az új nevelőapa mellett két kistestvére is lett. Akkoriban a vérszerinti apja testőr volt, limuzinnal járt, egyik nap kollégáival berúgták az ajtót és megkérdezte Charlie-tól, szereti-e és vele tart-e.

„Tiszta szívemből anyámmal akartam maradni, de félelemből azt mondtam, igen. Elvitt egy másik nőhöz, ő lett a nevelőanyám. Sokszor írtam anyámnak, raboljon el. Az új helyen kezdtem el iskolába járni, egyszer elkísért az új anyám és azt mondta, mostantól egyedül kell bejárnom. Apám meg eltűnt hónapokra.”

Bár a nevelőanyja megverte, ha rossz volt, ő mégis jó anyaként emlékszik rá. Szült három gyereket, őket Charlie saját testvéreiként szereti. Apja, amikor nagyritkán hazatalált, biztos lehetett a verésben. Sosem kapott ölelést, csak pofonokat. Ezt a teste görcsökkel jelezte.

„Egyszer nagyon megvert. 10 éves lehettem, épp tésztát ettem és akkorát lekevert, hogy átrepültem a tányéron. Elegem lett, és azt mondtam, felakasztom magam! Hozzám vágott egy kötelet.

Az öcsém csatlakozott. Felkötöttem magunkat az almafára, de ez egy rugalmas kötél volt, nem ölt meg, csak rugóztunk föl-le. Leszedtek, de napokig almát éreztem a torkomban.”

Egyszer úgy megverte az apja, hogy ömlött a vér a karjából, elindult a rendőrségre, de végül nem mert bemenni. Inkább meglátogatta a nagyapját, akinek mutatnia sem kellett a sebeket, látszódtak anélkül is. Az volt az utolsó verés, mert akkor a saját apja fenyítette meg a fiát, hogy nem nyúlhat többé az unokájához. Amikor idősebb lett, ő maga is megmondta az apjának, hogy nem fél többé és soha ne merjen rá kezet emelni, mert végez vele. Harcművész bátyja egyszer napokra ágyba küldte apjukat, hogy a férfi biztosan emlékezzen.

Angliában is a nulláról kellett indulnia

A sok változás egyike 2005-ben történt, amikor elhagyta Magyarországot. Éjszakai klubban dolgozott, de mivel csak a pénz érdekelte, örült az ajánlatnak, hogy Angliában kongázhat. Becsapták, sőt a maradék pénzét is elvették. Nem akart hazajönni vesztesként, ugyanakkor a nyelvet még nem nagyon beszélte. Akkor érezte azt, hogy mindent elveszített.

„Mindegy, ki voltál otthon, itt nulla vagy.”

A két legnehezebb évben a főbérlő segítette ki munkával és minimális pénzzel. Aztán kapott más munkaajánlatot, Londonban, a 101 Clubban kongázott hét éven keresztül.

Fotó: Elek Krisztián

2015-ben egyik nap belázasodott, gyenge volt, de azt hitte, csak megfázott. A vérvételről hazafelé hívták, hogy menjen be a háziorvosához. Ott azzal fogadták, hogy leukémiás.

„Nem hittem el, felálltam, hogy hazamegyek, de mondták, hogy most inkább kórházba kellene. Három órát ültem egy padon, és nagyon sírtam.”

Akkoriban egy kamaszkori kapcsolatát próbálta újraépíteni, attól a nőtől született az egyik fia, de hosszú távon végül nem jöttek ki. „Tűz és víz vagyunk. Szakítottunk, de a mai napig segítünk egymásnak, bármi rosszat is tettünk egymással.”

Az orvos azt mondta, két hónapja lehet hátra, ezért a különköltözés után az utcán élt. Hajléktalan hostelben meghúzva magát igyekezett egy kis pénzt gyűjteni egy helyre, ahol majd az utolsó napjait töltheti. Margate-ben azonnal talált lakást, amit bár épp hogy, de ki tudott fizetni.

Három gyermek három anyától

Charlie-nak három gyermeke van három nőtől, egyikőjük sem a felesége, senkivel nem tudott bensőséges kapcsolatot kialakítani, így elköteleződni sem volt képes mellettük.

„Évekig el tudtam lenni úgy egy nővel, hogy semmit nem akartam tőle, nem beszéltem, nem érintettem meg. Nem találtam a helyem. Talán még ma sem.”

Charlie három éve készül a halálra. Ez egy nehéz út, egyszer fent, egyszer lent.

„Minden éjjel nagyon izzadok, sokszor kell átöltöznöm vagy nagyon befűteni. Reggelente fáj a nyakam, a vállam. Sokszor nincs étvágyam, 25 kilót fogytam. Már könnyem sincs, nem akarom tovább. Esténként eszembe jut, hogy esetleg utoljára hunyom be a szemem.”

Szeretne dolgozni, de nem nagyon bír. Elkezdett újra edzeni, de az sem megy mindig. Dobolni is szeretne, de sokszor még a hangszerét sem bírja levinni.

Fotó: Elek Krisztián

Élete korábbi szakaszában sok embert megbántott, azt mondja, sajnálja az elvesztett barátságokat. Az elmúlt két év olyan érzelmi tapasztalatot (is) adott számára, ami mindig hiányzott.

„Nem vagyok büszke a durvaságomra, a múltamra, csak azt szeretném megmutatni, hogy a legmélyebb pontról is el lehet lépni. Van változás. És most vágyom az ölelésre. Egyszer odaadtam a szívem, és többé nem talált vissza hozzám. De most már tudom, milyen szeretve lenni és szeretni.

Nem tudom, mennyi időt ad a betegség. Ha jobban leszek és ha megérem a jövő nyarat, veszek egy kis hajót, szeretnék horgászni a tengeren a gyerekeimmel és a barátaimmal.”