Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

A Pókember: Irány a Pókverzum! az év egyik legjobb, legszerethetőbb moziélménye, kár vitatni

A Pókember: Irány a Pókverzum! az év egyik legjobb, legszerethetőbb moziélménye, kár vitatni

Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egy újabb, randomnak tűnő Pókember-feldolgozás a Sonytól lesz az év egyik legjobb moziélménye, ám mégis ez történt. A Pókember: Irány a Pókverzum! egy hatalmas szívvel megemelt kalap a hős előtt. Egy nagyon kedves és színes, mókás Pókember mese, egy valódi képregényfilm, ami valamennyi, a képregényeket és a szuperhősöket szerető korosztályra céloz, lő és söréttel találja el a mellkast, valamint a rekeszizmokat. Annyira jó, hogy nem is érdemes elolvasni róla ezt a spoilermentes kritikát. Inkább mindenki szedje össze magát, és menjen moziba!

A Sony legújabb Pókember adaptációjáról már akkor kezdtek információk csöpögni, amikor 2014-ben sikeresen meghekkelték a céget – szivárogtatva számtalan, akkor még titkos információt, projektet és levelezést. A film eredetileg a Sony Pókember-frenchise-jának újraindításában kapott volna szerepet, de aztán jött az egyezség, Peter Parker szépen átköltözött a Disney-Marvelhez, a Sonynak pedig megmaradt Miles Morales-féle Pókember spin-offja, amit szerencsére nem kaszáltak el.

Az Irány a Pókverzum! forgatókönyvén egy teljes kis csapat dolgozott. A történetet a 21 Jump Streeten, a Lego Batmanen és a Lego Ninjagón is dolgozó Phil Lord írta, amit aztán Rodney Rothmannel (Popstar, 22 Jump Street) közösen fejlesztettek forgatókönyvvé. A film valószínűleg annak is köszönheti patentségét, hogy az írógárda szépen belefojt a rendezői székbe, ugyanis Rothman Bob Persichetti és Peter Ramsey (Az öt legenda) társaságában dirigálta le a 117 perce animációs filmet, amiben ugyan producerként, de jelen volt Pókember egyik „nevelőapja”, Avi Arad is, valamint a főszereplő Miles Moralest alkotó Michael Bendis és Sara Pichelli is.

Pókok, dimenziók

A történet szerint Miles Morales meglehetősen lusta jövőképét egy pókcsípés borítja meg. A rovar a transzdimenzionális kapukat nyitogató Wilson Fisk titkos, Brooklyn alatt található laborjából szökik meg, abból a laborból, amit Pókember megpróbál szétglancolni. Morales előtt három hatalmas feladat áll: meg kell állítani Fisket, hogy a nagy kísérletezgetésekbe’ ne pusztítsa el a multiverzumot, haza kell juttatnia a Pókembereket, valamint át kell vennie a dimenziójában Pókember helyét.

Amit feltétlenül el kell ismerni a filmmel kapcsolatban az, hogy senki nem nyúlt még olyan kreatívan szuperhőstörténethez, mint Phil Lord és Rodney Rothman. Meglepő, ahogy az egyébként sablonos Pókember-eredettörténetet mennyire kézenfekvő, ám még senki által fel nem használt megoldásokkal frissítették fel.

Forrás: InterCom

Nincs pátosz és nincsenek az évek, valamint a rebootok folytán kiüresedett hőssallangok. Egy másik dimenzióból érkező Pókember és egy Peter Parker van, aki nem akart gyereket a feleségétől, ezért elvált, a megtakarítását eltőzsdézte, egy kis lyukban él, elhízott és úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Ő majd megtanítja az ifjú Miles-t pókembereskedni. Nincs himnikus hőszene, laza R’N’B szól, és felejtsük el a mély moralizálást az erőről meg a felelősségről. A kukába vele!

Van egy vásott csövesbánat, egy magányos Peter Parker és egy kölyök, akiből Pókembert kellene faragnia, de nem akar.

A kölyök pedig csak egy kölyök, nem egy túlszofisztikált, valószínűtlen aranygyermek. Miles Morales egy nagyon eszes tinisrác, aki nem szeretné túlbonyolítani az életét. Kicsit népszerű akar lenni, szeretne barátokat, graffitikkel és az üzeneteit tartalmazó matricákkal telenyomni a falakat. Nincsenek hatalmas álmai, és legfőképpen nem akar flancos iskolába járni, ahová csak a legtehetségesebbeket íratják be és ahová szülei „száműzik”. Ettől függetlenül és azon túl, hogy van egy jópofa, ámde zsebdiktátor zsaru édesapja, aki hangosbemondóval kényszeríti ki belőle a „szeretlek apa!” szókapcsolatot az egész suli előtt, és utálja Miles kedvenc hősét, a Pókembert, nincs túl sok problémája. Ám ekkor hullik a nyakába a felelősség.

Forrás: InterCom

S bár a lecsúszott Pókember mint mentor fricskának hat, a cselekmény ezzel a profi forgatókönyvvel a háta mögött képes pillanatok alatt komollyá, sőt momentumaiban meghatóvá varázsolni az egész koncepciót. Egyszerűen szép, ahogy az egész film egy szeretetteljes, humoros ívben elvezeti a karaktereket, a lecsúszott Parkert ismét, a fiatal, hátulgombolós Milest pedig először önmagához.

S ha már a meghatottság szóba jött, a filmben természetesen feltűnik a közelmúltban elhunyt Stan Lee is, s bár a jelenetet még a halála előtt rögzítették, az elmondott szavai olyanok, mintha üzenne azoknak, akik átveszik tőle a munkát.

Pókember, szeretlek!

A film már az első pár percben gurítja is az önreflexív hommage lavinát: a Noir Pókember (akinek mellesleg Nicholas Cage a szinkronhagja), a Gwen Stacy-féle Pókember, a Pókmalac, azaz Peter Porker (nálunk Peter Pacal), és az anime-manga Peni Parker nem csak nagyszerű színes foltok a történetben. S bár őket nem bontja ki mélyebben a forgatókönyv, mégis eléri, hogy szeressük a bandát, mert az egész csapat olyan, mint egy soros kötés, az egyik vezeti a másikhoz az energiát. Így válnak a történet fogaskerekeivé, akik a humoros egysorosok mellett mozaikdarabkái annak, hogy ki az isten is ez a Pókember, meg tulajdonképpen mi a halál az a pókverzum, valamint azt, hogy mit is jelenthet egy képregény- és szuperhősrajongónak ez a karakter.

Forrás: InterCom

A film ugyanígy bánik főgonoszával, Wilson Fiskkel is, aki bár gyilkos, a motivációja sokkal mélyebb, inkább mellkasi, mint zsebtájéki. Lehengerlő, ahogy apró jelenetekkel tisztán és érthetően be tudják mutatni a karakterek mélységükben: Fisk tolkattintgatás közben megjelenő emlékei bár egy fél perces snittet tesznek ki, mégis többet mesélnek róla, mint a zordra írt szuperhősfilm rendezői változatának plusz félórája.

A film meglepő rétegeltsége mellett a legnagyobb érdeme a kiegyensúlyozottsága és a különböző műfajok fuzionálása.

Valami elképesztően okosan és tűpontosan képes egyszerre fejet hajtani Stan Lee és Steve Ditko Pókembere előtt, majd a következő pillanatban kifigurázni azt, és egyszerre tud tanulságos és megindító mese lenni úgy, hogy a mérleg egy pillanatra sem dől egyiknek vagy másiknak a javára.

Nehézség ide vagy oda, pofátlan természetességgel, simán, zökkenőmentesen használják a néhol paródiába áthajló komikumot, amit kecsesen illeszt be a forgatókönyv a történetbe és a párbeszédekbe. Ugyanez a helyzet a humorral is. Nincsenek üresben erőltetett, rosszul időzített kínos viccek, csak jóízű, kedves, harsány csattanók.

Forrás: InterCom

Ebben az animációs filmben mindent kicentiztek az utolsó jelenetig, ami azért is csodálatos, mert a készítőknek igazán nehéz dolga volt azzal a vállalással, hogy egyszerre beszéljenek Pókember iránti szeretetükről, de emellett egy kicsit nevessenek a karakteren, és ha már itt vannak, akkor az orrára koppintsanak Hollywoodnak is. A film könnyen elcsúszhatott volna egy teljesen felesleges, gyermetegen gúnyolódó szuperhőparódiába, de nem így történt. Az író és rendező brigád vette az akadályokat és a legutolsó fricska is helyén van.

Az Irány a Pókverzum! minden egyes snittje arról szól, hogy mennyire szeretik a készítők ezt a szuperhőst.

De emellett a film minden karakterével igyekszik megüzenni, hogy kicsit túltolták Hollywoodban a Pókember rebootolását, és ehhez még csak explicit, szájbarágós eszközöket sem kell használniuk, csak az éppen aktuális pókfej bemutatkozásnál egy rövid mondatot:

„Na még egyszer, de most utoljára.”

Forrás: InterCom

De még ezzel sem pöffeszkedik az Irány a Pókverzum!, mert bizony önreflexíven elismeri, hogy ő is része ennek a végeláthatatlan újrakevergetésnek és egy pillanatig sem akar más, vagy több lenni, mint ami: egy szórakoztató, 117 perces animációs komédia, ami a képregények lapjainak életre hívásával öleli át a hősfüzetek szerelmeseit.

Mert a Pókember: Irány a Pókverzum! bizony egy életre kelt képregényfüzet

Phil Lord és a film egyik producere, Christopher Miller korábban úgy fogalmazott, azt szeretnék elérni, hogy a néző azt érezze, egy képregényben sétál – és ez sikerült is nekik. A film mesterien fésüli egybe a Sony animációs filmekért felelős részlegén belül fejlesztett CGI animációs motor, valamint a különböző korszakok képregényrajz-stílusait. A cell shaded elemek tökéletesen illeszkednek a háromdimenziós animációba, a szövegbuborékok és a négyzetek, a robbanások és a csattanások hangutánzó szavainak cikázása pedig gyakorlatilag formába önti a képregénylapokat. Bár a végén cikázó transzdimenzionális fények, buborékok már inkább hasonlít egy jóindulatú drogtripre, de még így is szép.

Nem túlzás azt állítani, hogy az Irány a Pókverzum! az idei év legszebb képi világával rendelkezik, és már ezért érdemes jegyet váltani rá.

A Pókember: Irány a Pókverzum! a valaha készített egyik legjobb, de száz százalékig legeredetibb, legkülönlegesebb szuperhősfilm, amit az egyedi látványvilág és az abszolút önreflexív humor az év egyik legszórakoztatóbb, legszerethetőbb mozijává tesz. A célközönsége nyilvánvalóan a képregényeket szerető tinédzserek, de szuperhősöket és nem utolsó sorban Pókembert kedvelő felnőtteknek szinte kötelező beülni rá a mozikban.

Pókember: Irány a Pókverzum! – amerikai animációs film, játékidő 117 perc. Megjelenés: December 13. Értékelés: 9/10