Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

A magyar gyűlölködő plakátok sem olyan vészesek, mint Szomáliában élni nőként

A magyar gyűlölködő plakátok sem olyan vészesek, mint Szomáliában élni nőként

Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmjében egy 17 éves szomáliai menekült lánnyal, Kafiyával forgatott, hogy bemutassa magyarországi beilleszkedésének történetét. Kafi egyéves robinzonád végén jutott Kelet-Afrikából hazánkba, majd 15 évesen egy budapesti gyermekotthonba került és egy fővárosi középiskolában kezdett tanulni, ahol a film jelen ideje szerint készül az érettségire. Mindezt tökéletesen egyedül, édesanyja egy családi birtokot adott el titokban, hogy embercsempészekkel kijuttassa Szomáliából az éppen kamaszodó lányt, megelőzve, hogy szinte még gyereklányként férjhez adják egy idős férfihez. Kafi azóta egyre jobban beszél magyarul, leérettségizett, egyetemre jár, modellkedik és dolgozik. A rendezővel, Zurbó Dorottyával, valamint a főszereplővel, Kafiya Said Mahdival beszélgettünk, miként találtak egymásra és hogy a film elkészülte óta mi történt velük.

Hol találkoztatok egymással, és hogyan jött az ötlet, hogy Kafiya magyarországi beilleszkedéséről dokumentumfilm készüljön?
Zurbó Dorottya: Engem már régóta foglalkoztattak a menekült gyerekek történetei, akik szülők nélkül, egyedül érkeznek Európába. Ezért 2015-ben elkezdtem önkénteskedni a fóti gyermekotthonban, ahova akkoriban a kísérő nélküli menekült kiskorúak érkeztek. Egyszer megláttam Kafiyát, aki már egy ideje ott élt és egy barátnőjével együtt egyedüli lányok voltak a két-háromszáz afrikai, afgán, illetve szíriai kamasz fiúk között.
Kafiya Said Mahdi: Akkor már több, mint fél éve Fóton voltam, 2014 júliusában érkeztem Magyarországra.

Ilyen az élet menekültként a migránsplakátok árnyékában

Ilyen az élet menekültként a migránsplakátok árnyékában A Magyar Nemzeti Filmalap elsőfilmes rendezőket patronáló programja, az Inkubátor keretében egy újabb szívet melengető film készült (a Karlovy Vary-ban díjazott Virágvölgyről és a Cannes-ban méltatott Egy napról itt írtunk). Zurbó Dorottya Könnyű leckék című dokumentumfilmje ritka érzékenyítő film arról, milyen menekültként beilleszkedni Magyarországon.

ZD: Kafival rögtön elkezdtünk beszélgetni, és az első perctől kezdve nagyon szimpatikus volt, szerettem volna jobban megismerni őt. Aztán elsodort minket egymástól az élet, mert bár később többször is jártam Fóton, ahol drámafoglalkozásokat tartottam, mégsem találkoztunk. Az önkéntesség alatt próbáltam megismerni a közeget, az embereket, de nagyon nehéz volt, mert szinte mindenki ment is tovább Nyugatnak, és nem sokáig maradtak.
KSM: Pedig volt, hogy nagyon sokan voltak az otthonban egyszerre. Elképzelni sem tudjátok, mennyien.
ZD: Volt, hogy sokan matracokon aludtak, mert nem volt elég ágy. Aki tovább tudott menni, az első adandó alkalommal el is indult. Aztán eltelt egy kis idő, és a következő alkalommal, amikor kimentem Fótra, egy teljesen üres gyerekotthon várt. Akkor tört ki épp a menekültválság a Keletinél, szerintem ezzel a hullámmal akkor el is ment mindenki. Kérdeztem a nevelőket, hogy maradt-e valaki, azt mondták, szinte egyedül csak Kafi, akit áthelyezték egy budapesti gyerekotthonba. Az, hogy ő nem ment tovább, egy jel volt a számomra, hogy a mi történetünknek innen kell indulnia.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Meddig kellett győzködni a többi szereplőt, a gyermekotthon lakóit, Kafi középiskolai osztálytársait, tanárait és az úszómesterét, hogy részt vegyenek a filmben?
ZD: A dokumentumfilmezésben sokszor nehézséget okoz, ha hirtelen egy új közegben, esetleg intézményben kell forgatni, ahol sok ember megfordul, és nincs idő felépíteni azt a bizalmi kapcsolatot, ami a szituációs forgatási technikához szükséges. Kafival más volt a helyzet, mert nagyon sokat találkoztunk a kamerán kívül is, így volt időnk megismerni egymást. Egy idő után bízott bennem annyira, hogy a kamera előtt is teljesen természetesen tudott viselkedni. Ám egy iskolában és egy gyerekotthonban, ahol folyamatosan más emberekkel találkozol, nem tudod ezt a kapcsolatot felépíteni mindenkivel. Bizalmatlanok, de ez érthető is. Kafitól sokszor kérdezték, őt nem zavarja-e a filmszerep, de mindig megnyugtatta a többieket, ne aggódjanak, jó lesz, csak lazuljanak el. A gyerekotthonban például, amikor megtudták, hogy Kafiról forgatunk és bemutatjuk, hogyan készül az érettségire, mindenki nagyon örült, hogy ez egy jó történet tud lenni. Az iskolában viszont volt, aki jelezte, nem szeretne szerepelni benne, és ezt tiszteletben tartottuk. De alapvetően az volt a tapasztalatunk, hogy

aki az elején ellenezte, a végén mégis ráhangolódott.

A lányotthon elég kemény helynek tűnt. Látunk a filmben rendőrök által hazahozott lányt és gyerekanyát is. Hogyan ment a beilleszkedés?
KSM: Az elején, amikor odakerültem, nagyon nehéz volt. Fóton sokakat ismertem, értettük egymás nyelvét, tudtam arabul vagy akár az anyanyelvemen is kommunikálni, néha angolul is, közben pedig már magyarul is tanultam. A lányotthonban viszont kizárólag magyarul beszéltek. Eleinte előfordult, hogy a Google Translate-tel fordítottam, ami nem mindig volt a legjobb megoldás, és kézzel-lábbal kellett mutogatnom. Viszont szerencsére az iskolában és az otthonban is gyorsan befogadtak. Már az elejétől kíváncsiak voltak rám, simogatták a bőrömet és a hajamat, kérdezgették honnan jöttem, miért vagyok itt. Legtöbbször cukik voltak. A tanulás volt inkább nehezebb.
Az a filmből is kiderült, hogy nem a legnyugodtabb környezetben kellett tanulnod, állandó zsivaj vett körül. Hányast kaptál az érettségi tantárgyaidra?
KSM: Az érettségire keményen tanultam, inkább odáig eljutni volt nehéz. A történelem hármas lett, a matek talán négyes.
Pedig nem lehetett egyszerű az A alapú logaritmus B-ről tanulni idegen nyelven.
ZD: Kafi nagyon jó volt matekból.
KSM: A tesi is jól sikerült, ötös lett, az angol szintén és a magyar is.
ZD: Sőt, Kafi azóta már anglisztika szakos a Pázmányon.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Mi történt veled a film óta? Azzal zárultak az utolsó képkockák, hogy el kellett költöznöd a gyermekotthonból.
KSM: Igen, azóta is a Fóti utógondozó otthonban élek, és egyetemre járok. Emellett modellkedem, ami egyre jobban megy, nagyon sok munkám van mostanában. A CEU-n recepciós vagyok, de dolgoztam rövid ideig egy hotelben is nem olyan rég. A filmben látható fiúval már nem vagyok együtt, az úszás egyre jobban megy és a gyülekezetet is látogatom, ha időm engedi. Most pedig sokat járok a Könnyű leckék vetítéseire, közönségtalálkozókra.
A film szépen, tudatosan kerüli a politikai vonatkozásokat, és a menekültválság emberi oldalának bemutatására helyezi a hangsúlyt. Közben viszont tudjuk, milyen gyűlöletpropaganda szennyezte be az utcákat. Hogyan élted meg a mindennapokat, értek atrocitások a származásod miatt?
KSM: Voltak negatív tapasztalataim, például

beszóltak az utcán, hogy mit keresek itt, menjek vissza ahonnan jöttem, és láttam a plakátokat is.

Egy kicsit bántott, de túl lehet élni. Ezekre sosem figyeltem igazán. Minden országban vannak ugyanis olyan emberek, akiknek nem tetszik a másik. A hazámban, Szomáliában is ugyanez a helyzet, ott például azt nézik, hogy ki milyen klánból jött.
ZD: A forgatások során nem keveredtünk olyan szituációkba, ahol Kafit nyílt diszkrimináció érte volna, ezért sem került ilyen jelenet a filmbe. Ám azok a helyzetek és közegek, amikben látjuk Kafit a filmben, burkoltan a magyar szociális ellátó rendszer hiányosságairól is szólnak.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Körülbelül a felénél teljesen megváltozik a film hangulata és válik vallomássá, amiben Kafi hol önmagához, hol az édesanyjához beszél. A Könnyű leckék eleje tehát inkább hangulatfestő, amiben bemutatjátok egy menekült lány küzdelmeit a magyar nehézségekkel, de a midpoint után már az érzelmek dominálnak. Ez a kölcsönös megismerés miatt alakult így?
ZD: Részben igen. Ahogy forgattuk a filmet, kezdtünk egyre jobban megbízni a másikban. Sokat gondolkodtunk és beszéltünk együtt a filmről. Dramaturgiai szándék is volt, hogy picit távolabbról induljunk, aztán egy év után, amikor már közelebb kerültünk, eldöntöttük, hogy legyen egy mélyebb rétege is. Megéreztem Kafiban, hogy amellett, hogy iszonyú nehéz megküzdenie a magyarral, tanulnia az érettségire és munkát találnia, az igazán mély, belső konfliktus abból fakad, hogy szinte fel kell adnia önmagát és egy új identitást kell felvennie ahhoz, hogy be tudjon illeszkedni. Így az vált fő kérdéssé, hogy

miként számol el a múltjával és annak értékeivel, ha egyáltalán el lehet azzal számolni.

Úgy éreztem, ez a legnagyobb érzelmi dilemma, a legmélyebb dolog a történetében, és nagyon szép lenne ezt a filmben is megmutatni. Így vált a film egyfajta vallomássá az édesanyának, amiben Kafia elmeséli neki azokat a titkokat, amiket a hétköznapi telefonbeszélgetéseik során nem mer. Arra gondoltam, ez Kafinak is jó, hogy egyszer, ha majd kész lesz rá, meg tudja mutatni az édesanyjának, hogyan élt és miért hozott meg bizonyos döntéseket, amiket Szomáliából nehéz lenne megértenie.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Ezek szerint a család nem tud arról, hogy elkészült a film?
KSM: Még nem. Persze szeretném majd elmondani, de még nem tudom, hogy mikor. Még nem állok készen rá.
Mennyit tudnak rólad?
KSM: Havonta egyszer-kétszer beszélek édesanyámmal, de akkor mindig hidzsábot veszek fel, és abban beszélgetünk. Csak annyit tudnak rólam, hogy egyetemre járok és dolgozom. De nem tudják pontosan, hogy mit csinálok.
Mi történne, ha kiderülne?
KSM: Folyamatosan erre készülök. Mert előbb-utóbb tényleg látnak majd rólam egy modell fotót, egy képet a filmből, vagy valaki elmondja nekik. Nem fognak örülni, az biztos. Anyukám egy ideig biztosan mérges lesz rám, és nem fog velem beszélni. Attól félek a legjobban, hogy mások bántani fogják, mert Szomáliában szégyent hoz az anyákra az, ahogy a legidősebb lányuk viselkedik. Ezért sem merem még elmondani. Hat testvérem közül az egyik Svédországban él, de ő is csak annyit tud, hogy létezik ez a film. Még ő sem látta. Hiába kérte, nem mutattam meg neki. Majdnem mindent tud rólam, csak azt nem, hogy keresztény lettem. Ugyanis ő muszlim maradt, tartja is a vallást és a szokásokat.
Mi történt volna veled, ha maradsz Szomáliában?
KSM: Házasságra kényszerítettek volna, és abban sem dönthettem volna, hogy kihez megyek feleségül. Sőt, tanulni sem engedtek volna.
Mik a terveid, mivel szeretnél foglalkozni? Szállodában már dolgoztál, így a filmben hallott egyik nagy tervedet, a hotel-menedzsmentet már kipipálhatod.
KSM: Pontosan nem tudom, mert folyamatosan változnak a dolgok körülöttem. Modell sem szerettem volna lenni, most mégis az vagyok. Lehet, hogy az anglisztika elvégzése után mást is tanulok, vagy elkezdek copywriterként dolgozni, esetleg a divatszakmában elhelyezkedni. De szívesen tanítanék gyerekeknek angolt is. Nincsenek még konkrét terveim, csak elképzeléseim.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Mi volt számodra a legnehezebb Magyarországon?
KSM: Talán az, hogy megtaláljam a helyem, hogy kitaláljam, mit csináljak. Otthon az anyukám döntött mindenben. Amikor idejöttem, a magam ura lettem. Az emberek amúgy mindig azt hiszik, hogy a magyar nyelvet volt nehéz megtanulni, de nem. Az a legnehezebb, hogy megtaláld önmagad.
Most már biztosan maradsz Magyarországon?
KSM: Persze, maradok. Hamarosan magyar állampolgárságért is jelentkezni fogok. Az még egy kemény procedúra lesz.