Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Nem feltétlenül éri meg egy animációs film logikáját feláldozni a művészet oltárán

Nem feltétlenül éri meg egy animációs film logikáját feláldozni a művészet oltárán

Mindenkinek megvannak a saját korlátai. Ezeken belül található a tér, ahol még kényelmesen, biztonsággal tud mozogni, és ha jön valaki, aki egy jól irányzott hátbarúgással átlöki, bután és riadtan zuhan a semmibe. A Ruben Brandt, a gyűjtő című Oscar-esélyes magyar animációs film bennem végig azt az érzést keltette, mintha fogalmatlanul zuhannék az ürességbe, hogy végül egy óriási csattanás kíséretében arccal érjek földet. 

Korábban már írt egy technikai részletekre is kiterjedő lelkes bevezetőt Muchichka László kollégám a filmről, én azonban korántsem voltam annyira elragadtatva a látottaktól, hogy írásommal james bondi magasságokba röpítsem A gyűjtőt.

Forrás: Mozinet

A rengeteg szempár a furcsa, picassói látványvilágból úgy pislogott rám a moziban, mintha én lennék az intellektuálisan csúcsig művelt társaság egyetlen tagja, aki biztosan percekkel a poén után fog csak erőltetetten nevetni, és aki majd altesti humorral, otrombán próbálja oldani saját feszült hangulatát. Feszített tempó, végeláthatatlanul sok képzőművészeti utalás – amiből hozzám szinte semmi nem ért el – és két pislákoló fény az alagútban, amelyeket a kiváló zenei aláfestés és a majdnem tökéletesre írt cselekmény gyújtott.

Be kell vallanom ugyanis, a történet és annak zenei dinamizmusa volt az egyetlen, ami egy hozzám hasonló művészeti analfabétát megmentett a teljes kétségbeeséstől és attól az így is fojtogató élménytől: vannak dolgok, amikhez egyszerűen nem vagyok elég okos.

„Birtokold a problémád, hogy győzelmet arathass felette”

– szól az egész filmen átívelő mondat, és azt bizony a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire türelmesnek kell lenni, hogy valaki túlléphessen önmagán. Jelen esetben például a végtelen jelentésű antropomorf karaktereken, vagy azon, miért lóg ki félig egy démon az üvöltve síró csecsemőből.

A kreatív forgatókönyv szerint Ruben Brandtot (Kamarás Iván), a művészetterápiával foglalkozó pszichológust egy ideje folyamatosan rémálmok gyötrik: a világ néhány leghíresebb festményének szereplői támadnak rá, hol Boticelli Vénusza húzza le a mélybe, hogy polip formában szorítsa ki belőle a szuszt, hol Bazille Renoir portréja próbálja a fekete gyönyörbe mártani a magát karmoló szuicid lélekbúvárt.

Forrás: Mozinet

Fizikai testet is öltő gyötrődésében egy kleptomániás egykori kaszkadőr, Mimi (Hámori Gabriella), valamint három másik páciense sietnek a segítségére, hogy saját terápiájával gyógyítsák ki a kezdődő skizofrén-szerű elmebajból. A csapat végül 13 festményt lop el kalandos körülmények között a világ legnagyobb múzeumaiból, miközben Mike Kowalski amerikai nyomozó (magyarul Makranczi Zoltán, angolul pedig Márton Csaba) és – a busás jutalom reményében – szinte a teljes alvilág a bűnbanda nyomába ered.

Gyilkosságok, exügynökök, vér, egy rég elveszett és folyamatosan önmagát kereső duó, valamint a szürrealitás, ami mindezt körülöleli. Milorad Krstic alkotó nemcsak a formákkal, hanem az idővel és még a dimenziókkal is jelenetről jelenetre játszik, amikor utóbbiból a Brandtot segítő egyik páciensnek csupán kettőt ítél oda a háromból. Ugyanígy váltakoznak a hangulatok is a sötét füstös kocsmáktól a megnyugtató, színes tájakig, a nyitójelenet akciója pedig annyira befeszítette minden izmomat tudat alatt, hogy csak az első negyed óra után vettem észre, még hátra se dőltem.

Forrás: Mozinet

A történet tehát elsőosztályú, kár, hogy a csodálatos, Cári Tibor zeneszerző által válogatott, eklektikus zenékkel együtt szorul a kispadra. Krstic ugyanis elsősorban a furcsa, kubista, amorf, amerikai streamline art deco atmoszférára helyezte a hangsúlyt, pedig személyes kedvencem, a Postmodern Jukebox ikonikus számai Haley Reinhart előadásában (Creep, Oops, I did it again) csak úgy szórják az emberre a libabőrt, legyen bármilyen látszólag kicsiny jelentősége is a jelenetnek, amiben felcsendülnek.

A tipikusan a tájkép-szobor-portré vonalon mozgó énem ezzel elég nehezen tudott a film során azonosulni, így számomra sokkal inkább vált egy egész estés kortárs festménnyé az élmény, mint lebilincselő, noiros hangulatú akció-thrillerré. Viszont aki túl tud lendülni azon, hogy az animáció feláldozza a logikát a művészet oltárán, sőt nemcsak érti, hanem élvezi is a művészeti korszakok egymásba fonódó referenciáit, biztosan nagyon jól fog szórakozni. A pakliban pedig az is simán benne van, hogy egyszer nem elég megnézni a filmet ahhoz, hogy megértsük a több ezer háttérben húzódó szálat.

A kérdés már csak az, mennyire válik emiatt egy világot bejáró, Oscar-várományos film csupán a szűk, műértő réteg szórakozásává? Főként, ha figyelembe vesszük, hogy a filmakadémia díjáért olyan alkotásokkal kell versenyeznie, mint az elsőre sokkal fogyaszthatóbb és kommerszebb Hihetetlen család 2 vagy a Wes Anderson-féle Kutyák szigete.

Egy valamire viszont biztosan tökéletes alkotás a Ruben Brandt. Ha valaki élménnyel kívánja oktatni a művészetet,

keresve sem találhat stílusosabb megoldást, mint a sodró lendületű animációt, amelyen keresztül minden diák élvezettel szánthat végig, ha az emberiség remekműveit szeretné szórakoztató formában emlékezetébe vésni.

Ruben Brandt, a gyűjtő. Magyar thriller, 96 perc, 2018. Értékelés: 6/10

Bemutató: november 15.

(borítókép forrása: Mozinet)