Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

„Éltem Horthy Miklós, Rákosi Mátyás és Kádár János alatt, élek Orbán Viktor alatt is”

„Éltem Horthy Miklós, Rákosi Mátyás és Kádár János alatt, élek Orbán Viktor alatt is”

Cséri Lajos 90 éves szobrász- és plakettművész. Életereje hihetetlen, pedig megjárt több haláltábort, amit csak tanulmányútnak nevez. A forradalmat szerette, és bár nem vett benne részt tevékenyen, Illyés Gyula és Déry Tibor annak a nőnek számolt be majd mindennap az ügyekről, aki őt fiául fogadta. Cséri Lajos ma is dolgozik, sőt most tért vissza igazán az alkotókedve. Interjú.

Kezdjük a legelején. Meséljen egy kicsit a családi hátteréről! Hol született, milyen volt a gyerekkora, milyen meghatározó élményei vannak akkorról?

1928. január 22-én születtem Hajdúböszörményben, ahol apai nagyapám épület- és díszmű bádogos volt. Két éves sem voltam, azt hiszem, amikor úgy döntöttek a szüleim, bátyámmal és velem a karjukon, hogy a városból elköltöznek, jobb megélhetést kerestek talán. Sárrétudvariban kötöttünk ki, én ott nőttem fel, ott eszméltem rá a világra, és ott szívtam magamba mindent. Ott jártam a református elemi népiskolába, akkor ott az volt az egyetlen iskola, és nagyon jó elemi volt. Abban az időben Sárrétudvariban ötezren éltek, ma már csak háromezren. Nagyapám volt a falu írástudója, akinek valami problémája volt, hozzá fordult. A nagymamával mi nem nagyon örültünk ennek, mert ha nagypapa fogalmazott, akkor pisszenni sem volt szabad, de emlékszem, hogy a legtöbb kérvény, amit írattak nagyapával, úgy kezdődött, hogy „Vitéz Nagybányai Horthy Miklós őfőméltóságának! Mély alázattal bátorkodom őfőméltóságodhoz fordulni ezért meg azért…” Leginkább ONCSA-házért, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap által épített vityillókért, hiszen rengeteg volt a nincstelen a háború miatt. Én akkor azért már 12-13 éves voltam, és ebben az időben, 1940-ben hívták be édesapámat munkaszolgálatra, ahonnan 6 vagy 8 hónap után nagyon betegen jött haza. Feltételezem, hogy TBC-t kapott, de ezt nem tudom pontosan.

Ez alatt az idő alatt mi történt a gyermek Cséri Lajossal?

Engem a szüleim elküldtek Szentesre rokonokhoz, mondván, később úgyis ott fogok tanulni, nem baj, ha szokom. A húgomat a nagymamáék vették magukhoz, a bátyám pedig szintén maradt Sárrétudvariban, ahol kovácsinas lett, a kovácsmester családja, Fehérék vették magukhoz, kosztra, kvártélyra, három lányuk és egy bátyámmal egyidős fiuk mellé.

Egy 12-13 éves gyerek mindebből mit élt meg lelkileg, emlékszik, hogy milyen folyamatok zajlottak önben?

Az egy borzasztó dolog volt, nehezen lehetett elviselni a megkülönböztetést. Akkor már életben voltak a zsidótörvények, miközben minket, gyerekeket hazaszeretetre neveltek. Ráadásul rám mindenhonnan furcsán néztek, a zsidók között azért, mert reformátusokhoz jártam, a reformátusok között meg azért, mert zsidó vagyok, bár a vallásomat sosem gyakoroltam.

Ugyanez maradt egész életemben, a kommunistáknak sem voltam jó, mert nem lettem párttag, később meg, a rendszerváltás után azért nem, mert egyik párt sem tetszett igazán.

Egyetlen elv vezérelt mindig is, és azt a mai napig demokráciának hívják.

Maradjunk még egy kicsit az 1940-es éveknél.

Tudom én, hogy a tanulmányútról akar most beszélni velem, és azt is tudom, hogy senki nem hívja rajtam kívül ezt tanulmányútnak, de én nem tudok rá jobb szót.

A történelemből mindenki ismerheti, hogy milyen egy ilyen utazás, ami az én életemben egy éven át tartott, és meg kell mondanom, rendkívül nehéz volt túlélni.

Kezdődött a megkülönböztetéssel, amiről már ejtettem szót, és ami alapvetően rettenetes. Aztán folytatódott a mindenből való kizárással, végül a megalázással. Mindezt ésszel felfogható indokok nélkül. Hiszen én csak egy ártatlan gyerek voltam, aki semmi rosszat nem tett. Igyekeztem mindig jól tanulni, szerettem olvasni, és már akkor is bütyköltem, csináltam ezt-azt, rajzolgattam, festegettem, és ezt az egészet nem értettem, fel nem foghattam, és így lelkileg nagyon-nagyon nehéz volt. Aztán persze ugyanilyen nehéz volt kiheverni is. De hittem benne, hogy túlélem, és hittem abban is, hogy jön egy új világ. Ezt annak köszönhettem, hogy még mielőtt elvittek volna, a nagyanyám olyan leveleket írt nekem, amik aztán a legnagyobb nyomor, a legnagyobb szenvedések közepette is erőt adtak. Ha visszagondoltam rájuk, mindig fel tudtam őket idézni. Olyanokat írt, hogy

meglátod, kisfiam, aki túléli ezt a világégést, az egy olyan világba kerül, ahol egy lesz az akol és egy lesz a pásztor.

El tudja képzelni? Egy egyszerű falusi asszony, akinek hat elemije volt, így fogalmazott, és ezt elküldte az unokájának, nekem. Én ezt soha nem felejtettem el.

Fotó: Halász Nóra

A táborokban volt valamilyen lehetőség arra, hogy rajzoljon, vagy valamit formázzon, egyáltalán, foglalkoztatta akkor ez a kérdés?

Megjártam Auschwitzot, Kauferinget és Dachaut is, de nem, nem volt erre igazi lehetőség, mégis van egy történetem.

Földalatti repülőgépgyárat építettünk 30 méter mélyen, Kaufering mellett, a Moll erdőben, és az éjszakai műszakokban mindenki igyekezett a földet felhordó mozdonyhoz közel kerülni, hiszen onnan egy kis meleg jött, meg gőz. Én is így tettem. A csille keretére, amit a mozdony húzott, szabad volt ráülni, a mozdonyt viszont nem volt szabad még csak érinteni sem, nehogy megfertőzzük valamivel. Én is ott ültem egy ilyen csillének a keretén, és egyszer csak fölvettem a kezembe egy darab agyagot, sárga agyag volt, mint a vaj, olyan. Elkezdtem gyurmázni, szemet, orrot, szájat csináltam neki, és ezt meglátta egy luxemburgi katona, akitől korábban néha kaptam egy kis kenyérhéját. Megkérdezte, mit csinálok, én azonnal vigyázzba álltam, de nem szóltam egy szót sem, csak megmutattam neki az agyagfejet. Olyan kis dilettáns játék volt az, de olyan jól hatott abban a hatalmas fényben, ami a föld alatt virított, hogy csodálkozva kérdezett megint, de most azt, hogy tudok-e szobor portrét készíteni, és hát én mondtam, hogy igen. Erre azt válaszolta, hogy na, majd ő egyszer még szólni fog nekem. És kérlek szépen, amikor hazamentünk a 12 órás éjszakai műszak után, és az appelen már megszámoltak minket elölről-hátulról, kiabálni kezdték a számomat: 78653! Hát én úgy megijedtem, remegett a lábam, de ha hívtak, ki kellett menni, jelentetni németül: én vagyok 78653! Magyar kápó hívott ki, egy aljas, utolsó senkiházi volt egyébként, hajszál híja volt, hogy nem ölték meg a felszabadulás után. Üvöltött, és az erek kidagadtak a nyakán, hogy ha nem mondok igazat, akkor halál fia vagyok, és látom-e ott az akasztófát, ott fogok lógni, ha hazudok! Hát én azt sem tudtam, miről van szó. Nem loptam soha, egyszer sem ütött meg egyetlen munkavezető sem, mert rendesen dolgoztam. És akkor azt kérdezte, tudok-e szobor portrét készíteni. És én azonnal rávágtam, hogy igen, pedig addigi életem során egyetlen egyszer készítettem élő modellről portrét, de minden félelmem elszállt. Másnap nem kellett munkára vonulnom, elvittek a fertőtlenítőbe, és teljesen új rabruhát kaptam. Kérdezték, mire van szükségem egy portréhoz, hát én lerajzoltam nekik a forgóállványt, s mondtam, hogy agyag, az biztosan kelleni fog.

Aztán kiderült, hogy az Auschwitzból Kauferingbe érkező új lágerparancsnokot, egy hóhért kell megmintáznom.

Az irodájába nem mehettem be, az ajtó mellett állva nézhettem, ahogy ül az íróasztalánál. Közben ezüst tálcán hordták neki a vajas kenyeret szalámival, ő meg levágta a kenyér papírvékony héját, és odadobta nekem, közben fintorogva azt mondta,

traurige Hund, szomorú kutya!

Megsemmisülten álltam ott, nagyon szégyelltem magam, de amíg föl nem állt az asztaltól és ki nem ment a szobából, addig nem vettem fel a kenyeret. A kezemet végül a portrénál nem a tudásom, hanem a Jóisten vezette, mert jól sikerült, annyira, hogy az a hóhér a sapkáját és a szemüvegét is rá tudta rakni, miután a kész szoborfejet kitette az asztala sarkára. És ennek az volt a jutalma, hogy betettek a konyhára krumplipucolónak, ami nagyon jó volt.

Mégsem tartott sokáig ez a jólét, ugye?

Amikor a konyháról visszakerültem a műszakokba, nagyon-nagyon leromlott az egészségem, és akkor mentem a doktor bácsihoz. Hellernek hívták, nagyváradi volt, és azt mondta nekem, kisfiam, nem tudlak idevenni, mert akkor holnap elvisznek téged a gázba, hiszen beteg vagy, ezért egy fél aszpirint nyomott a számba, és azt mondta, menjek holnap is. Végül hetekig vonszoltam magam, de viszonylag munkaképes lettem, és ez még vagy négyszer megismétlődött a felszabadításunkig.

1945. május elsején Allachban szabadultunk, és októberig voltam szanatóriumban,

akkor már mindennap orvosi felügyeletünk volt, amerikai és német orvosok voltak, orrba-szájba tejbegrízt adtak.

Hova vitték szanatóriumba?

Feldafingba, a Starnbergi-tó partjára. Egy Hitlerjugend-telepet alakítottak át szanatóriummá, nekem már előtte

lefagyott a lábam és a kezem is, 38 kiló voltam, és az amerikaiak által gyógyításra kényszerített egyik német orvos mindig azt mondta, amputieren, képzelje el! És én könyörögtem, hogy ne vágja le.

Egy amerikai orvos szánt meg, új, korszerű gyógyszerekkel kezeltek végül, és mit ad Isten, felgyógyultam. Egy alkalommal viszont találkoztam egy német wermacht katonával ebben a szanatóriumban, takarította a vécét, kék szeme és ősz haja volt, mint édesapámnak, rámnézett, én is ránéztem, és azt mondta: nagyon éhes vagyok. Visszamentem a szobába, ahol nyolcan voltunk, az asztalon ott volt a csajkámban a félbehagyott tejbegrízem, és kivittem neki. Amikor át akartam adni, akkor jött ki a wc-ből egy volt lengyel fogoly, hát az majd megölt, hogy milyen aljas vagyok én, mert ezeknek a németeknek enni adok. De nem bántam meg! Bennem nem volt gyűlölet, és folyton eszemben járt a luxemburgi katona, aki a kenyérhéjat adta. Egyébként a magyarokat hozták haza legutoljára, és engem a szanatórium amerikai parancsnoka örökbe akart adni egy amerikai családhoz, de nagyon féltem, és nem mentem. Végül a román foglyok egyik szövetsége hozott haza, akik ismerték Nagyváradról a nagyapámat és a családját.

Fotó: Halász Nóra

Milyen volt a hazaérkezés Magyarországra?

Ahogy a nagymama írta: újvilág! Ment akkor egy orosz film a mozikban, Cirkusz volt a címe, és az van a végén, hogy egyik ember annyi, mint a másik. Mindenki zokogott! Én is sírtam!

Hát na, tényleg igaza volt a nagyanyámnak, eljött az újvilág! De aztán nem sokáig éreztem ezt.

Egyébként a Bethlen téren fogadtak bennünket, mindenkinek oda kellett menni, ott folyt a regisztrálás, dokumentumokat adtak, vasúti jegyet, és ott találkoztam egy gyerekkel, aki azt mondta, nehogy Sárrétudvariba menjek, mert nem találok ott embert, de egy gombostűt sem. Mindenki elpusztult, és mindent elvitt a háború. Úgy döntöttem, Szentesre megyek, ahonnan elvittek, de úgy éreztem magam, mint a bűnös, aki visszatér a tett helyszínére. Az ottani rokonaimnak volt egy kis bőrdíszműves üzletük, és a háziasszony özvegyasszony volt, két gyerekkel, két fiúval, akikkel én nagyon jó barátságban voltam, a nagyobbik egy évvel, a kisebbik két évvel volt fiatalabb, mint én.

Együtt vittek minket el, és mit ad Isten, Elie Wiesel és az apja mellett kötöttünk ki a cigánylágerben, egyik oldalon a Tibi, a másik oldalon a Jóska, Elie Wiesel, meg az apja.

De egyszer csak engem elválasztottak tőlük. Sírtak és zokogtak, hogy engem elvittek Dachauba. Ők ott maradtak Auschwitzban. Elie Wiesel megírta a történetüket, mindkét gyereket agyonlőtték, amikor nem bírták a menetet Auschwitzból Buchenwaldba. Amikor legutóbb Magyarországon járt Elie Wiesel, megköszöntem neki, hogy elmesélte Tibi és Jóska történetét. No, de Hódmezővásárhelyen találtam szerető rokonokra, édesanyám legidősebb bátyja, a felesége és három leányuk, hála Istennek mind megmaradtak. Úgy fogadtak, mintha a saját gyerekük lettem volna. Tanulni kezdtem ismét, és letettem az összes hiányzó vizsgámat.

És innen egyből a szobrászat felé indult?

A háború után éledezni kezdett Hódmezővásárhelyen a művészeti élet, és elkezdtem bejárni a kerámiagyárba, és ott csináltam néhány portét, azok a gyárigazgatónak pedig nagyon tetszettek, és biztatott, hogy felvételizzek Pestre. Ugyanígy és szintén Hódmezővásárhelyen biztatott Almási Miklós festőművész és Gallyasi Miklós művészetszervező. A nagybátyáméknál egy éven át dolgoztam, akkor éppen baromfitelepet működtettek. Aztán egy napon azt mondtam a nagybátyámnak, Zoltán bácsi, én megyek Pestre! Azt kérdezte, minek, éhezni? Azt feleltem, nem tudom, hogy éhezni fogok-e, de tanulni akarok! Akkor jött be a forint, a nagynéném titokban kivett a baromfitelep kasszájából 300 forintot, azzal, meg egy darab szalonnával, cipóval, saját magam által készített hátizsákkal a hátamon elindultam, és egy teherautón, a hízott libák között zötyögtem Budapestre. A hátizsákot egyébként odaadtam a pesti Holokauszt-múzeumnak. Hajnalban érkeztünk meg, a Soroksári úton letettek, és mondták, Lajoska, Budapesten vagy. Csak azt tudtam, hogy egy unokatestvérem lakik Budapesten, a Molnár utcában. Nagy nehezen megtaláltam, akkor találkoztunk először, és kérdezte, mi járatban vagyok én ott. Én meg mondtam, hogy felvételizni jöttem a főiskolára. Két hétig tartott a felvételi, öt embert vettek föl, és én az ötben benne voltam. Ferenczi Bénihez, az én felejthetetlen tanáromhoz, professzoromhoz kerültem, aki maga volt a megtestesült jóság, csodálatos nagy művész, ráadásul 17 embert mentett meg a holokauszt elől, én meg habzsoltam a szavait, de az életet is, a budapesti életet.

Fotó: Halász Nóra

És hogyan lett Kleinből Cséri?

Amikor diplomáztam, valóban, még Klein voltam, és Páczay Pál volt a másik mesterem, aki szintén megmentett sok embert, azt mondta: „Lajos, fiam! Nagyon jól tudod, hogy én nem vagyok antiszemita, az én feleségem a Libermach Sützi nevezetű gyerekpszichiáter, de valami jó nevet kellene felvenned, valami művésznevet!” Én meg addigra már beköltöztem egy Cséri Lili nevezetű hölgy szárnyai alá, aki három évet töltött a Gulágon, saját gyermeke mellé gyermekévé fogadott, s úgy gondoltam, akkor legyek Cséri Lajos. Az ő kebel barátja volt Illyés Gyula, Déry Tiborral sokat fordítottak közösen.

Cséri mama oroszból, franciából, németből, angolból fordított, csodálatos ember volt, a Jóisten nyugtassa. Vele mentem tüntetni 1956. október 23-án is.

A Deákon csatlakoztunk a menethez, sose fogom elfelejteni, Ortutay Gyula ment az élen, szürke irhakabátban. Meghallgattuk, ahogy Sinkovits szavalta a Nemzeti dalt, aztán át a Kossuth-térre, ami teljesen megtelt, egy gombostűt nem lehetett leejteni. És mindenki olyan lelkes volt, mindenki mosolygott, mindenki szerette a másikat. Aztán amikor kezdett kialakulni a forradalom, Cséri mama hazaparancsolt, a lakásában éltem át az egészet. Később Szakács Miklós, Illyés Gyula és Déry Tibor is eljött meglátogatni a mamát, tátott szájjal hallgattuk, mit mondanak. Egyik sem volt a szocializmus ellensége, inkább naivak voltak, azt hitték, hogy emberarcúvá tudják formálni Rákosi diktatúráját. De hát ez már történelem. Én meg elmondhatom magamról, hogy

éltem a Horthy-korszakban, életem a Rákosi-korszakban, éltem a Kádár-korszakban és hát, még élek az Orbán-korszakban is. Sok a hasonlóság közöttük.

Nem hangzik jól!

Nem? Más befejezést várt?

Nem tudom, milyen befejezést vártam. Vége van egyáltalán? A szobrokról alig beszéltünk.

Hát az összes az én gyerekem. Nagyon szeretem Egry József portréját, József Attiláét, Radnótit plaketten, de most már két éve lesz, hogy négy műtéten estem keresztül, egymásután csinálták, s még lábadozom, de már nem az vagyok, aki voltam. Viszont most kezd visszatérni az alkotókedvem elmaradt munkáimat igyekszem törleszteni, Edith Stein fején dolgozom, de Elie Wieselről és Jelena Obraczova orosz énekesnőről is éppen plakettet készítek. Így állítok mindháromnak emléket.

Kiemelt kép: Cséri Lajos / Fotó: Halász Nóra