Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

“Csak úgy suhantak el a golyók a fejünk felett” – Női történetek az 1956-os forradalomról

“Csak úgy suhantak el a golyók a fejünk felett” – Női történetek az 1956-os forradalomról

Az 1956. október 23-án kirobbant forradalmat és az azt követő szabadságharcot a fővárosban átélt nők emlékeznek vissza a hat évtizeddel ezelőtti eseményekre.

Ida

Fotó: Csóti Rebeka

Harmadéves hallgató voltam a Testnevelési Főiskolán. Bajáról származom, így kollégiumban laktam. Azt tudom, hogy az előző napokban több alkalommal is a budaörsi laktanyáról jöttek hozzánk katonák előadást tartani. Igazából én nem vettem részt minden ilyen katonai megbeszélésen, de úgy hiszem, ők részt vettek az egyetemisták gyülekezésének megszervezésében. Összeszerveztek minket, hogy a Műegyetemhez menjünk, de mivel aznap még volt tanítás, csak délután két óra környékén kezdtünk gyülekezni a Budafoki úton. Sokan voltunk, nem emlékszem, hogy valaki azt mondta volna, hogy nem jön.
Mielőtt elindultunk volna a főiskoláról egy tanárunk felállt a kerítés szélére és jó hangosan kezdett beszélni. Annyit mondott nekünk: „Gyerekek vigyázzatok, senkit ne engedjetek magatok közé! Kapaszkodjatok egymásba és úgy vonuljatok végig.” Tehát valamit ők már sejtettek. Becsomagolva egy zászlót is kaptunk. Egészen közel, mellettem bontották ki. A zászlóra a Rákosi-címer, ami búza mintájú volt, csak rá volt varrva, könnyen le lehetett róla szedni. Kiszedtük hát a cérnát és ott volt alatta a koronás címer. Én állítom, hogy ez volt ott az első zászló, ami koronás zászló volt!
Lent mentünk, a budai oldalon a Műegyetemig, onnan pedig a Bem térre, ahol főleg a lengyel lázadásról tartottak beszédet, ami nemrég zajlott Poznanban. Már majdnem oszlásnak indult a társaság, amikor nagy hanggal elkezdték szervezni, hogy menjünk át az Országházhoz és kérjük, hogy Nagy Imre hallgasson meg minket. A Margit hídon vonultunk végig. Nagy Imre beszélt, igazából nem emlékszem, hogy mit mondott, de nagy hurrogások követték őt. Jöttek olyan hangok, hogy menjünk a rádióhoz. Este 10 órára azonban az iskolába szerveztek egy katonai előadást, ezért én nem mentem oda, hanem az akkori Kossuth hídon visszamentünk a főiskolára, jó sok egyetemi társammal együtt. Olyan éjfél felé megjelent egy negyedéves fiú egy nagy puskahüvellyel, hogy ilyennel lőnek a rádiónál. Akkor szembesültünk azzal, hogy ez nagyon komolyan folytatódott.
Másnap nem is volt tanítás. Zavargások voltak és lövöldözések mindenhol, elzárt utak és bizonytalanság. Nem jöttek be se dolgozók, se tanárok a TF-re, csak azok, akik nagyon közel laktak, úgy hárman-négyen, de ők ottmaradtak végig velünk. Egy teherautó fegyvereket hozott az iskolába, amik vastagon olajba vagy zsírba voltak fektetve. Napokig törölgettük őket, hogy használhatók legyen. A fiúkat felfegyverezték, de azt hiszem lőszert nem kaptak. Kiálltak a fegyverekkel az épület elé és az volt a dolguk, hogy vigyázzanak a főiskolára.
Sokan maradtunk a kollégiumban, ötvenen-hatvanan biztosan. Amikor kezdtek megnyugodni a kedélyek a TF igazgatója jött be hozzánk, hogy jön egy teherautó, menjünk el vele vért adni a véradóba. Természetesen én is mentem, de vért nem vettek tőlem, mert gyerekkoromban volt sárgaságom. Emberhiány miatt megkértek, hogy maradjunk segíteni, így négyen lányok a mosodában vállaltunk munkát. Véres lepedőket kellett mosnunk, az egyikben még egy kisujjat is találtunk. Kijárási tilalom volt, tehát nap végén nem mehettünk vissza a főiskolára. Azt hiszem gyógyszerész volt az a férfi, aki az egyik szomszéd épületben biztosított nekünk szállást. Két vagy három éjszakát is ott töltöttünk nála.
Édesanyám öccse Budapesten élt, ő nézett ránk, hogy rendben vagyunk-e. Le is adta a hírt a rádióban, ahol bemondták, hogy „Bajára üzenik Bucsányiéknak, hogy a lányaik jól vannak!”. Akkoriban így értesültek a szülők, de mondani persze mindent lehetett.
Többször jöttek teherautók, vidékről hoztak krumplit meg élelmiszert a bent ragadt lakóknak, egyetemistáknak. November 11-én jött egy bajai teherautó is, meg volt bízva, hogy szedje össze a gyerekeket, úgyhogy egyetemről egyetemre járt. Már majdnem sötétedett, mikor hozzánk ért. A húgom jött is, hogy „gyere, menjünk haza!”. Bár bizonytalanság volt, én mégis maradni akartam. Ő felszállt az autóra és zokogott, hogy én itt maradok és otthon nem fogják elhinni, hogy nincs semmi bajom. Emlékszem, úgy ahogy voltam, melegítőben ugrottam fel a teherautóra. 50 literes tejeskannákon ültünk Bajáig, de végül hazajutottunk.

Etelka

Fotó: Csóti Rebeka

Akkoriban Újpesten laktunk, a Tél utcában. A három fiammal, a férjemmel és annak a testvérével voltunk egy lakásban. A fiúk reggel elmentek dolgozni, én pedig valamiért otthon maradtam a gyerekekkel, azt hiszem betegállományban voltam. Olyan délelőtt 10 óra felé hallottam, hogy a fiatalok az iskolákból a téren gyülekeznek és demonstrálnak. Gondoltam jól van, máskor is volt már ilyen, nem számít. Később jött a hír, hogy sokan csatlakoztak hozzájuk és nagy a perpatvar. Hűha, mondom, akkor ebből mi lesz? Késő délután már összetűzések voltak. Összefogtak az emberek és skandálták, hogy békét, igazságot, minden ilyen szólamokat. Eljutott hozzánk is, hogy a Nyugatinál és Újpesten is balhéznak és az összekötő hídnál is zavargások vannak.
Késő este, amikor a három gyereket már lefektettem, azt mondta a férjem, hogy menjünk a Tanácsházára, mert sokan összegyűltek és szónokolnak, nézzük meg, mi van ott. Hát kimentünk oda. Jó messze volt tőlünk a Tanácsháza. Rengetegen voltak, szónokoltak többen is, követelték a szabadságot, az igazságot, már nem emlékszem pontosan. Egyszer csak mondták, hogy vigyázzanak, jönnek a teherautók teli katonákkal, de akkor azt nem tudtuk, hogy azok oroszok lennének, csak annyit, hogy jönnek valakik. Pillanatok alatt körbefogtak minket azzal a sok kocsival. Egy szónok felszólította őket, hogy távozzanak, de hiába. Elkezdtek lőni. Egyszerre tizenöt ember halt meg. Megfogta a férjem a kezem, hogy szaladjunk gyorsan haza a gyerekekhez, de addigra már mindenki menekült.
Futottunk hazafelé, egyik utcából ki, másikba be, de hiába, ahogy beértünk egybe rögtön befordult a sarkon egy autó. Mindig utánunk volt egy kocsi és csak úgy suhantak el a golyók a fejünk felett. Persze kétségbe voltam esve, hogy mi lesz a gyerekekkel, mi lesz velük, ha minket lelőnek? Nagyon féltem. Ahogy az egyik utcán befordultunk, szemben egy kocsiból azonnal lőni kezdtek. Egy kapu kinyílt mellettünk és berángattak minket az udvarra. Azt mondta a férfi, hogy ne menjünk tovább, mert ez halálos. Vártunk ott vagy fél órát, mire elcsendesedett minden és haza tudtunk lopózni. Harmincvalahány embert lőttek le akkor a téren, akiket két nap múlva tömegsírba temettek.
A történethez hozzátartozik, hogy a férjem bátyja egy nap hazajött, hogy nagyon lőnek az összekötő hídnál. Csak annyit mondott, hogy „Megyek, rendbe teszem őket!” Hát az nekünk viccnek számított, mert hogy tenné rendbe őket? De elment. Másnap viszont hallottuk, hogy az oroszokat lőtte gépfegyverrel. Hát jól meg voltunk ijedve, éjjel ki is disszidált. Ennek én ittam meg a levét.
Egyik nap apósom szaladt oda hozzánk, hogy az anyós feljelentett engem fegyverrejtegetésért, mert a pincémben ásta el a sógorom a fegyverét. Én semmiről nem tudtam. Nem mondta senki, hogy nálunk rejtett volna el valamit. Jól kétségbe voltunk esve, mikor az öcsém betoppant hozzánk látogatóba. Elmeséltem neki a történteket, ő meg lement a pincébe, kikotorta a fegyvert és a homokbányába vitte. Éppen, hogy elment, mikor jöttek is a rendőrök értem. A frissen felhántott földet megtalálták, nem lehetett letagadni, hogy valaki ott dolgozott, így hát elvittek. Két napig pofoztak. Pofoztak, azért, hogy áruljak el valakit, de kit árultam volna el? A férjemet? A sógoromat? Azért, hogy továbbhurcolják vagy kivégezzék őket? Így hát elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, lehet ott halok meg, de inkább tűröm a pofonokat és nem szóltam semmit. Két nap múlva kiengedtek, mert nem volt bizonyíték.

Sára

Fotó: Csóti Rebeka

A Népművelési Minisztérium elnöki főosztályán dolgoztam, a Parlamentben. Azt tudtuk, hogy a Műegyetem egy teljes felvonulást hirdetett meg a Duna parton. Amikor a diákok elindultak a Parlament elé, csatlakoztak hozzájuk nagyüzemek, a Váci útról meg Csepelről, és még civilek is. A parlamenti szobám éppen a térre nézett, azon keresztül láttam őket. Én annyi embert esküszöm még nem láttam! Mindenhonnan, az egész fővárosból jöttek. A tér akkor még szabad volt, megtelt emberekkel, de a mellékutcák is teli voltak. Üzemi teherautókon állva üvöltötték, hogy „Nagy Imrét a kormányba!”. Nem is egy visszakapitalizálódást akartak, hanem egy demokratikus rendet. Aznap már nem dolgoztunk, csak figyeltük a történteket.
Valahonnan előkerítették Nagy Imrét, aki először elment az Akadémia utcára, ott volt a párt központja, és engedélyt kért, hogy kiállhasson és beszédet tarthasson. A férjem nem messze, az Egészségügyi Minisztériumban dolgozott. Megvártam őt és a Parlament előtti téren együtt hallgattuk végig a beszédet. Az Országház jobb szárnyán, elől van egy erkély, a fő emeleten, onnan beszélt Nagy Imre, de csak nyugtatta a népet. Emlékeim szerint nem is mondott mást, csak nyugtatni próbált. Mindenki kiabált körülöttünk. Mivel egész Budapest az utcán volt a tömegközlekedés nem működött, gyalog mentünk haza.
Másnap nem mentem be dolgozni. Be se lehetett volna, hát az utcákon is olyan zűrzavar volt. Nem mertem otthonról eljönni. Másnap már lövöldöztek és nem tudta az ember, hogy kik. Még aki ilyen felelős helyen dolgozott, de nem pártfunkcióban az sem tudta, hogy mi van. Pedig én egy észnél lévő fiatal voltam, mégsem tudtam mi lesz. Pletykák terjengtek, hogy a Budapesti Pártközpont alatt és még számos helyen foglyokat tart az ÁVH. Én nem hittem el, de a tömeg igen. Zűrzavar volt és tisztázatlan volt a helyzet.
Mikor meghirdették, hogy a munkaviszonyok álljanak rendbe, rögtön mentem vissza dolgozni. Mindenkit kiszórtak, nekem csak szerencsém volt, hogy maradhattam. Kállai Gyula felajánlott a titkárságban egy munkát, amit elfogadtam.

Zsuzsa

Fotó: Csóti Rebeka

Én még csak 10 éves kislány voltam. A Széna tértől nem messze laktunk a szüleimmel. Pontosan emlékszem, hogy október 23-a keddi napra esett és nem mentünk aznap iskolába. A rádiót állandóan hallgattuk a hírek miatt. A mai napig végigfut rajtam a hideg, ha az Egmont-nyitányt hallom.
A lépcsőházunk ablakából lehetett látni, ahogy égett a levéltár. Az épület összes ablakát lángok borították. Erre nagyon emlékszem. A Széna téri csaták során az ágyamból jól láttam a torkolattüzet a szemközti ház falán. Láttuk az ágyúzást, hallottuk a lövöldözést. Ezek után az ötemeletes ház lakói összebeszéltek és mindannyian levonultunk a légópincébe.
Ez egy igazi légópince volt, mint amilyeneket a második világháború előtt építettek. Hatalmas vastag fémajtóval, aminek óriási nagy vas kilincse volt, amit le kellett fordítani, hogy bezáruljon. Mindenki levitte oda magával a matracát, mi még a kis papagájunkat is vittük magunkkal a ketrecében. Be volt osztva, hogy hány négyzetméter jut egy családnak és úgy helyezkedtünk el. A férfiak jártak ki kenyérért. A Széna téren volt egy pék, hozzá lehetett kimenni, erre emlékszem. Hogy a többi élelmiszer honnan volt, azt nem tudom, de leginkább nem is igen volt. Megegyezés szerint volt titkos kopogás is, mert a felnőttek attól féltek, hogy beront egy szovjet katona. Tíz évvel voltunk a második világháború után, amit a szülők átéltek. Rajtuk lehetett igazán látni a feszültséget. Mi, gyerekek is féltünk, de ők jobban tudták, mit jelent az, amikor tankok járnak az utcán és lövöldözések hangja hallatszik. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz. Az én környezetemben senkinek nem volt ismerőse, akik forradalmárok lettek volna. Volt a pincében egy fiatalember, aki azt mondta, hogy ő innen csak akkor megy fel, ha hallja járni a buszt. (Az ötös busz pont ott ment el előttünk, a Batthyány utcában.)
Amikor már biztonságosabbak voltak az utcák, az anyukámmal elindultunk Zuglóba meglátogatni a testvérét, hogy megtudjuk, mi van velük. A Rákóczi úton mentünk végig, a kilőtt házak mellett. Ami megmaradt bennem, hogy egy ház teljesen összedőlt, le volt szakadva az összes emelete. Valahol a negyedik emeleten egy rózsaszín szobából lógott csak ki egy zongora. Az áruházak teljesen kilőve, füstölögtek még a kirakatok.
A történtek után sokan disszidáltak. Eltűntek a házból is lakók és az iskolából is többen hiányoztak.