A ma 65 éves Parti Nagy Lajos tíz legjobb verse, amit olvastunk tőle

A ma 65 éves Parti Nagy Lajos tíz legjobb verse, amit olvastunk tőle

A lefordíthatatlannak tartott versek és a nyelvi lelemények költőzsenije ma ünnepli 65. születésnapját. Ebből az alkalmából válogattunk versei közül a Digitális Irodalmi Akadémia honlapjáról, aminek Parti Nagy Lajos is alapító tagja.

Angyalstop

Hó esik, hogy máshogy kezdődhetne
vers, este, tél, taplóig ázás,
magasan dübörögnek az angyalok,
szájukban kék fürdőszobák és szőke samponok,
szárnyuk alatt tépett staniclik,
hullahó, hullahó,
mesebeli álom,
kékre fagyott arcomat füstbe bugyolálom,
valaha volt bohócom, az rángatta így
madzagra járó kezeit, van csörgősipkám:
hajamra hó fagy, fejem rázom,
eldübörögnek az angyalok,
törött üveg pereg, pereg,
akváriumban két keszeg,
kátrányban két szemed,
törött üveg hajad, hajad,
hó, utca, aszfalt, burkolat,
épp fölkent forró burkolat,
törött üveg pereg, pereg, távoli arcod
talán bitumen sírós buboréka csupán,
elszállok odáig angyalstoppal akár,
útról az útra, hóból a hóba,
hétfő van, kedd van, szerda, csütörtök,
nőnek a versek, a holdak, a körmök,
Piaf az orsót pergeti lágyan,
sült tököt eszel a félhomályban,
ó, bundával az égnek a mérges tanyák,
persze, hogy kiröhögik az éjszakát,
de az úton a kegyes angyalokra várva
a forralt borról áhítattal illik énekelni, áve
meleg, szegfűszeg illatú pára, áve virágos iromba
bögre, bújj tenyerembe vörösödve,
mert ötfele szétfagy a kesztyűm,
és állok és állok, az angyalok eldübörögnek,
lehetnék betlehemes-kucséber,
hasamon lóghatna narancsos láda,
ringathatná benne a kisjézust Mária, hiába,
az angyalok ajtaja zárva, hiába,
reflektor-karikásuk cikkan, porzik a hó, és
porzik a kedvem, cukorban térdepelők, kása
fővéséből levegővétel még nem vacsora, majd
ha meleg konyhádba elérsz, fagyott inged
hátadról akkor akaszd le, csukd be, mint
ablakot, kicsi oltárt, misekönyvet, izzadtságod
majd kályha mellett lecsörömpöl,
majd ha a konyha, majd ha az ing,
majd ha a kályha, majd ha a majdha,
az angyalok győztesen dübörögnek,
december úr üveg-ökreit hajtja,
suhint alájuk üveggyapotot…
otthagyom az úton hó-figurám, szemafor-kezű
hó-figurám, távolodom a kamerával,
látom angyalországot nagytotálban,
cukortél, cukorút, cukoreste, cukornyugalom,
látom angyalországot képeslapon.

 

Rímként a nyár

Micsoda már a délután, micsoda már,
a redőny leffedt legyező,
ha akarom, félig feltekert madár,
a strandon most csavarnám, épp most
csavarnám ki fürdőruhám,
kikerülném, de konokul csapódik ide
rímként a nyár,
micsoda már a délután, micsoda már,
ülhetnék pilledten földszintes
eszpresszók teraszán
s podravka pivóval olthatnám szomjam talán,
micsoda már ez a délután, micsoda már,
válthatnék rímet, mint inget
egy átizzadt fabulon-naptej és rexona
illatú füredi mozi után,
micsoda még a délután, micsoda még,
no lám, no lám,
mondhatni, fölöttébb izzik a nap,
s mint egy benzinkút ég,
s mondhatni, fű közül szemlélve
kiváltképp mondhatni,
selejtes tűzoltólétraként hasal a vízen a stég,
afelé haladtam lassacskán, s lám,
nem válik sehogysem teljessé metaforám,
micsoda még a délután s micsoda már,
ha lassan kiürülő strand lenne e vers, mi tagadás,
talaján Tandori lábteniszezne és Cseh Tamás,
és piszok lassan hűvösödne, és plédem alatt
óvatos csomókba húzódna össze a gyep,
s egy tévedésből útrakelt lángospapír
zsírozná össze füzetemet,
szóval egészen enyhén estébe hajlana már,
micsoda még ez a délután s micsoda már,
napolaj-maradék, alig innen
a bőrbe-szívódás pillanatán,
vagyis estébe hajlana, s égne a hátbőröm,
karbőröm, ahogy az alkonyat ég,
s hullnának vízcseppek, dalcseppek,
haját ha fésülné száz táncház, száz discoték,
no de ennyit a strandról,
amely mint vershelyzet eleve kitalált,
s ahonnan úgyis csak fáradtan ballagnék ki,
akár e szövegből,
tollait szorosan illesztve
nyugszik a redőnymadár,
túl a bőrbe szívódás pillanatán
mi lehet még ez a nyár, s micsoda már.

 

Rókatárgy alkonyatkor

„A róka az róka, az róka, az róka”

A rókatárgy, hogy menekülsz,
a luftod és a laufod,
zsombékra ülsz vagy lóra ülsz,
a rókatárgy az az, hogy

„egy rókatárgyban mennyi vér,
egy rókatárgyban meghalok,
mit ér a nyurga, könnyü prém,
mit ér a bordalok?”

A rókatárgy egy frakkzakó,
nehéz étrend a mellén,
a rókatárgy faggyas, fakó
felhők egy őszi kelmén.

A rókatárgy szivarhamu,
hanyag lukaktól ékes,
eléggé rongyolt állagu,
éppenhogy partiképes.

Egy rókatárgy mit is mutat,
mellényzsebében óra,
méri a szőlőpartokat
és vér csorog le róla.

A rókatárgy az őszi nap,
idő és tér tudója,
a pontos, lomha alkonyat
órása és szabója.

A rókatárgy az őszi ég
lomposka lobbanása csak,
kopott reverje zsírral ég,
mikor a szőlő lángra kap.

A rókatárgy egy szélcsiszolt,
szélseprett sonkanadrág,
mint durrezüst, csizmára tolt
üleppel rogy le majd rád.

A rókatárgy alant repül,
kötésig csizmaszárba,
s ha éji vad vértóba gyűl,
vértóba lóg a szárnya.

A rókatárgy egy kürti nyál,
köhögve és zokogva
a csókos száj két oldalán
lecsorgó rézborotva.

A rókatárgy, hogy frakkot ölt,
és ritka már, ha nyelvet,
hogy fél ahányszor újratölt,
sűrűn kér engedelmet.

A rókatárgy a mellkasán
kárpáló körme, karma,
a frakk alól kinő a mál,
akarja, nem akarja.

A rókatárgyban mennyi bor
és mennyi másnapos vörös,
a rókatárgy a férfikor,
s hogy éjszakára eltörök.

A rókatárgy, hogy elnehéz,
mikorra könnyü volna,
hiába némi elmeméz,
ha lomha, lomha, lomha.

A rókatárgy apró kacsók
csontroppanása muffban,
hogy már a lusta puskacső
elől is földre puffan.

A rókatárgy egy rókacsók
a föld meleg hasára,
a rókatárgy szőlőkacsok
szempillavakkanása.

A rókatárgy, hogy megvakul,
sarlóból sajttá már sose,
szembogara a ravaszul
kiképzett ujjhold hűvöse.

A rókatárgy egy villanás,
egy puskacsővel írt tükör,
a látványt rakja össze más,
a szél söpörje föl.

A rókatárgy a csönd, a must,
gerezna és vidéke,
bor és hamu, muslincafüst,
a lőpor könnyü béke.

A rókatárgy az alkonyat,
ha dolgavégez, lóra száll,
porban a gyöngy, piros fogak,
vércsík és rókaszáj.

 

Szódalovaglás

– mintamondatok nulla –

Az ember egyre jobban lemenne önmagába, na szép, ez igazán na szép. Ott belül egyre jobban Vajdajános, nagyon hideg nyirokba lóg a lába, s az arca nagyon szanaszét. Ott belül nagyon kicsikék az összes angyal, szárnyuk helyén gyereklapát. Ha mehet is, csak úgy megy önmagához, mint a pincébe szénért menne Freuddal, s egymás kezét szorítanák.

úgyis tudod úgy fejezed be eső ver
eső ver egy fekete
kirepedt szájú kerti csővel
s hogy minden alkalomban vékonyul
kés gyertya hegedűhúr

*

csigák szétfoszló kondenzcsíkja
város ahonnan ahova
meddőhányók egy aktatáska szénért
minden nap próbareggeli
a gipsztej boldog mosolya
majd mind a zöldág slammá ülepszik
balett és orthopedia

*

tükröt őrölnek kézidarálón
elefántcsont térde feljön a tejüzem fölé
ivory

*

az éjszaka oly bársonyos
oly kord oly duplaszéles
oly An
puderáld magad kérlek

*

bús ernő vagyok magánkórista

 

Holdbanán

banánon élek mint a hold
mondta és lassan elcsuszott
zakója ujja kréta volt
a szíve héj száraz lucsok
tűzoltó volt egy hajnalon
sivatag volt és flórián
törődj velem mert hajlanom
nincs ki elé és ki után
mondta és zárvány lett megint
átnézni rajtam semmi ok
s már önnön kis lupéja volt
én így végződöm rendszerint
a héjon élek mint a hold
mondta és lassan elcsuszott

 

Nyár, némafilm

Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

 

Na szép

Az ember egyre jobban lemenne önmagába,
na szép, ez igazán na szép,
ott belül egyre jobban Vajdajános,
nagyon hideg nyirokba lóg a lába,
s az arca nagyon szanaszét.

Ott belül roppant kicsikék az összes angyal,
szárnyuk helyén üres lapát,
ha mehet is, csak úgy megy önmagához,
mint a pincébe szénért menne Freuddal,
s egymás kezét szorítanák.

 

Hal éji éneke

(nocturne Ch. M. oldalvizén)

„szája árva, két morás,
ab ovo csönd és elvonás,
vízmélyi hosszú pá.

Ezzel kezdődik el a néma hal.
A két szeme pirrichius,
pici, sebes és kisfiús.
Pikkelyt pipál lejjebb a síkos boltú,
hengergő, fújtató kopoltyú,
és így tovább, a háta hát,
cipeli öt molosszusát,
s mert andalgó, mert éjszaka,
A est A-t mond. Mit mondana?

’Megállhatnék, dehát uszok,
proceleuzmatikusok
Röpítenek (hajót Ady),
sok színezüst futamodi,
Négy szám szerint.’?

A hal legyint,
s mert be kell fejeződnie,
a farkán is van két szeme,
mely farka ismét két morás
búcsúzkodás,
vízmélyi hosszú pá.”

(„Szabó Lőrinc”)


υ υ υ
– – –
υ υ υ
– – –
υ υ υ
– – –
υ υ υ
– – –
υ υ υ
– – –

ó
sebes
andalgót
alamuszi
hengergőt
futamodi
ó-kat mond
de a szeme
nem mozdul
didereg a
varsában
sebes
ó

ó
puha
félholdnál
öleli az
árnyékát
tovasuta
lakkbőrönd
utazik a
szív mélyén
teli teli
ikrával
puha
ó

ó
picit
ússzunk hát
a fasuta
félmúltban
futamodi
gyepposztó
babakori
klottnadrág
göbölyödik
almuskán
picit
ó

ó
mama
szálkából
fakanala
megfúlunk
ki veszi ki
torkunkból
bereped a
sírástól
kenyeret a
héjáért
mama
ó

ó
suho
gásából
kirohad a
beltartam
kiveszik a
bordákból
mi az ami
konkávex
se leli a
formáját
suhog
ó

ó
mozi
alvadt vér
csupa luk a
gyöngyvászon
krimi van a
mellényén
megölik az
ikráért
lehetel-e
cápává
mozi
ó

ó
mora
jos halk hang
zavaros a
tengermély
mit iszik a
müllerné
futamodi
sebbenzint
hova fut a
torkán át
moraj
ó

ó
gumi
szájpadlás
de a szive
szárazjég
mi marad a
nyelvhúsból
ha a foga
rákcsapdák
ha az agya
kaucsukká
gumi
ó

ó
soha
nem lesz már
nyugalom ez
orchestben
szükületi
karmester
vezeti a
főpróbát
pikula a
trombussal
soha
ó

ó
stora
hallisztből
viszi haza
mátkáját
nyaka füle
véres csík
iszamos a
holdfénytől
püföli a
nászasztalt
s tora
ó

ó
stoba
noc turzás
kikerekül
éjévé
vizizene
szájzárból
ide-oda
bádogtű
botorog a
tó tükrén
s tova
ó

ó
lik a
hálóból
kifolyik a
bel cantó
de a szeme
rajtad van
de a szeme
szájállás
meregeti
csillagként
likacs
ó

ó
hova
tűnt el hát
ön aki ha
ó-kat mond
ez a fura
pontyordnung
kireped a
burkából
hova hova
morgenstern
hova
ó

 

Szívlapát

(holaha zanzák)

„hezitt állok, mást nem tehetek”

Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.
„Elmentem és megyek haza”,
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.
A Duna csak folyt és Plaza,
folyott le rajta kurd, török, lett,
múlt és jövő híg halmaza,
folyott le szerzet és öröklet,
elmentem én hová haza,
s a rím kedvéért negyed öt lett.

*

Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,
láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál’,
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?

*

Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.

*

Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.
A rím kedvéért: bandukoltam,
mögöttem már a Jászai,
és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,
aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.

*

Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,
a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.

*

Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.
Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás’,
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.

*

A péntek éj most foszlad át,
keletről bordó kombiné,
tolnak egy rózsaszín ladát
az utcán Zombi s Zombiné.
Mivel a Zombi készüléke
tök lemerült Vecsés alatt,
s az eröltetett feltöltése
leszívta nékik a Ladat.

*

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

*

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!
A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.
Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.

*

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs

 

Őszológiai gyakorlatok

(részlet)

„írta Dumpf Endre”

nem is kell más írásjelem
tollam s füzem
meg a csillag aki vezem
én közbe csak következem

*

huss és ősz van a kórházkertben
az égen szép herélt polóim
úsznak a múltat kergettemben
utol se érnek ápolóim
hisz künn az ég és itt a kert benn
honnant kiszáll a gyönge lélek
míg orvosságot nem vettemben
kanalasat elüldögélek
ámbátor fakó kosztom van
nem sírok sóhajtoztomban
sőt pille pille jó flakon
szállok szinte a pizsamámban
szabadság szerelem a számban
mikor Colával jóllakom

Kiemelt kép: Szalai Kata Parti Nagy Lajos című festménye (olaj, vászon, 50 x 70 cm) / Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum