Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Steve Jobs valóságtorzításától Sík Sándor és Radnóti Miklós traumáin át Pina Bausch beszélő testéig

Steve Jobs valóságtorzításától Sík Sándor és Radnóti Miklós traumáin át Pina Bausch beszélő testéig

Miután a posztstrukturalista Roland Barthes hidegvérrel gyilkolta le a szerzőt, ma valószínűleg ő hunyna el, ha kezébe venné az Alkotás és élettörténet című magyar tanulmánykötetet. Azonban Barthes már nem él, és mára a teljesen lecsupaszított alkotás is egészen mást jelent. Olvasmányélmény.

Messziről indulunk.

Wilhelm Wundt német orvos, filozófus 139 évvel ezelőtt hozta létre pszichológiai laboratóriumát a Lipcsei Egyetemen. E laboratóriummal egyrészt a tudományos pszichológia bölcsőjét teremtette meg a tudós professzor – ő nevezte először önmagát pszichológusnak–, másrészt annak első irányát is meghatározta, ami alapvetően különbözik a mára általánosan elfogadott pszichológiától.

Kanttal szemben Wundt és követői úgy gondolták, hogy az emberi psziché a tudományos vizsgálatoknak egzakt tárgya lehet, vagyis a pszichológiával pontosan olyan összefüggéseket és törvényeket lehet leírni róla, mint mondjuk a newtoni fizikával a természeti jelenségekről, csak a pszichológiában erők, ellenerők, tömegvonzások és sebességek helyett szerveződések és kombinációk uralták a terepet.

Wilhelm Wundt (ülve) a világ első pszichológiai laboratóriumában, kollégái körében, a Lipcsei Egyetemen / Forrás: Kenosis/Wikipedia

Nyilván ma már ez tévútnak látszik, de azért számos fontos tudományos irányzat innen szökkent szárba, többek között az a nyelvészeti szemlélet is, amit francia strukturalizmusként emlegetünk, és amire ma már általában elsőként gondolunk, ha kimondjuk ezt a ronda szót. Mármint azt, hogy

strukturalizmus.

De hogy ne időzzünk túl sokáig ilyen piszlicsáré dolgokon, mint hogy elemeire bontott nyelv és az elemek közti viszonyrendszerek, rögtön Roland Barthes nevét kell említenünk. Az ő munkásságának egyik legtöbbet idézett, legtöbbet vitatott és legtöbbször félreértett gyümölcse A szerző halála című mű, ami röviden és tömören arra igyekszik terelni az olvasót, hogy a szöveget önmagában szemlélje, olyan szinten csak és kizárólag nyelvi kifejeződésként tekintve rá, hogy saját tapasztalatain kívül senkinek és semminek ne lehessen rá befolyása. A szerzőnek sem. Nyilvánvalóan ez idealisztikus elképzelés, azonban tökéletesen megfelelt a művészet posztmodern, szövegközpontú szemléletének.

Ne csüggedjenek, egyre közelebb vagyunk!

Ebben a tudományos környezetben a pszichológiának sem volt sok esélye arra, hogy komolyan vegyék egyik ágát, a pszichobiográfiát, ami az alkotás és az alkotás létrehozója közti kapcsolatot vizsgálja a kreativitás szempontjából. Tehát azt keresi, mik azok a mozzanatok egy alkotó, egy tudós vagy bárki életében, aminek köszönhetően megalkotja művét, tudományos eredményeket ér el, vagy akár zseniálisan és innovatívan vezet egy céget.

Mert hát eddig úgy volt, ugye, hogy csak a végtermék van, a végtermék létrehozójának ahhoz semmi köze. Aztán most meg az van, hogy dehogy nincs hozzá köze! Ez a paradigmaváltás megy végbe szinte minden jelenkori művészeti, tudományos és gazdasági ágban, és egyik vetülete idehaza még látványosnak is mondható. Az államilag túlságosan is felülfinanszírozott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. deklarált célja ugyanis a történetközpontúság visszavezetése az irodalomba, amivel az ég egy adta világon semmi baj nincs, csak ezt olyan félreértések mentén igyekszik véghez vinni, legalábbis saját meghatározása szerint, mint hogy az adófizető pénzén olyan irodalmat kell csinálni, hogy azt az adófizető is értse. De ki határozza meg, ugye, hogy melyik adófizető mit ért és mit nem?

Könyvespolc / Fotó: Sáfrány Levente

Mindenesetre kanyarodjunk vissza most oda, hogy a pszichobiográfia szempontjából gyümölcsöző a korszak szellemi-világlátási változása, aminek az is következménye, hogy könnyen válhattak népszerűvé például Nyáry Krisztián művészek életrajzával, szerelmeivel és egyéb életeseményeivel foglalkozó könyvei. Hiszen ki nem vette már iskolás korában is szívesen, ha volt lehetősége konkrét eseményhez kötni egy-egy vers megszületését, ami aztán ráadásul csámcsogás és kamaszos röhögés tárgya és oka is lehetett.

És akkor elérkeztünk végre a lényeghez!

Hiszen mindennél azért sokkal komolyabb és tudományosabb megközelítéssel találkozik az olvasó akkor, amikor kezébe veszi az Alkotás és élettörténet című tanulmánykötetet, Kőváry Zoltán szerkesztésében. Egyrészt az enyémnél természetesen alaposabb tudománytörténettel szolgál a könyv, ráadásul én egy kicsit más irányból is közelítettem a tárgy felé, másrészt számos rendkívül izgalmas életutat mutat be, tudós szemmel azt vizsgálva, hogy milyen, a pszichológia tárgykörébe tartozó események hatottak nagy dolgokat véghez vivő emberek munkásságára.

Mivel azonban itt konkrét életutakról és életutak összehasonlításáról van szó, ezért úgy döntöttem, hogy az azokról szóló tanulmányokat egyenként nem recenzálom. Annyit engedtem meg magamnak csupán, hogy a kötet három fejezetéből egy-egy, összesen három, önkényesen kiválasztott elemzést foglalok össze röviden, és nem is térek ki azok minden aspektusára.

Az Alkotás és élettörténet három fejezetre osztja a tanulmányokat: Tudományos és filozófiai kreativitás, Művészi kreativitás és Határterületek. Az elsőben többek között Heidegger nácizmusa, a másodikban Csáth Géza morfinizmusa is szóba kerül, a harmadikban pedig Lesznai Anna és Gyömrői Edit barátsága mellett Kőváry Zoltán, a kötet szerkesztője helyezi el a pszichobiográfiát a klinikai gyakorlatban és a pszichológusképzésben. Na de én ezt a három tanulmányt választottam ki a három fejezetből, nyilván számításból is:

  • Kővágó Pál: A „valóságtorzító mező” – Steve Jobs pszichobiográfiája
  • Kovács Petra: „Fut, fut velem a római vonat” – Sík Sándor és Radnóti Miklós gyerekkorának összehasonlító elemzése
  • Salz Gabriella: Pina Bausch – A test mint a tapasztalatszerzés színhelye

Steve Jobs valóságtorzító mezeje

„Sokak szerint korunk legbriliánsabb üzletembere volt” – írja tanulmánya elején Kővágó Pál Jobsról. És aztán nekilendül, hogy megtalálja, mi vezethette el az Apple mindenható urát a jelző kiérdemlésééig. Nyilván a gyerekkorból indulunk, onnan, hogy az értelmiségi szír apa és a szintén értelmiségi svájci–amerikai anya saját szüleik miatt nem tarthatta meg gyermekét, vagyis kötelezték őket arra, hogy adják örökbe a születendő fiút, aki végül egy középfokú végzettséggel rendelkező amerikai párhoz került – ők szerződésben vállalták, hogy egyetemre adják a gyermeket.

null

null

Kővágó szerint azonban túlságosan korán közölték nevelőszülei a gyermek Steve Jobsszal, hogy örökbe fogadták, ami személyes identitásának kialakulásában és megerősödésében elég nagy zavart okozhatott, ezért tekinthetett önmagára élete során végig

kívülállóként, kiválasztottként, sőt megvilágosodottként.

Saját, eredeti szülei ugyan nem önszántukból mondtak le róla, Jobs azonban ezt a mintát vette át, és 1978-ban született gyermekét, Lisa nevű lányát nagyon sokáig nem ismerte el sajátjaként, mondván, egy gyermek nem törheti ketté a karrierjét.

Kővágó nárcisztikusnak és túlkompenzálónak írja le Jobsot, azonban hozzáteszi, hogy ez a két jellemző adhatott hajtóerőt nagyszerű eredményeinek véghezviteléhez. Kiskorától kezdve kivételezett helyzetben érezte magát, hiszen nevelőszülei minden szavát lesték, az ehhez társuló kívülállóságtudat pedig azt az érzetet kölcsönözte számára, hogy mindenki fölött áll, és arra született, hogy megváltoztassa a világot.

Ezt pedig úgy érte el, hogy nem vett tudomást többek között olyan megoldhatatlan dolgokról, amik problémaként jelentek meg többek között alkalmazott mérnökei előtt is: sőt úgy beszélt ezekről, mint amik könnyedén megoldhatók. És láss csodát, a mérnökök egyszer csak megoldották a problémát. Ezt hívták beosztottai Jobs „valóságtorzító mezejének”.

Sík Sándor és Radnóti Miklós, a gyermek felnőttek

Jól ismert páros az irodalomban, a tanár–példakép, zsidó származású, katolikus papköltő Sík Sándor és a kapcsolatuk korai éveiben fiúként jelenlévő, zsidó, kikeresztelkedett Radnóti Miklós. Kovács Petra tanulmánya rögtön az elején azt ecseteli, hogy mindketten korán vesztették el testvéreiket, Sík Sándor mindhárom, nála idősebb testvérét Radnóti Miklós pedig ikertestvérét, ráadásul mindketten tizenéves koruk legelején vesztették el édesapjukat is, így túlságosan korán kellett szembenézniük a felnövés és az identitáskeresés problémájával.

A tanulmány szerzője szerint ez alapvetően meghatározta azt, hogy végül a költészetnél kötöttek ki, valamint hogy – Baróti Dezső nyomán – mindkettejük prózájának időkezelése szürrealistának hat, „értelem által alig ellenőrzött, félálomszerű automatikus írás”. Az élményanyag feldolgozását pedig (a testvérhalált és az apa korai elvesztését) a felnőttként gyermeki hangon megszólaló szövegek irányítják.

null

null

Kovács Petra kitér arra is, hogy

Sík és Radnóti számára egyaránt fontos volt az utazás, azon belül is a vonat motívuma.

Sík Sándornál a vonatozás is a gyermekkorhoz kapcsolható, hiszen rengeteget utazott ezen a közlekedési eszközön, és bármilyen meglepő, Radnóti Miklósnál is elsősorban a gyermekkorból maradt meg. Radnótinál azonban nem az utazás miatt, hanem azért, mert vonattal kellett 12 éves korában Pestre utaznia, hogy az agyvérzést kapott apjához orvosi segítséget hozzon. Az már pedig a történelem kegyetlensége, hogy a második világháborúban deportált zsidók történetétől elválaszthatatlanok a vagonok.

Pina Bausch, a beszélő test

A világhírű táncos-koreográfusról szóló tanulmányában Salz Gabriella többször kitér a pszichobiográfia mibenlétére, de ezen felül is szolgál érdekes észrevételekkel Pina Bauschról, akit színházteremtő, öntörvényű személyiségként jellemez, és akinek esetében nem az a lényeges, hogy mi történik, hanem hogy hogyan.

Pina Bausch önéletrajzi írásában természetesen megemlékezik saját gyermekkoráról is, amivel kapcsolatban azt írja:

„Ha a gyermekkoromra visszagondolok, elsősorban képek jutnak eszembe. Ezek a képek át vannak itatva zajokkal, illatokkal (…). Sok gyerekkori élmény a színpadon talál rám ismét.”

Az 1940-ben született művész terekkel és hangokkal kapcsolatos tapasztalatait alapvetően meghatározta a második világháború, gyermekkorában szülővárosát, Sollingent porig rombolták, szüleivel pedig ugyan jó kapcsolata volt, de érzelmeikről keveset beszéltek, inkább érintésekkel fejezték ki magukat.

Pina (2011) – Official Trailer [HD]

Magnificent, breathtaking, mysterious. A tribute to choreographer Pina Bausch. A cinematic eulogy. “Pina” is also Germany’s official submission to the Best F…

A trauma és az érzelmek ilyen keveredése lett tehát Bausch művészi látásmódjának alapja, ami a táncot végül alapvetően befolyásolta a XX. században. Ehhez pedig még társultak olyan élmények is, amik például olyankor érték, amikor szülei vendéglőjében, az asztal alatt megbújva figyelte a vendégeket, s a hangzavarban inkább a mozdulatokra koncentrált, semmint arra, hogy mit mondhatnak egymásnak az emberek.

Búcsúzóul

Ezzel az írással egy csöppet sem kívántam beszállni abba a vitába, ami tulajdonképpen hosszú évtizedek óta zajlik a művészet és a kreativitás körül: számít-e, és ha igen, akkor mennyire számít egy alkotás létrehozójának élete az alkotás befogadásában. De ha mégis bele kellene szállnom, röviden azt tudnám mondani, hogy számít is, meg nem is. Ez a vita ugyanis véleményem szerint eldönthetetlen, és nem is biztos, hogy el kell dönteni.

A cikk pedig alapvetően recenziónak indult, és írás közben kellett belátnom, hogy egy kicsit más irányt vett. Az írás alapjául szolgáló tanulmánykötetet már említettem, és csak azt tudom ajánlani, hogy Roland Barthes A szerző halála című klasszikusa mellé olvassák el ezt is:

Alkotás és élettörténet – Pszichobiográfia a kreativitáskutatásban (szerk.: Kőváry Zoltán), Imágó Könyvek 1., L’Harmattan Kiadó, 2017, 337 oldal, 3990 forint.

Borítókép: Jelenetfotó Wim Wenders Pina című 2011-es filmjéből / Forrás: IMDb