“Mi is nők vagyunk. Kicsit koszlottabbak, mint a többiek, de attól még nők”

“Mi is nők vagyunk. Kicsit koszlottabbak, mint a többiek, de attól még nők”

A nők csendesek, a nők nem annyira problémásak, a nőkkel kevesebb a gond. Tegye a szívére a kezét, aki még nem hallotta ezt az állítást. A probléma csak az, hogy ez egyáltalán nem igaz. Sőt, a magyar nőknek – ahogy azt nemrég a Nőügyek 2018 című kutatás is kimutatta – számos rendkívüli nehézséggel kell megküzdeniük életük során, legyen az a munkamegosztás, a gyereknevelés, vagy éppen az idős családtagok gondozása. A különbség csak annyi, hogy a nők, különösen Magyarországon, sokkal ritkábban beszélnek a gondjaikról a nyilvánosság előtt.

Az már a közpolitikai paradoxon része, hogy éppen azért, mert a társadalom kevésbé tartja őket problémásnak, a nők kevesebb figyelmet és társadalmi segítséget kapnak. Pedig Magyarországon több ezer olyan marginalizált nő él, akik számára mindennél fontosabb lenne a támogatás, mégis láthatatlanok maradnak.

Kunyhók a Terebesi erdőben: mosni itt is kell. MTI Fotó: Kallos Bea

A Budapesti Corvinus Egyetem Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központjának kerekasztal-beszélgetése szerda este éppen arra kereste a választ, hogyan lehet azoknak a nőknek a sorsát és élethelyzetét megérteni – vagy akár megvizsgálni –, akiknek az élete teljes titok a többségi társadalom előtt. Az ő életükre ugyanis valami miatt az emberek többsége nem kíváncsi, így nem is kapnak megfelelő segítséget – pedig attól, hogy nem veszünk róluk tudomást, még ott vannak a szemünk előtt.

A láthatatlan szégyen

Kevesen tudják például, de Magyarországon a legutóbbi hivatalos adatok szerint

4780 hajléktalan nő él,

közülük több mint háromezren a fővárosban. Ez persze nem a pontos szám, hiszen nagyon sok a rejtett hajléktalan is, akik nem veszik igénybe a szociális ellátórendszert, így nyilvántartásba sem lehet őket venni. Helyzetüket nehezíti az is, hogy kevésbé vannak szem előtt, mint az utcán élő férfiak, nem utolsósorban azért, mert náluk a mindennapi problémák a szégyennel is keverednek.

Lengyel Lea, a “RÉS” Szociális és Kulturális Alapítvány Női Éjjeli Menedékhelyének munkatársa szerint a hozzá hasonló szociális munkásoknak gyakran felteszik a kérdést: miért kell külön foglalkozni a hajléktalan nőkkel, amikor sokkal több férfi kerül ebbe a helyzetbe. A szakember szerint azonban az utcán élő nőket – a túlélés gyakorlati részén kívül – egészen más problémák foglalkoztatják, mint férfi társaikat. Elég csak azt megemlíteni, hogy ezek a nők általában édesanyák, ami hatalmas törést jelent számukra.

Hogyan lehetnek egyszerre hajléktalanok és anyák is – teszik fel maguknak sokan a kérdést, választ pedig a legritkább esetben kapnak.

Súlyos dilemmát okoz bennük az is, hogy helyzetük miatt képtelenek teljesíteni a társadalom velük szemben támasztott elvárásait. Nem kell nagy dolgokra gondolni, sokszor egészen banális teendők vesznek el az életükből: nem tudnak főzni, a mosás a váltóruhára korlátozódik, a takarítást pedig a menedékhelyeken mások végzik helyettük.

Lengyel Lea és munkatársai kérdőíveket is kitöltetnek az éjjeli menedékhelyre érkező nőkkel, hogy még többet tudjanak meg helyzetükről. MTI Fotó: Balogh Zoltán

Visszaszerezni az önbecsülést

Budapesten egyébként több, kizárólag nők számára létrehozott éjjeli menedékhely van, ezek egyikét a RÉS működteti, nyáron 35, télen pedig 50 férőhellyel. A helyiség azért különleges, mert itt nem kizáró ok az ittasság (bent már nem lehet alkoholt fogyasztani) és tüdőszűrő igazolást sem kérnek. Aki ide bejön, az kap némi ételt és egy ágyat aludni, reggel viszont el kell hagynia a menedékhelyet. Sokaknak már ez is hatalmas segítség, de a szociális munkásoknak igazán az jelentené a sikert, ha a gyakorlati dolgok mellett lelki támaszt is tudnának nyújtani az érintetteknek, mivel a nők nagy részének erre van a legnagyobb szüksége.

Lakatosné Jutka, a Város Mindenkié (AVM) női önsegítő csoportjának aktivistája szerint a hajléktalan nők számára a legnagyobb kihívás az, hogyan szerezzék vissza önbecsülésüket. Ő sem volt ezzel másképp, hiszen a rendszerváltás óta az utcán él, de a Város Mindenkié segítségével megtalálta a célját az életben. Több társa nem ilyen szerencsés.

„A női hajléktalanok 80 százaléka családon belüli erőszakot élt meg, és egy idő után azért veszítik el az önbecsülésüket, mert

a környezetük elhiteti velük, hogy ők a hibásak.

Én sem voltam ezzel máshogy, ötven évig magamat hibáztattam. Ráadásul a nők az utcán is ki vannak téve erőszaknak, még akkor is, ha a szállóra mennek aludni” – mesélte az aktivista, aki az AVM programjai segítségével hasonló helyzetben lévő asszonyokat tanít meg újra felépülni.

A RÉS Alapítványnál télen 50 nő kaphat éjjel ágyat. MTI Fotó: Balogh Zoltán

Lakatosné Jutka tapasztalatai szerint a női hajléktalanok nagy része az állami gondozottak és a prostitúcióra kényszerített fiatal lányok közül kerül ki, akik számára szökés után csak az utca marad. A családon belüli erőszak – ahogy már írtuk – szinte kivétel nélkül jellemző rájuk, de a szakemberek olyan esetről is tudnak, amikor valaki harmonikus házasságban élt, de miután megözvegyült, nem volt képes átállni az egykeresős családmodellre.

Az aktivista azt sem titkolta, hogy nőként különösen nehéz megbirkóznia azzal a gondolattal, hogy idáig jutottak.

„A nők talán jobban szégyellik az élethelyzetüket, mint a férfiak, nem szívesen fekszenek el egy aluljáróban egy pléden, sokkal kevésbé bíznak az emberekben. Számukra talán éppen ezért az a legfontosabb, hogy szívvel közeledjenek hozzájuk” – mondta.

Nem véletlen, hogy a szállókon néha kialakulnak barátságok, csoportok a nők között, hiszen kizárólag egymásra számíthatnak – mondta Bekker Balázs, a BCE korábbi szociológus hallgatója, aki újságíróként több cikkben is foglalkozott a hajléktalan nők helyzetével. Tapasztalatai szerint közülük sokan lesznek társfüggők, mert könnyebben tudják átvészelni a mindennapokat, ha van mellettük valaki – csakhogy ilyenkor nem egyszer korábbi bántalmazó kapcsolatukba térnek vissza.

De mit csinálnak, ha menstruálnak?

A női hajléktalanlét másik – nagyrészt láthatatlan – problémája az egyéni higiénia kérdése. A kerekasztal-beszélgetésen is előkerült a kérdés, mikor jut el oda egy nő, hogy már nem zavarja, hogy nem tud minden nap zuhanyozni, vagy folyamatosan koszos ruhákban jár. Az érintettek ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy ennek nem kell feltétlenül így lennie, hiszen a menedékhelyeken van tisztálkodási lehetőség és még mosni is tudnak, ha szükség van rá.

Betétet a raktárból kaphatnak. Fotó: Halász Nóra

A higiéniai szükségletek meglétét az is bizonyítja, hogy sok szállóra azért nem mennek be a nők, mert bogarak és poloskák keserítik az ott élők mindennapjait. Az elhangzottak alapján ez több szállón is problémát jelent, de azt még a szociális munkások sem tudják megmondani, miért. A RÉS Alapítvány éjszakai menedékhelyén például nincs ilyen probléma, de ennek az is lehet az oka, hogy viszonylag kicsi intézményről van szó, és ha mégis találnak poloskákat, azonnal meg tudják oldani az irtást. A nagyobb intézményekben viszont megoldhatatlan, hogy napokra, vagy akár hetekre az utcára tegyék a 100-200 lakót – mondta Lengyel Lea.

„Mi is nők vagyunk, kicsit koszlottabbak, mint a többi, de nők vagyunk” – magyarázta Lakatosné Jutka, miért nem akarják magukat elhagyni.

Szintén csak a női hajléktalanokat érinti a menstruáció kérdése. Abból a kevés pénzből, amiből gazdálkodnak, nem mindenkinek van pénze betétre (a tampon a higiénia miatt nem igazán jön szóba), a menzesszel azonban így is számolniuk kell. A menedékhelyek többségén ezért mindig figyelnek rá, hogy legyen a raktárban betét, amiből bárki kérhet, és ezzel jellemzően élnek is.

Az önbecsülést a legnehezebb visszaszerezni. MTI Fotó: Bruzák Noémi

A RÉS Alapítvány javára idén nőnapkor egy cég gyűjtést is szervezett, amelyben arra kérték a támogatóikat, hogy ne virágot, hanem fehérneműt vagy higiéniai termékeket vigyenek nekik ajándékba, ez rengeteget segített, hiszen fel tudták tölteni a készleteiket. Igaz, néha vicces helyzetet is szült.

„Volt egy férfi, aki mindenképpen hozni akart betétet, de végül egy adag tisztaságit kaptunk tőle, mert nem tudta megkülönböztetni a termékeket” – mesélte Lengyel Lea, aki rámutatott: ha valaki segíteni szeretne, az

betétet hozzon, ne pedig tampont, mert az előbbit jobban tudják használni.

A menstruációs szegénység kérdése nem csak a hajléktalanokat érinti. Váradi Mariann, a Magyar Vöröskereszt egészségfejlesztési szakmai vezetője arról mesélt, hogy Magyarországon ma rengeteg olyan fiatal lány és nő van, aki egész egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy higiéniai termékeket vegyen. Egyre több megyében találkoznak azzal a jelenséggel is, hogy az iskolás lányok arra a néhány napra otthon maradnak, mert szégyellik, hogy rongyokat használnak. A jelenségről már a Zoom.hu is többször írt részletesen, mint ahogy arról a programról is, melyet októberben indít a Magyar Vöröskereszt két Békés megyei járásban.

Itt tíz intézményében szeptembertől október végéig az összes felső tagozatos és középiskolás lány fél évre elegendő mennyiségű betétet kap, valamint egy rövid, de hasznos információkkal készített kiadványt. Az érintett fiataloknak 20-25 fős csoportokban interaktív beszélgetéseket is tartanak majd, ráadásul nemcsak a lányoknak, hanem a fiúknak is, hiszen – közvetett módon – őket is érinti a téma.

Az a bizonyos három hónap

Azzal minden szakember egyetért, hogy a marginalizált nők esetében a gyakorlati segítségnyújtáson kívül az is rendkívül fontos, hogy visszaállítsák az elveszett önbecsülésüket. Sokak életében a külvilági kapcsolatok is megszűnnek, ezért a közösségépítés is elengedhetetlen. A RÉS Alapítványnál például ezért vannak közös főzések, sütések, a NANE pedig nemrég önbecsülés programot is indított, melynek szakmai hátterét ők is átvették. Az alapítvány másik projektjében közös versmondásokat is tartottak, élő könyvtárat rendeztek, ami hatalmas élmény volt minden résztvevőnek.

Sajnos, azonban amíg a kormányzat részéről nincs szándék arra, hogy segítsék a hajléktalanok visszailleszkedését a társadalomba, addig a civil szervezetek segítsége csak a felszínen jelent megoldást.

Az Utcáról lakásba egyesület mobilházakat épít hajléktalan családoknak. Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

„Az átmeneti szállókon például 1+1 év után megszüntetik a jogviszonyt, abban viszont az ott töltött idő alatt nem segítenek, hogyan álljanak a távozás után talpra a lakók. Ráadásul a két év letelte után egy hónapig nem is juthatnak be másik szállóra. Léteznek ma már kísérleti projektek mobilházak építésére is, és vannak egészen egyedi kezdeményezések is, de az igazság attól még nem változott: az utcára kerülés után még három hónapig van esély visszatérni a többségi társadalomba, utána az emberek többsége soha nem lesz képes újra integrálódni” – hangzott el a figyelmeztetés a konferencián.