Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Amikor agyvérzést kaptam, minden elcsendesült, semmi nem fájt

Amikor agyvérzést kaptam, minden elcsendesült, semmi nem fájt

Belicza Bea újságíró július elején kapott súlyos stroke-ot. Kómába tették, többször műtötték. Csodával határos módon, szinte teljesen felépült. Az ő története következik.

Az idei, elviselhetetlenül forró nyárról keveset tudnék mondani, nagy részét ugyanis kómában töltöttem. Váratlanul elvesztettem a tudatom, aztán úgy ébredtem, mint régen. Mégis ez egy új élet. Bármeddig is tart.

Valami tévedés áldozata lehettem. Tehetetlenül feküdtem egy kórházban, ahol meg akartak termékenyíteni. A férjemtől és egy korábbi pasimtól. Mindenkit próbáltam lebeszélni, hogy hagyjuk ezt, van férjem és nincs szükségünk kórházi segítségre, a volt barátomra még inkább nincs. Ő meglehetősen rossz állapotban volt, azt mondták az otthonunk is, ő verte szét. Nem értettem, miért nem tudok, egyszerűen elvonulni, a szomszéd ágyban láttam a férjem, meglehetősen összetörve, oda sem bírtam volna eljutni. Aztán egy orvos azt mondta, küldjenek haza. Mivel járni nem bírtam, a pincéig jutottam. Oda utánam jött egy másik aggódó doki és – állati idegesítően – kenegette a fejem és rejtegettek.

Én három napként éltem meg ezt a képzelt lázálmot, de lehet, hogy csak a kezdő ébredés egyetlen órája volt.

Két-három hete szenvedtem súlyos agyvérzést (pontosabban: subarachnoideális vérzést) a nagy-britanniai Margate-ben, ahol két és fél éve élek. A fejemen egy jókora vágás volt, a testem több pontjából vezetékek lógtak. Amikor először megláttam a kórházi ágy mellett a férjem, Krisztiánt, nagyon örültem, de még mindig nem értettem, mit keresünk bent, azt sem, miért kísérte el őt az egyik főnököm. Ahogy tértem magamhoz, eleinte nem akartam felfogni, mi az, hogy Londonban vagyok és fogalmam sincs az elmúlt két hétről. Az első találkozásom a tükörrel volt az első ébresztő. Nem csak az ékszereimet és a hajamat hiányoltam, a bal oldalon kopasz és teljesen aránytalan fejem bántó volt. Eleinte azt kezdtem el érezni, hogy a hátralévő életemre ezt az arcot kell megszoknom. És még akkor sem értettem, mekkora szerencsém van, hogy nincs nagyobb sérülésem.

Betegágyban Londonban (Fotó: Belicza Bea)

28 éves vagyok és 2050-ben születtem

Sok látogatómra nem is emlékszem, pedig mondtam néha zavarosakat. A pszichiáterek napokig azzal piszkáltak, mikor születtem, hány éves vagyok, hol vagyok, és milyen nap van. Minden embernek körülöttem nagy dolog volt, hogy a londoni King’s College kórházban vagyunk, ami a legjobbnak számít az agyvérzés kezelésében. Az én agyam csak annyit fogott fel, hogy Londonban vagyunk, de nekem haza kell mennem, nem akarom én a nevét is megtanulni a kórháznak. És bár mondtam magamat 28-nak, miközben 2050-ben születtem, egyet mindig pontosan mondtam, haza akarok menni Margate-be. Még egy hónap kellett, hogy felfogjam, és örüljek annak, hogy élek és így.

Még szondából kaptam a kaja egy részét, amivel vécére menni elég nehéz, de ez nem volt kérdés, mentem a tartóval együtt. A világ legtermészetesebb dolga volt, és egy pillanatig sem jutott eszembe, mi volt velem két hétig. Pelenkáztak és mosdattak. Mégsem szúrt szemet senkinek két jókora tályog a combomon. Elkezdtem beszélni róla, hogy nehéz nekem ezzel. Felvettek egy kis műtétre. Nem az első ilyen, több tucatnyin vagyok túl az elmúlt 25 évben. Ekkor még nagyon zavaros volt az angolom, így félreértettem, hogy hajnal kettő után ne egyek, hajnali kettőkor akartam műtétre menni. Ettől az lett, hogy egy percet sem aludtam. Ekkoriban nehezek voltak az éjszakák, négy-öt óránál többet nem tudtam aludni. Ez az irgalmatlan melegben volt, amikor hajnalban leizzadva keltem fel arra, hogy szétfagyok. Reggel 8-kor elvittek műtétre, ott is mindenki bájos volt, ahogy Angliában szokás, a sebész többször elmondta, hogy ez neki semmi, sok ilyet csinált. Végül kiderült, hogy nem pont ilyet. Ezzel pont az a baj, hogy senki nem tudja, mi ez, mitől jön ki, nincs benne baktérium. A húszpercesre tervezett műtétről két és fél óra múlva toltak ki. Jól voltam, de éreztem, hogy a tályogokat viszem tovább.

Minek két törölköző egy zuhanyzásra?

Az első éberebb napokban csak néztem a nővéreket, akik tizenkétóráztak, sosem panaszkodtak, folyton nevettek, viccelődtek. Köpenyük színe mutatta, mivel kellett foglalatoskodniuk. Én nem adtam sok dolgot nekik, csak próbáltam lebeszélni őket a pazarlásról, mondjuk visszaadni a két törölközőből egyet. Londonban még gyenge voltam egy kicsit visszafogni őket. Ismerőseim csak nevettek, hogy visszatértem, értsem meg, ez egy kórház, itt kell a higiénia. Csakhogy a logikám addigra helyreállt és láttam, hogy nekem semmi bajom nem lesz, ha nem cserélnek nekem ágyneműt mindennap, ha csak egy törölközőt kapok naponta és nem kapok minden étkezéshez új műanyag poharat. Magyar barátok leginkább azzal nyugtattak, nem az a jó, ha nincs vécépapír. Szokom már egy ideje az angol egészségügyet, de még mindig úgy látom, lehet kevesebből, többet, a magyar az egyik véglet, az angol a másik. Sosem láttam például a kilincseket fertőtleníteni és a vécét is csak napi egyszer, azt sem teljesen, szóval, ha kapok egy törölközőt a földre, nem vagyunk előrébb. Aztán volt szerencsém két másik korházat is megnéznem, és beigazolódott, hogy nincs mindenhol olyan sok pénz. Akkor miért nem költünk kevesebbet arra, amire nem kell? A nővérek fejében egyszerűen nincs semmi jele annak, hogy tudnák, mi az a pazarlás. A kaját is elég nagy menüből választhattuk, szép tálalással kaptuk, jó íze is volt, de minden műanyagban előkészítve érkezik a kórházba. Miközben az egyik szemem nevetett, a másik sírt.

“Ne cserélje le az ágyneműmet. Köszönöm. A törölközőt se.” (Fotó: Belicza Bea)

Persze, nekem itt csak azzal kellett foglalkoznom, milyen remek, hogy életben vagyok. Más dolgom nemigen volt, az írás, olvasás még nagyon lassan ment, nem volt bent sem mobilom, se könyvem. A férjemet kellett meggyőznöm, hogy alkalmas vagyok már netezésre. Eleinte semmi sem működött, ahogy szokott, de épp ez segített teljesen felébredni. Napokba telt, mire sikerült átolvasni a sok aggódó üzenetet, azokból értettem meg, hogy a ritka betegségemnek ritka túlélője vagyok. Ekkor már volt netem és meg tudtam nézni, mit kell tudni erről a betegségről. Láttam sztorikat lebénultakról, beszédképtelenné váltakról és újra meg újra oda jutottam, hogy az én betegségemben az első 6 hónapban a 60 százalék meghal. Ezt nem tudtam feldolgozni, egyre mélyebben nőtt bennem a félelem, hogy bármikor összeeshetek, ami még rosszabb, visszaeshetek, és akár úgy ébredhetek, hogy nem tudok mozogni, beszélni, talán magamról sem. Ezt nem akartam! És erről senki nem akart velem beszélgetni.

A kórház személyzete – minden rossz érzésem ellenére – csodás, mosolygós volt, de ébredésem utáni egy hétben nem éreztem magam a helyemen. Ők gyógyszereztek, mosdattak, etettek, én mindent csináltam magamtól, kétnaponta jött egy terapeuta, aki megnézte, tudok-e fogat mosni, lépcsőt mászni, tudom-e már hol vagyok és mikor születtem.

Egyik reggelinél váratlanul összepakoltattak, hogy megyek Canterbury-be, háromnegyed órára a városomtól, ahol lakom. Állatira örültem. Az ebédet még megrendeltették, mert nem tudták az indulás időpontját. Ebéd előtt tíz perccel indultunk a háromórás útra, kaja, víz nélkül. A kocsiban a beöltözött mentősök mindent bevetettek, hogy hideg legyen, én a két tályogomon nyomorultul ülve húztam egy darabig, aztán kértem egy takarót.

Rehabilitáción két hétig

Canterburyben egy igen zsúfolt, meleg szobába kerültem, de ott várt a férjem, ami átmenetileg feledtette a rossz utam. Két napot töltöttem ott, több orvos megnézte, jól működöm-e, főzettek velem teát és kérdezgették a szokásos kérdéseket. Addigra tudtam mindent. Július 23-a volt, a tályogom továbbra sem érdekelt senkit, mert két hónappal ezelőtt kértem egy vizsgálatot a margate-i bőrgyógyászatra. Erre vártunk.

Itt már egyre éberebb és egyre inkább magam alatt voltam. Kezdtem felfogni, hogy még mindig nem csak pár nap, mire hazamehetek, pedig otthon van a világ legokosabb, legszebb, 12 éves macskája, aki, mint megtudtam: nagyon beteg.

Innen hamarosan elvittek a rehabilitációra, ami egy kedves parkos kis kórházban volt. Az első héten csak gyógyszert kaptam, semmi több nem történt. A betévedt látogatóim tartották bennem a lelket. Itt is a legaktívabb beteg voltam, a lebénultakat vitték tornázni, néha engem is, de a futógépen alap gyakorlatokra otthagytak egyedül. Beszédterápiára lett volna nagyobb szükségem, mert főleg az angolomat viselte meg az agyvérzés, de a terapeuta elment szabira. Az emlékezésemet, logikámat letesztelték: honnan megy busz, mennyibe kerül a parkolás, mit, hol találok a kórház területén, hogyan tudom beosztani teendőimet öt órában. Főzni nem kellett, elhitték, hogy tudok.

Rehabilitáción (Fotó: Belicza Bea)

Augusztus elsején elvittek Margate-be a bőrgyógyászatra, kényelmes kocsival. Ott tíz perc alatt kiderült, hogy nem férek be műtétre, úgyhogy öt órát vártam egy mentőkocsira, ami csöppet sem volt kényelmes és mivel operációra vártam, nem ettem egész nap. Visszahívtak másnap nyolcra, szintén evés nélkül, fél ötig vártam a műtétre. Ez idő alatt öten kérdeztek ki, mi bajom van, rengeteg papírom volt előttük, de senki nem tudott az agyvérzésről. És megint fontos megjegyeznem, hogy az itteni személyzet is olyan kedves, hogy nem volt kit lerohanni, csak várni. Este kilencre értem vissza a kórházba, olyan kimerülten, hogy egyszer végre reggel hatig aludtam. Hatalmas sebeket vágtak rám, amit egy hónapig kellett kötözgetni, de a műtét után már nem fájt, könnyedén tudtam járni, ülni.

Nagyon készültem haza, jógázni és futni is akartam, de az utolsó előtti napon, amikor kérdeztem, mit lehet, mit nem, rájöttek, hogy nincs védősisakom. Az utolsó napomon még elküldtek Margate-be, hogy vegyék le a méretet, nem tudtam őket meggyőzni, hogy két nap múlva bemegyek, elintézem, csak hadd ne üljek többé mentőautóba. Nem ültem, kocsi vitt oda-vissza, a félperces orvosi vizitem így hét óra lett.

Egy hónap után újra otthon

Hazamehettem. Amennyire vártam, annyira volt félelmetes. Azt sem tudtuk, kapok-e egyáltalán segélyt, ezért a férjem sokat dolgozott. Én pedig egyedül voltam és féltem. Nem a haláltól, hanem attól, hogy magatehetetlené válok. Ahogy most vagyok, abból szívesen visszajövök, de mi van, ha visszaesem?

Amint elmúlik a fáradtságom, és befoltozzák végre a fejem, folytatom. Nem tudom, hogyan, mert amit eddig csináltam, egyik sem folytatható a jövő évig. Ahogy korábban, most tényleg itt a kérdés: mit csinálhatnék, ami hasznos? Nem csak nekem. Mivel a barátok és ismeretlenek gyűjtöttek pénzt nekünk, azt gondoltam, abból a pénzből, tanulhatnék. Illetve a nagy félelmeim miatt azért tartogatom a pénzt, mert, ha visszaesnék, szeretném, hogy ki tudjon fizetni a férjem egy eutanáziát. Ő sem és senki nem akar erről beszélni, pedig most kell, előtte, a tudatomnál. Ne legyen rá szükség, de ha igen, legyünk felkészülve.

Az utolsó éjjel Meóval, a cicával (Fotó: Belicza Bea)

Otthonlétem első öt napja a macskám elengedésével telt. Minden áldott pillanatban rohantam és próbáltam neki enni adni és takarítottam utána a hányást. Pajzsmirigy túltengése volt, kórházba kerülésem előtt kezdtük el gyógyszerezni, mert a mája erősen le volt gyengülve. Minden idejét velem töltötte, ébren aludtam, hogy ne piszkálja a fejem a betegsége miatt hosszúra nyúlt körmeivel, de megértette és soha nem nyúlt az érzékeny részekhez. Kétszer akart még lemenni sétálni, másodszorra visszafordult. Az utolsó napon nyolc órára szoborrá válva ült. Tudtam, hogy én már nem tudok neki segíteni, csak az állatorvos.

Minden átkozott gyászfájdalomnál csak arra gondolok, neki most jobb. Amikor én agyvérzést kaptam, nyugalom volt, minden lecsendesült, semmi nem hiányzott, semmi nem fájt. Így képzelem a halált.

Fura nekem és másoknak is

Majdnem két hónap telt el a stroke óta, amikor a boltban arra lettem figyelmes, hogy valaki magában sem bízva kérdezgeti, én vagyok-e. A lány volt, aki elkísért a kórházba. Egy nyelviskolában dolgoztunk együtt. Én semmire nem emlékszem, arra is csak hetek után, milyen ruháimat vágták le rólam. Szerinte elképesztően tudatos voltam, megfájdult a fejem és azonnal mondtam, hívjon mentőt, elindultam ki az utcára, ott hánytam, összeestem. Ő még látott, becsövezve, lógó nyelvvel és nehezen érti, hogy sétálhatok most így.

A kicsit behorpadó fejem lehet az egyetlen jel a betegségemre. Bal oldalon hiányzik egy tenyérnyi koponyadarab, ezen a helyen reggelre kidomborodik, estére beesik. Elvileg, ez így jó – ezt mondta az orvos, aki január 10-én fog titán implantátumot a fejembe műteni. Augusztus végén találkoztam vele egy londoni fogászaton. Az egyik legfontosabb esemény volt, az első orvos, akinek igazán volt ideje rám, aki megmutatta a fotóimat, aki elmesélte, mi történt és mi fog januárban, és aki elmondta, hogy olyan jó állapotban vagyok, nagyobb az esélyem a tízből négy túlélő közé kerülni, mint a hat halott közé. Legyen így.

Otthon, férjemmel. (Fotó: Belicza Bea)

Köszönöm mindenkinek, aki aggódott, aki bárhogyan is segített visszajönnöm, itt lennem!