Nekünk egy pontos Mohács kell!

Nekünk egy pontos Mohács kell!

Ma 492 éve katasztrofális vereséget szenvedett a magyar haderő az oszmánoktól a mohácsi csatatéren. A középkori ütközetek közül is kiemelkedő, százezer ember részvételével zajlott csatáról keveset tudunk: nem tudjuk hol temették el az áldozatokat, illetve még a pontos a helyszínt sem ismerjük. Pap Norbert geográfus-történésszel eredtünk a csata titkainak nyomába.

A cél az, hogy 2026-ra aktualizált és átfogó ismeretük legyen a tudósoknak a mohácsi csatáról, illetve arra törekednek, hogy az eddig homályban maradt részletekből is több napvilágra kerüljön. Éppen ezért már nyolc évvel a mohácsi csata 500 éves évfordulós megemlékezései előtt 120 millió forintos támogatást pályázott meg és nyert el hároméves időtartamra az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja és a Pécsi Tudományegyetem konzorciuma a Magyar Tudományos Akadémia Kiválósági Együttműködési Programjához Fodor Pál (MTA BTK), valamint Pap Norbert társvezetésével.

Az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló mintegy 60-80 ezer fős oszmán sereg 1526. augusztus 29-én ért a mohácsi harcmezőre. A Jagelló-házból származó II. Lajos magyar és cseh király, valamint a Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezette keresztény (magyar, cseh, horvát, lengyel és más közép-európai nemzeteket felvonultató), 25-27 ezres hadsereg megütközött az oszmánokkal, és bár bátran helytállt, az egyenlőtlen harcban végül vereséget szenvedett. Az ütközet megpecsételte a középkori Magyar Királyság sorsát és jelentősen átalakította Közép-Európa történetét.

A kutatás egyik vezetője, Pap Norbert geográfus-történész arról is beszélt a Zoom.hu-nak, hogy az 500 éves évfordulóról ráadásul nemzetközi szinten is várhatóak megemlékezések, mert II. Lajos seregében magyarok, csehek, lengyelek, horvátok és németek is harcoltak. A dátum méltó megünnepléséhez megfelelő infrastruktúra is kell, hiszen ugyan van emlékhelye a csatának – Sátorhelyen és Mohácson is –, de a történészek úgy gondolják, hogy a jelentőségéhez képest a sorsfordító csata nincs megfelelően reprezentálva. A mohácsi múzeumban például nincs semmi az ütközetről, azon kell dolgozni, hogy legyen.

Pap Norbert geográfus-Történész

Mindenki mást mond

Ám ahhoz, hogy kiállítások legyenek, vagy kiadványokat jelentessenek meg, szükséges a kutatók, különböző tudományágak eredményeinek frissítése, és egyáltalán az eddigi eredmények összehangolása. Az még senkinek nem sikerült, hogy a földrajzi jelenségeket, a régészeti adatokat, a történelmi forrásokat és a néphagyományt egységben értelmezze, erre vállalkozik most a kutatócsoport.

„A természettudományos megalapozottság különböztet meg bennünket leginkább a korábbi kutatásoktól. Geográfusok, geoinformatikusok, távérzékelési szakértők és más földtudósok segítségével is fogjuk majd megvizsgálni azt a hatalmas területet, ami a Csele-pataktól a Karasicáig terjed, ahol a csata fontos helyei lehettek.”

Pap arról is beszélt, hogy jelenleg a csatáról ismert térképek csupán egyes kutatók elméleteinek a kivetítései.

Eddig nagyjából 25 féle koncepció született a csatáról, már a 19. században elkezdődött ez a „térképrajzolási” verseny, de ma is tart.

Ha van egy új ötlet, vagy koncepció, akkor ehhez próbálják rendezni a bizonyítékokat, annak árán is, hogy kihagyják belőle az elképzeléshez nem illeszkedő részleteket.

Ebbe a Csele-patakba már egy király sem fulladna bele

Ahogy azt a geográfus-történész hangsúlyozza, a csata eseményeit az ismert források alapján nem tudják pontosan leírni, de nem is ez a cél, hanem a történeti táj rekonstrukciója, amit viszont már a rendelkezésre álló technológiával lehetséges modellezni. Ha most megnézzük a mohácsi síkot, egy mezőgazdasági művelés alatt álló homogén területet látunk, ahol alig van már vízfolyás, a kitüremkedéseket elszántották, laikus szem nem talál rajta sok tagoltságot. Jelenleg bárki be tudná könnyűszerrel és sokféleképpen rendezni a csata szempontjából a területet, ezért is születhetett 25-féle térkép, de a probléma az, hogy majd’ 500 éve a táj nem így nézett ki.

Ez a vízrendezés és a Duna szabályozása előtti időszakban másképpen nézett ki, nem beszélve a klimatikus viszonyok változásairól, hiszen ne feledjük, a kis-jégkorszak idejéről beszélünk!

Ahol abban az időben kétméteres víz volt, ott nagy valószínűséggel nem ütött egyik sereg se tábort, de ez ma már nem látható, mert „vízrendezték” a területet. A 16-17. századi leírásokban még szerepelt, hogy hol temették el a halottakat, megvoltak a sáncok, ahol az ágyúkat helyezték el, de ma már ebből semmi sem látszik, így nincs mihez viszonyítani.

Jó példa erre, hogy a csata egyik résztvevőjének, Brodarics Istvánnak a beszámolójában szerepel egy hosszan elnyúló domb, ami mögött a törökök tábort vertek, most viszont meglehetősen tanácstalanul nézegeti a kutatás, hogy hát ez most hol lehet. Több helyszín is gyanúba került, de még távol a bizonyosság. Az ő leírásában egyébként hangsúlyosan szerepelnek bizonyos vizek is, amelyeket ma már nehéz azonosítani, vagy észlelni.

A Csele-patakról, amelybe a hagyomány szerint II. Lajos király belefulladt, a kutató elmondta, hogy a medre a Duna szabályozása, szélesedése miatt részben már a folyóban van. Egyébként az uralkodó haláláról valószínűleg nem fog semmi új kiderülni, ahhoz új írott források kellenének. Ahogy fogalmazott: több tízezer ember mozgásáról lehet új információkat nyerni, de egyetlen személyéről nem igazán.

A Szultándomb

A kutatás kezdetekor fontos szempont volt, hogy találjanak valami „sarokkövet” – ez sikerült is. Erről nemrég számoltak be „A mohácsi Törökdomb” címmel tanulmányukban, ami a Történelmi Szemlében a napokban jelent meg.

Pap Norbert erről elmondta: megállapítható, hogy Magyarországon a 17. században egy fontos muszlim szakrális helyet hoztak létre az oszmánok, amelynek emlékezete a 20. század elejéig valamilyen formában fennmaradt. Ibrahim Pecsevi, a pécsi születésű és a helyszínt jól ismerő török történetíró Szultán- vagy Császárdombnak hívta a helyet és szerinte Szulejmán itt imádkozott az ominózus napon a győzelemért. Voltak kutatók, akiknek a feltételezése szerint akár a csatát is vezényelhették innen, bár ezt ma már nem tudják bizonyítani, viszont a 10 méterre a síkság fölé emelkedő halom mindentől függetlenül jó rálátást biztosíthatott a síkra, így lehetett stratégiai hely.

Ugyanakkor ezt ma nem lehet bizonyítani. Az, hogy az oszmánok utána szent helyként tisztelték és még egy keleties pavilont is emeltek a dombra, arra enged következtetni, hogy legalábbis az utódok komolyan gondolták, hogy a hely kiemelkedő szerepet játszott a csata idején. Ez mindenesetre jó indok volt ahhoz, hogy a kutatók a csatatér feltérképezésének munkáját itt kezdjék el. Most, hogy a helyszínt beazonosították, egy alapos régészeti vizsgálat következik.

A Törökdomb keleti oldalán egy természetes állapotú mocsár, amelybe sokan belefulladhattak a csata idején Fotó: Szalai Gábor

Hol vannak a halottak?

Azt is elmondta Pap, hogy a mohácsi síkon valahol elhelyezkedő csatatér eddigi régészeti kutatásai nagyon sok irányba mutatnak. Nagyon sok a lelet, a csatához köthetőkből is igen sok akad, de nincs olyan áttörést mutató leletegyüttes, ami eldönti a nagy kérdést: Hogyan és hol zajlott le az ütközet? „Azt azonban látnunk kell, nem egy focipályányi területet keresünk. Amúgy térben úgy kell elképzelni, hogy

a vizsgálati területünk észak-déli irányban 20-22 kilométer, kelet-nyugati irányban, pedig 4-6 kilométer, vagyis ez egy hatalmas terület, ezen belül kell többféle pozíciót azonosítani.”

Több nehezítő tényező is akad. Nem csak egy csata volt a mohácsi síkon az évszázadok során, forgalmas út is halad át rajta. Ráadásul az oszmánok előszeretettel táboroztak is az általuk csak Szerencse mezejének hívott területen, így nehéz meghatározni az előkerült leletekről, hogy a korszakon belül is mikor kerültek oda. A tavasszal a kutatásban egy konferenciával összekapcsolt fémkeresős kutatást is finanszíroztak, amelyből történelmi fémtárgyak, hadileletek kerültek elő.

Az is mutatja a kutatások szükségességét, hogy a csata húszezernél is több halálos áldozatot követelt, de csekély mennyiségű sírt találtak. Összesen 5 tömegsírra bukkantak eddig, mindegyiket Sátorhely mellett találták, ahol az emlékhely is van. Az ott eltemetettek státusza viszont nagyon bizonytalan. Egy elmélet szerint a tábort védő őrséget mészárolták le, de fölmerült az is, hogy a csata után kivégzett foglyokról van szó, más kutatók viszont mindkettőt kizártnak tartják. Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy nem lehet pontosan megmondani, hogy hány embert földeltek el, mert nem volt teljes a feltárás, kibontották, majd kegyeleti okokból visszatemették a sírokat. Becslések szerint 800-1500 katona nyughelye lehetett, ami a 20 ezer feletti áldozat számának a töredéke. Pap rámutatott: a kutatás fő célja nem a tömegsírok feltérképezése, hanem a környezetrekonstrukció, de ha megtalálják a csata fő helyszíneit, akkor az magával hozhatja az újabb temetkezési helyek megtalálását.

Bűnbakkeresés és a valóság

A kutatócsoport más, történész tagjai is jelentős eredményeket értek el: kiderült, a közvetlen és a későbbi utókor alaptalanul tette felelőssé mindenért a Mohács előtti Magyarország vezetőit. Ahogy a korabeli történetírás teljes körű vizsgálata kimutatta, rögtön a csata után megkezdődött az a mai napig is folyó bűnbakkeresés, amelynek elsősorban a Jagelló-uralkodók és Szapolyai János estek áldozatául. Lejáratásukban nagy szerepet játszottak a trónra áhítozó Habsburgok, s az ő szempontjaik szivárogtak át a későbbi magyar történetírásba is.

A kutatócsoport vizsgálatai ezt a torz képet minden elemében cáfolják és rámutatnak, hogy az ország vezetői becsülettel teljesítették kötelességüket, és nem rajtuk múlott, hogy még „visegrádi együttműködéssel” sem tudták feltartóztatni a hatalmas oszmán-muszlim birodalom hadigépezetét. Az elkövetkező években sok izgalmas tanulmány és forráskiadvány fogja még az eredményeket bemutatni a történelem iránt érdeklődő közönségnek.