Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Az utcára dobva, egy konténerben találtam meg Zsóka életét, de nem érdekeltek, csak a könyvei

Az utcára dobva, egy konténerben találtam meg Zsóka életét, de nem érdekeltek, csak a könyvei

Nem ismerem Zsókát, és Zsóka valószínűleg már nem is él. De százhúsz könyvét válogattam ki magamnak, aztán írtam neki egy levelet. Mert hát, ki tudja.

Kedves Zsóka,

ne haragudjon, hogy ismeretlenül zavarom, azt hiszem, be kell vallanom önnek valamit. Budapesten, a Kassák Lajos utcában találtam egy konténert, ott volt egybedobálva benne egy élet, ami valószínűleg az öné. Azt képzelem, most elkerekedik a szeme, és szinte hallom, ahogy kimondja a kérdést: tényleg?

Zsóka, tényleg. Hogy az ön életéről van szó, azt könnyű volt kiderítenem. A horgolt pulcsik, élére vasalt nadrágok, elegáns szoknyák, edények, lábasok, fűszerek, varázspálcák, paplanok, huzatok, szárítók, csöpögtetők, unikorniskengyelek és -kantárak és mindenek mellett megtaláltam a könyveit is, köztük két olyan verseskötettel, amit önnek dedikált a szerzőjük, bizonyos Demény Ottó.

Demény Ottó két verseskötetének dedikált példánya egy konténerből került elő 2018 augusztusában. „Zsókának, jó barátsággal, kézcsókkal!” – írta Demény 1960. május 31-én az egyikbe. Majd ugyanebben az évben, decemberben így ajánlotta könyvét: „Zsókának örömmel és szeretettel!” / Fotó: Pion István

De inkább ott kezdem, hogy késő este indultam a szokásos kutyasétáltatásra, és amikor már hazafelé tartottunk, akkor találtuk szembe magunkat a konténerrel. Azért álltunk meg a nagy zöld monstrumnál, mert a kutyák éjjel is látják a szivárványt, olyankor nagyon izgatottak lesznek, és most ez történt, de három-négy könyv is hevert a fénylő szemetes mellett, és Zsóka, én nagyon szeretem a könyveket. Mégis, zavarba jöttem, hiszen azt gondoltam, ez a sok valami itt valakié, és én nem szeretek zavarogni, a kutyák viszont túlságosan is érdeklődtek a szivárvány iránt, meg a holmiknak is ismeretlen volt az illatuk, ezért úgy döntöttem, inkább hazamegyünk.

Zsóka, én aludni szerettem volna. Még megetettem a kutyákat, lezuhanyoztam, aztán lefeküdtem, de nem tudtam elaludni, folyton levitálni kezdtem, ha becsuktam a szemem. Ha pedig hunyorogva a sötétben arra gondoltam, hogy ott van az a konténer, benne az ön élete, és hogy ott van az a három-négy könyv is, akkor sikerült szilárd ágyat éreznem a derekam alatt. Hajnali fél 2-kor végül feladtam a harcot a levitációval, felkeltem, felöltöztem, kesztyűt vettem magamhoz, beültem az autóba, és elgurultam a kísértés tárgyához.

Egy élet maradékai, köztük a könyvek, amik ismét könyvespolcra kerültek / Fotó: Pion István

Ne haragudjon, hogy csak úgy belemásztam az életébe, a kutyákat természetesen nem vittem magammal, és nagyon igyekeztem, hogy minél kevésbé zavarjam a személyes terét, szóval nem tudom, milyen alsóneműt hordott, és nem, nem lapoztam át a kézzel írt leveleket, és nem néztem meg a címzettet sem, és lehet, hogy amikor megláttam az unikorniskengyeleket és -kantárakat, akkor azért egy kicsit kísértésbe estem, de Zsóka, én csak a könyvekért mentem.

Mindenesetre szomorú volt, így ismeretlenül is, látni az ön életét egy kupacba dobálva, és most valószínűleg ön is szomorú, de szeretném az együttérzésemről biztosítani. Emellett azonban az is elképzelhető, hogy aki mindezt kidobta, úgy gondolta: lesz, akinek szüksége lehet arra, ami ön után itt maradt.

Zsóka könyvei, háttérben a konténerbe pakolt, elhordható életével / Fotó: Pion István

Zsóka, ha így is volt, akkor sem zárható ki, hogy a könyvtára átesett némi szortírozáson, mielőtt utcára került. De saját megelégedésemre azt kell mondanom, ha válogattak belőle, nem az én ízlésem szerint tették, vagy ha mégis, akkor már azért is külön misét mondatok, hogy amit kidobtak, hozzám kerülhetett. Máskülönben nem ábrándozom sem középkori kódexekről, sem a Füles rejtvénymagazin lefűzött, díszdobozos ötven árnyalatáról. Ellenben ugyanitt The Big Butt Book (szerk.: Dian Hanson, Taschen, 2001.) kerestetik.

Persze az ízlés is ízlés kérdése, a szakácskönyveket én is ott hagytam, s azokon kívül néhány érdektelen ponyvát, többek között az egyszerre disztó- és utópisztikus, tudományos és fantasztikus, valamint történetközpontú és posztmodern filozófiai-romantikus lányregényt a kormányváltás lehetőségeiről, valamint néhány bekötött akadémiai székfoglalót a mindenek brazil oázisa, Paulo Coelho nevével fémjelzett irodalmi és vallási korszakhatár után kialakulni látszó szellemi és spirituális sivárságban elszabadult pénzenergiák lecsapódásának lélekben megélt módozatairól. De ezek mindössze az egész könyvhalmaz tíz százalékát tehették ki, és szerintem nem is Zsóka könyvei.

Pakolás közben szelfizgettem is a konténer tetején, nem minden éjjel állok neki konténereket kirámolni ugyanis, és mint egyébként mindent, nyilván meg kellett örökítenem hát ezt is. Egy rendőrautó kerülgetett közben, már harmadszor ment el mellettem, végül negyedikre megállt. A járőr-sofőr megkérdezte, mit csinálok. Mentem a menthetőt, mondtam, és rámutattam az egyik könyvkupacra, mire azzal felelt, hogy biztosan szeretek olvasni, és hogy ismerős vagyok neki. Szerencsére még nem találkoztunk, mondtam, ő kiszállt, odalépett a kupachoz, nézegette egy darabig, és egyszer csak azt mondta, hogy a főnöke, valamilyen főtörzsőrizé, pontosan úgy írja a vezetéknevét, mint ez a Romain Rolland, így, hosszú l-lel. Francia Nobel-díjas, válaszoltam, nagy misztikus, biztosan ő intézte így.

Ezután a közeg jó munkát kívánt, rózsaszín flamingóvá változott, és elrepült.

Zsóka könyvei az autó csomagtartójában / Fotó: Pion István

Ott maradtam egyedül megint, még egyszer átmatattam a konténert, hátha valamelyik zuga kimaradt, pedig már jó néhány kupac állt a monstrum mellett, és amikor már nem találtam többet, visszamásztam a tetejére, percekig álltam, nézem lefelé, próbáltam felmérni a halmok jelentőségét, és miután leugrottam, százhúsz könyvet pakoltam a kocsi csomagtartójába.

Tudja, Zsóka, ezek a könyvek nekem hiányoztak a könyvtáramból, s ha valaki most azt mondaná, hogy nincsenek véletlenek, akkor elhinném neki, mert a könyvtáram azért nem olyan kicsi, mégis, alapművek nincsenek benne, mint például Esterházy Péter Harmonia caelestise és Javított kiadása, és bár elég sok könyvem van tőle, de ez a kettő, hiába olvastam, nem volt meg, és most már megvan, akkor talán érzi mindennek a súlyát. Mert így voltam a többivel is.

Vagy azt is mondhatnám, hogy szégyen ide, szégyen oda, sosem tudtam, kicsoda Demény Ottó, de esküszöm, ha ön annyira szerette, hogy a SZOT-díjas költő kilenc verseskötetéből hatot beszerzett, kettőt pedig még dedikáltatott is, akkor én mindet kiolvasom, és már el is kezdtem, pont ott, ahol a Felhőárnyék címűt ön a Bonne tristesse-nél és/vagy a Szerelemnél megjelölte.

Ha nem haragszik, ezt a két a verset most itt közzéteszem.

Demony Ottó Bonne tristesse és Szerelem című verse (In.: Demény Ottó: Felhőárnyék, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.) / Fotó: Pion István

Azért ezt a két verset idézem, és azért idézgetek itt fesztelen, kedves Zsóka, mert egy kicsit szerelmes lettem önbe, miközben számtalan próbálkozás után, 34 évesen arra kellett rájönnöm, hogy én sosem tudtam, mi a szerelem. „Nem téged szeretlek, hanem azt, amit nem adsz meg nekem” – mondanám egy romantikusnak egyáltalán nem mondható estén, aztán mégis csak csókolóznánk. A hiányból fakadó hatalmas és kielégíthetetlen vágyra hiszem azt, hogy szerelem, és ha már így alakult, akkor Zsókában megtaláltam a tökéletes partnert. Hiszen még ha él is, valószínűleg sosem találkozunk, és még arról sem tudja elmondani az érzéseit nekem, hogy nálam vannak a könyvei.

Hajnali öt óra volt, amikor hazaértem. A kutyák felébredtek, és miután felhordtam minden könyvet a lakásba, szaglászni kezdték őket, és mivel először a földre pakoltam, közéjük feküdtek, és elaludtak. Reggel kilenc körül, alvás nélkül indultam dolgozni, este pedig csináltam egy üres polcot, azt írtam fölé egy cetlire, Zsóka könyvei, olyasféleképpen, ahogy a könyvtárakban szokás.

Engedje meg, hogy búcsúzóul eláruljam: sosem volt saját Bibliám, valamiért mindig csak az Újszövetség jutott nekem, de most már van az is. Legközelebb mégis külön megköszönöm, ha a református helyett akad katolikus, de ezért is hálás vagyok, hát hogyispersze! És köszönöm Nagy Lászlót, Lukács Györgyöt, Jean-Paul Sartre-t, Romain Rollandot, Szabó Lőrincet, Szécsi Margitot, Kemény Zsigmondot, a sok-sok Márai Sándort, Semprunt, Petroniust, Li Taj-Pót és a többieket is mind, a lexikonokat és az albumokat, azt a százhúsz szeletkét, ami ön után most már itt is marad.

Kedves Zsóka, ígérem, jó kezekben lesz!

Kézcsókkal,

Pion István

Demény Ottó hat verseskötete Zsóka könyvei közül / Fotó: Pion István

U.i.: Ha mégis hiányozna valakinek ez a néhány könyv, akkor kérem, legyen olyan kedves, és értesítsen, megfelelő információkért cserébe, vagyis amik alapján biztosan felismerem önt vagy családtagjait, a könyveket szívesen visszaszolgáltatom. Azzal a feltétellel, hogy soha, de soha többé nem dobják ki őket.