Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Egyetlen magyar focicsapat van, ami rendszertől és vezetéstől függetlenül is ragaszkodik a saját hagyományaihoz

Egyetlen magyar focicsapat van, ami rendszertől és vezetéstől függetlenül is ragaszkodik a saját hagyományaihoz

A Diósgyőr még a magyar foci torz viszonyai közt is érintetlen sziget tudott maradni. Egy olyan sziget, amin sehogy nem akar kifejlődni élet.

Hatalmas tévedés, ha azt képzeli valaki, hogy a magyar futball teljes egésze egyenlő arányban züllött le: a Fradi vagy a Honvéd saját hagyományaihoz képest vált közröhej tárgyává, de például a központosított NB I. vége után a Debrecen épp a rendszerváltás után élte meg történetének csúcsát hét bajnoki címmel és három európai csoportkörrel, de a Videoton is 2011-ben lett először bajnok. Van viszont az az univerzum, amit nem érintett meg a változás szele:

a Diósgyőr egyetlen rövid időszakot leszámítva a rendszerváltás előtt és azután is hagyományosan szar csapat volt.

Miskolc büszkeségén nem változtatott se a társadalmi berendezkedés, a kommunisták épp úgy nem tudták letörni a hagyományos rossz szereplést, mint az 1990-es évek kisstílű maffiózói, de még azok a 2010 óta a fociba ömlő összegek sem zökkentették ki a DVTK-t, amelyek miatt a Mezőkövesd stabil NB I-es csapattá tudott válni. Eddig még annyira nem is lenne érdekes a dolog, hiszen létezik máshol is hagyományosan lúzer egylet. De az a helyzet, hogy mindeközben Miskolcon az országos átlaghoz képest is kiemelkedően nagy igény lenne egy jó helyi csapatra: már akkor is 7-8 ezer ember jár ki bajnokira, ha legalább nem megalázóan rossz a klub. Csak persze ez is ritka, de a csökkenő nézőszámok mellett még így is stabilan a Fradi utáni leglátogatottabb csapatról beszélünk.

UEFA-kupa meccs a Rapid Wien ellen Miskolcon.
kép: magyarfutball.hu

A vidéki “nemfradi”

Amit Miskolcon a foci körül művelnek, az még az alternatív univerzumként létező magyar focin belül is egy alternatív univerzum, ahol a fizika törvényei épp úgy nem jelentenek semmit, mint a józan ész. Adott ugyebár az ország egyik leglecsúszottabb környéke 175 ezer forintos átlagfizetéssel (Budapesten ugyanez 288 ezer), menekülő fiatalokkal. Lehet, hogy sablonos, de sokszor tényleg a meccsen tudnak páran a legkönnyebben menekülni kicsit a valóság elől, a mai napig leginkább dacból építkező lokálpatriotizmussal, aminek köszönhetően errefelé teljesen alapprogramnak számít kimenni meccsre szidni a Fradit, az MLSZ-t, a Nyíregyházát és úgy általában azt, akivel épp van valami baj.

Ez a dac nem az eredményekről szól, hanem arról, hogy egy miskolci a legszarabb helyzetben is miskolci marad,

aminek jó demonstrációja tud lenni, ha még a legszánalmasabb játék mellett is teli torokból üvölti a Diósgyőr nevét. Hát mi se lenne logikusabb, hogy a rendszerváltás utáni hatalmi átrendeződés egyik nagy nyertese legyen a Diósgyőr, eredményekben is megkapva az amúgy többször előkerült “vidéki Fradi” státuszt?

Nem lett a Diósgyőr a vidéki Fradi, és a most épp megint stabil kiesőnek tűnő klub ezt csak és kizárólag mindenkori vezetésének köszönheti: sokatmondó adat, hogy

1996 óta összesen 33 edző ült a miskolci kispadon,

közülük Tornyi Barnabás, Szentes Lázár és Vitelki Zoltán kétszer is. Tornyin kívül ezalatt az idő alatt összesen egyszer történt olyan, hogy ugyanaz az ember edzette a csapatot szezon végén, mint az első meccsen, ez pedig Tomiszlav Szivics volt. Neki 2013 és 2015 között másfél szezon jutott, első szezonjában kupadöntőig ment, pár hónappal később pedig már egy házilag készített pólón is jelezte, mennyire utálja az akkori ügyvezető Szabó Tamást. Ki is rúgták.

Hagyományos hagyománytalanság

Ha valaki azt hiszi, a magyar foci nagy éveiben stabilabb volt a helyzet, óriásit téved, Miskolcon az érdeklődés ellenére sem voltak képesek kialakítani bármiféle klubfilozófiát: ameddig a többi csapatnál nagyjából megfigyelhető valami hagyományosnak mindható elképzelés arról, hogyan és milyen játékosokat akarnak szerezni, addig Miskolcon minden esetleges és évente akár többször is változik.

Jellemző, hogy a diósgyőri aranycsapat az 1970-es évek végén (két kupagyőzelem és egy bajnoki bronz) akkor jött össze, amikor az 1974-ben odakerült Szabó Gézát végre hét szezonon keresztül is hagyták dolgozni, hogy aztán 1981-es távozása után minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Erre az időszakra nemcsak úgy tekintenek a szurkolók, mint a miskolci foci egyetlen igazán jó korszakára, hanem az elvárásaik is nagyjából ebből az időszakból táplálkoznak. Nem űrfocit vagy cseleket akar látni senki, a lelátón egyedül a teljesítőképesség legvégéig tartó küzdelmet várják el, ugyanis ekkoriban szólt először és talán azóta is utoljára a Diósgyőr az erőről és akaratról, amivel kicsit meg tudták szorítani a technikában felettük álló nagyokat. Négy évvel később már ki is estek az NB I-ből, hat évig pedig vissza se jutottak.

Élőkép 1977-ből.
fotó: magyarfutball.hu

Az 1990-es években kezdődő korszakban talán nem is a kiesések, a rövid névcsere (DFC) vagy a rendszeressé váló csődközeli, esetleg konkrétan csődben végződő időszakok az igazán sokatmondók, hanem az apró történetek: a legendák szerint 2010-ben, a csapat centenáriumi évében a jegypénztárakból vitték át nejlonzacskóban a pénzt az öltözőkbe, hogy legyen miből fizetni a játékosoknak. Közülük többről is kiderült időközben, hogy bundával segítették a megélhetésüket a természetesen kieséssel végződő szezonban.

2004-ben hetekig két Diósgyőr is létezett,

amelyek egymás mellett edzettek: az egyik brigád a csődbe ment DVTK 1910 Kft-hez tartozott Détári Lajos edzővel, a másik a Balatonról kivásárolt licenc miatt az azóta is legendás nevű Balaton-DVTK Kft. csapata volt, végül az utóbbiból lett a Diósgyőr, hiszen ők kaptak indulási jogot az NB I-ben. De ne felejtsük el azt a gyöngyszemet sem, amikor Zoran Kuntic megfelelő képesítés hiányában nem vezethette papíron a csapatot, ezért Pajkos János nyilatkozott helyette, a legenda szerint viszont Pajkos a megbeszélteket leszarva szép lassan átvette Kuntic helyét és kifúrta a Fradi legendáját.

De akár az alább látható képet is mutathatjuk, ha a DVTK fejlődési irányáról akarunk beszélni.

fotó: Pinterest

Ilyen háttérrel nyilván a játék volt a legkevésbé fontos, a miskolci legendáriumba trófeák helyett a III. kerület elleni osztályozó meccsek vagy a Fradi elleni félbeszakadt vendégeskedés kerültek. Ezt a köldökbámulást oldotta fel kicsit, amikor a pletykák szerint némi fideszes kényszerítés árán érkezett 2010-ben az addig a szocialistákhoz kötődő oligarcha, Leisztinger Tamás az épp a másodosztályban is esélytelennek tűnő klubhoz. Emellett pedig az épp felfejlődő NER-ben az se tűnt annyira rossz jelnek, hogy a fideszes önkormányzat tagjaként is dolgozó Benczés Miklós lett az edző. A gyors feljutással sok néző is jött, és éveken keresztül joggal érezhette azt a közönség, hogy most végre tényleg történik valami, és talán újra láthatóvá válik az a küzdős és hajtós foci, ami miatt papíron annyira megőrülnek a diósgyőriek.

Diósgyőri szurkolók egy harmadosztályú meccsen Nyíregyháza ellen.

Meglepően közel állt ehhez 2017-ben a világ, amikor a Németországban szocializálódott Bódog Tamás vezetésével a mezőny egyik leggyengébb keretéből sikerült fél szezon erejéig egy magyar szinten erős, ráadásul szórakoztatóan is játszó csapatot csinálni sok futással, letámadással meg egy csomó olyan dologgal, ami amúgy nagyon messze van a magyar pályáktól. Közben épült az új stadion, és bár arra senki nem tippelt, Bódog egyetlen valódi hazai meccset sem játszhatott edzőként a Diósgyőrnél: a stadionavató előtt pár nappal kirúgták. A helyére meg az, az edzőként rutintalan, játékosként Miskolcon korábban másfél szezont lehúzott spanyol Fernando jött, akivel épphogy NB I-es maradt végül a DVTK. Az idei szezonban négy meccsből semmit nem nyert a csapat, a korábban húzójátékos Ugrai Rolandot épp kirúgták minősíthetetlen teljesítménye miatt – az ősfradistaként eleve ellenségnek számító Busai Attilával együtt.

Szakértők

Leisztinger tulajdonosként és üzletemberként szép lassan egyre inkább beleszürkült a magyar foci mindent és mindenkit felemésztő közegébe: meglepő nyíltsággal beszélt arról, hogy egyetlen más vállalkozása sem borította ki annyira, mint amit Miskolcon lát, és amúgy is mindenki átveri őt. A következetes gondolkodásról talán annyi elég is, hogy tavaly azért történt a szokásos edzőváltás, mert több meg nem nevezett szakértő szerint is erősebb a csapat kerete annál, hogy a kiesés ellen harcoljon. Most az új edző a világ legtermészetesebb dolgaként vázolta fel, hogy ahogy két éve mindig, úgy idén is a kiesés elkerülése a legmagasabb cél. Tavaly még a letámadás és sok futás volt az elképzelés, idén a spanyol felfogás sok rövid passzal és labdajáratással. Egyedül az a 3-4 ezer néző tart még mindig ki, akik így is a legközönségvonzóbb csapatok közt tudják tartani ezt a klubot, és akik egy pár évig tartó játékfilozófiára alapozva hétről hétre azzal a reménnyel mennek ki meccsre, hogy ha kikap a Diósgyőr, akkor legalább méltósággal kapjon.

Új stadion, régi játék.
MTI Fotó: Vajda János

A történelem miatt talán Miskolcon választódott le a leghamarabb az igazolt játékosokról a szurkolótábor: a DVTK-nál a közönség szinte soha nem a játékosokra, hanem magára büszke. És minden meccsen hangját adja annak, hogy alapvetően ők képviselik a Diósgyőrt a most épp 2Rule mezben szaladgáló focisták helyett. Abban az időszakban, amikor a magyar foci maradék hagyományait is épp lehúzzák egy felcsúti vécén, valahol jó látni, ha egy klub ennyire megtartja a hagyományait.

Márpedig Miskolcon sikerült ez: nézők még mindig vannak, foci pedig még mindig nincs.

A felvázolt tervek alapján ebből a második rész még jó ideig ki fog tartani.