Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Amikor ötvözik a sorozatok és a mozifilmek előnyeit

Amikor ötvözik a sorozatok és a mozifilmek előnyeit

2018-ra minden kérdés és mellébeszélés nélkül eluralták a világot a sorozatok, ezren ezer helyen leírták már, hogy már A-kategóriás színészek is bátran kimozdulnak a moziból a Netflix és HBO Go duónak köszönhetően új univerzumba terelt többrészes szórakoztatás kedvéért, miközben a Marvelnek és a Disney-féle Star Warsnak köszönhetően már a mozifilmek nagyrésze is inkább működik nagy költségvetésű sorozatként, mint klasszikus mozifilmként.

Az irány addig jó, ameddig a néző rá nem jön, hogy a sorozatokba bele van kódolva a csalódás: a történetnek addig biztosan nem lesz vége, amíg jól nézik, viszont ha elkezd kialakulni az érdektelenség, az általában azért van, mert egyre szarabb a sorozat, aminek köszönhetően az utolsó pár szezon már szinte biztosan csak szenvedésből áll, legyen szó akár a Shieldről, a How I Met Your Motherről vagy a Dr. House-ról. A sorozat műfaja legyen az bármekkora költségvetésű produkció a legjobb színészekkel még annyira sem a művészi szándékról szól, mint a mozi, hiszen

nem az üzenet és a drámai lezárás a lényeg, hanem a néző figyelmének fenntartása.

Elég csak a műfaj csúcsáról beszélni, A szolgálólány meséjéről: a sorozat sikere miatt nem elégedtek meg a könyv történetével, hanem annak befejezése helyett csináltak egy nagyrészt érdektelen nyomorpornót mutató másodikat is.

Én személy szerint emiatt a felismerés miatt szaladtam vissza a filmezéshez, hiszen azoknak a hosszát nem piaci folyamatok döntik el, hanem a rendező. Illetve ezért fűzök sok reményt a nagyobb szabású minisorozatokhoz, mint például az HBO-n jelenleg az ötödik részénél járó Éles tárgyakhoz, ami tökéletesen bemutatja, milyen az, ha a nagyfilmek előnyeit ötvözik a sorozatokéval. Magát a sorozatot nem nehéz körülírni, a Holtodiglan alapjául szolgáló könyvvel már egyszer sikeresen filmesített Gillian Flynn másik könyvének adaptációjáról van szó a 43 éves korára a világ legmegbízhatóbban zseniális színészei közé tartozó Amy Adams főszereplésével. Egy rejtélyes gyilkosságból indul a kétezer lakosú Wind Gapben, amit az első ránézésre csak alkoholproblémákkal küszködő Camille Preakernek kéne újságjába felgöngyölítenie. Camille-t azért küldték oda, mert ő épp Wind Gapben nőtt fel, de azt főnökei sem tudják, hogy neki ez nem a szülői szeretet és gondtalan gyerekkort idézi fel, hanem családi tragédiákat, szörnyű emberi kapcsolatokat, kilátástalanságot és egy majdnem halállal végződő pszichés betegséget.

Az Éles tárgyakban az a nagyszerű, hogy a nyolcszor 50 perces játékidőnek köszönhetően arra is van lehetősége, hogy az első részben például végig csak egy átlagosnál nyomasztóbb kriminek tűnjön, de Jean-Marc Vallée rendezőnek köszönhetően úgy sikerült adagolni Camille múltjából az egyre durvább flashbackeket, hogy a főszereplő múltjának tragédiái szép lassan egyenrangúk lesznek a gyilkosság utáni nyomozással, a néző pedig mindig azt a szálat tartja a legérdekesebbnek, amit épp lát. A sorozatot a legkönnyebben a hátborzongató jelzővel lehet illetni, de ez alatt senki ne a olcsó ijesztgetést értse: itt az a fajta nyomasztás uralkodik, ami például A bárányok hallgatnakot is felejthetetlenné tette. Az ember szép lassan belemélyedik Wind Gap rettentő világába, ahol

egyszerre mutatkozik meg a vidéki USA nyomasztó belterjessége és az, hogy ez a nihil mit tud tenni az emberekkel.

Egészen ijesztő, ahogy a nagyvárosba költözése miatt kicsit kívülállóvá vált Camille nyomozása mennyire zavarja a lakosság egy részét kezdve a még mindig ott élő anyjával egészen a rendőrfőnökig, hiszen ebben a kultúrkörben egyedül a kiszámítható nyugalom a fontos.

Forrás: HBO

A sorozat legnagyobb erényét három nő adja: Adamsről már leírtam, hogy zseni, nyilván most is az, de nagyon fontos az anyját alakító Patricia Clarkson, és a féltestvér Eliza Scanlen is, akik tökéletesen formálnak meg egy olyan családot, amibe még úgy se akarna tartozni élő ember, hogy amúgy rettenetesen sok pénzük van, és elefántcsonttal burkolták az egyik szoba padlóját.

A sorozat legnagyobb kérdése, hogy ennyire kevés nagy fordulattal hogy lehet fenntartani a néző figyelmét, de itt vissza is térnék a műfaj sajátosságához: az Éles tárgyak nem az állandó felesleges pörgéssel akarja behúzni a nézőt, hanem arra használja a mozifilmhez képest kapott plusz időt, hogy karaktereket építsen fel, akik 2-3 rész után már ismerősökké válnak. Ahelyett, hogy csak elnagyoltan megrajzolt, pár tulajdonsággal bíró figurák lennének, egy sor érdekes személyiséget kapunk. Történik mindez úgy, hogy a néző tudja, itt már egészen konkrét elképzelés van az egész végéről is, és a szálak bonyolódása biztos, hogy vezet valami felé.

Ha több ilyen minőségű sorozat készülne, akár még én is elismerném, hogy a sorozatok felnőttek a filmek szintjére.