Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Tényleg annyi hírt olvasunk, hogy már egyiken sem tudunk felháborodni?

Tényleg annyi hírt olvasunk, hogy már egyiken sem tudunk felháborodni?

Minden napra jut egy iskolai lövöldözés, egy szüleitől elszakított gyermek, egy természeti katasztrófa vagy éppen egy megszűnő kormánykritikus lap. Soha nem lehettünk még ennyire tisztában azzal, mi zajlik körülöttünk. De ennyire közönyösek sem voltunk még soha.

Idén áprilisban érkezett egy levél a New York Times szerkesztőségébe egy hölgytől, aki magát „apatikus idealistaként” definiálta – segítségért fordult a lap egyik újságírójához, hogy tovább tudjon lépni abból az állapotból, amiben van: a politikai bénultságból. A nő „tünetei” akkor kezdődtek, amikor 2016 novemberében Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztást – két év múlva még mindig felháborítónak tartotta a kormány megnyilvánulásait a muzulmánokkal vagy éppen az LGBTQ közösség tagjaival szemben, de már képtelen volt bármit reagálni ezekre a hírekre. Roxane Gay, a lap munkatársa a következő válasszal állt elő az olvasói megkeresésre:

„Szerintem sokan tudnak azonosulni az ön levelével. Elképesztően nehéz empátiával tekinteni bármire is egy

olyan világban, amelyben a határainkat a végsőkig feszítették.”

Teljes apátia

Soha nem voltunk még ennyire tisztában a világban zajló eseményekkel, szörnyűségekkel, mint most. De ennyire közönyösek sem voltunk még soha. Krekó Péter szociálpszichológus szerint az apátia nem egy új jelenség, a 20. századi információáramlás felgyorsulása már magával hozta az emocionális fáradtságot. De a tempó egyre csak fokozódik, az emberek pedig képtelenek egy állandó, érzelmileg felfokozott állapotban lenni – nyilatkozta a Zoom.hu-nak a Political Capital igazgatója.

Fotó: Jabin Botsford/The Washington Post via Getty Images

„Ha az emberek normális életet akarnak élni, nem fér bele a mindennapjaikba, hogy állandóan feszült, dühös állapotban legyenek – magyarázta Krekó. –

Az apátia egy teljesen természetes önvédelmi reakció.

Hasonlót figyelhetünk meg a hadseregben szolgálóknál és azoknál, akik valamilyen extrém körülmények között, például munkatáborban voltak.”

Az emberek tehát egész egyszerűen, pszichológiai értelemben is alkalmazkodnak a környezetükhöz – még akkor is, ha minden nap történik valami „rossz”. A jelenségre pszichológiai kifejezés is létezik: a „compassion fatigue” (szó szerint fordítva: a szánakozásba való belefáradás, vagyis kiégettség), ami annyit jelent, hogy valaki olyan hosszú ideig van stressznek kitéve, hogy fizikai és érzelmi szempontból eléri a kimerültség állapotát. Charles Figley pszichológus szerint ha valaki ilyen helyzetbe kerül, annak több negatív élettani hatása is lehet: szorongás, depresszió és az objektív érzékelés csökkenése. Ez bizonyos szakmákban igen veszélyes lehet: például a nővérek esetében, akik hosszú időn keresztül folyamatosan extrém esetekkel találkoznak, és emiatt egy idő után előfordulhat, hogy közömbösek lesznek az egyébként súlyos állapotban lévő betegekkel szemben.

Ha a média hatásainál maradunk, ez az állapot egy dolognak kedvez leginkább: az álhíreknek.

„Korábban elképzelhetetlennek tartott dolgok történnek a politikai életben nap mint nap, így az álhírek szinte normálisnak tűnhetnek. Persze, az első reakciónk az, hogy kételkedünk bennük, de elképesztően kitolódtak a realitás határai” – mondta Krekó, aki azt is hozzátette, hogy

ez az állapot leginkább a (jobboldali) populista irányzatoknak kedvez,

hiszen ők aknázzák ki leghatásosabban az álhírekben rejlő lehetőségeket, illetve ők teremtenek olyan apokaliptikus világképet, melyben azt hirdetik: a legrosszabb rémálmaink is valóra válhatnak.

Ördögi kör

Vegyük példaként az amerikai fegyveres erőszak tragédiáit. A forgatókönyv rendszerint a következő (az emberek reakcióit vizsgálva, és nem az Egyesült Államok-beli fegyvertartási törvények szempontjából): megtörténik a tragédia, aztán rengetegen kiírják a Twitterre, hogy együtt éreznek a hozzátartozókkal, Facebookon a kommentszekciókban vitatkoznak rajta pár napig, hogy ki volt a hibás, „a fegyver vagy az ember”, aztán minden megy tovább, és jön a következő iskolai vagy bármilyen más helyszíni lövöldözés.

„Lehetek őszinte? Amikor a Sutherland Springs-i lövöldözésről olvastam a híreket, egy résznél megálltam és továbblapoztam – idézte egy családterapeuta cikkét a Guardian. – Azért mert dühös lettem. És nem, nemcsak a gyilkosra, hanem az emberekre is, akik meghaltak. Tudom, hogy borzalmasan hangzik, de nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy emberek azért vesztették életüket, mert nem hallgattak azokra a társadalomtudósokra, akik úton útfélen magyarázták, hogy a fegyverek a fegyveres erőszak okozói.” A családterapeuta a saját reakciójában az áldozathibáztatás jelenségét vélte felfedezni, amely szintén az apátia egyik következménye. A közömbösség tehát semmiképpen sincs jó hatással a világ fejlődésére.

Az egész országot megrázta az újabb iskolai tragédia (Orlando)/ Fotó: MTI/EPA/John G. Mabanglo

És, hogy mi erre a megoldás?

Tegyük személyessé az eseteket. Ha például annyit olvasunk csak, hogy „húsz ember meghalt”, valószínűleg nem fogunk ugyanolyan empátiával fordulni az áldozatok felé, mintha néhány emberhez arcokat és neveket is társítunk. Ha megkeressük az áldozatok történeteit, hogy kik is voltak ők valójában és mit gondolnak róluk a hozzátartozóik, megvédhetjük magunkat a kiégettség érzésétől. Vizsgáljuk meg a saját környezetünkben lévők problémáit, tragédiáit is. Ha ismerjük azt, akivel történt az eset, egészen másképp fogunk majd viszonyulni azokhoz, akikkel hasonló dolog történt – például egy súlyos betegség. A közönyösség ugyanis elkerülhető, és ezért mi is tehetünk, beleértve a médiában dolgozókat is. Nem feltétlenül jobb, ha minél véresebb, sokkolóbb tartalmat közölnek olvasóikkal – ugyanis mint minden máshoz,

a borzalmak látványához is hozzá lehet szokni.

Borítókép: újságos a moszkvai Domogyedovó Nemzetközi Repülőtéren Fotó: Andrey Rudakov/Bloomberg via Getty Images