Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

„Szóljatok a Hűbel Matyinak! Tudja már meg, hogy áll a Szombathely Diósgyőrben?”

„Szóljatok a Hűbel Matyinak! Tudja már meg, hogy áll a Szombathely Diósgyőrben?”

Ugyanúgy közvetítette a Dorog–Tatabánya meccset, ahogyan a híres, londoni 6:3-at vagy az 1954-es vb-döntőt. Egy korszak feledhetetlen történetei, avagy Lakat T. Károly írása Szepesi Györgyről, a magyar rádiózás legendájáról.

Az első néhány másodpercben azt gondoltam, hogy elnéztem a naptárt (de talán még az évet is), és most közvetítik a rádióban a világbajnokság döntőjét.

A hang, a tónus, a prozódia, a játék a hangerővel, a hangszínnel, azaz mindennel, ami egy riporteri torokból kijön, amennyit a hangszálakkal bűvészkedni és alkotni lehet, az mind ömlött a (ha jól emlékszem) Pacsirta márkájú világvevőnk hangszóróiból, én meg úgy voltam vele, megérdemlem, ha még azt sem tudom, mikor játszik a magyar válogatott vb-döntőt.

A dolog akkor kezdett el gyanússá válni, amikor a megszokott nagy ászok (mondhatni világsztárok) helyett olyan neveket hallottam, mint Kertes, Csóri, Monostori meg Prohászka, aztán (vélhetően, amikor az ellenfélhez került a labda) Szovják, Lahos, Dombai meg Deli, akik a kor remek magyar futballistái voltak ugyan, de egy vb-döntőn való részvétel nem fenyegette őket.

A szpíker (akkoriban így mondták) előadása azonban

pontosan olyan volt, mintha minden idők legnagyobb meccséről adott volna helyszíni jelentést a szurkolóknak abban a bizonyos legendás körkapcsolásban, hogy Battonyától Nemesmedvesig minden futballdrukker azonnal értesüljön arról, hogy áll kedvenc csapatának mérkőzése, ha már volt olyan rest és galád, hogy nem ment ki a pályára személyesen.

Az én „vb-döntőmről” két percen belül kiderült: egészen más dimenzióról van szó, szó sincs arról, hogy a Rimet-kupa sorsa lenne a tét, hiszen az a bizonyos szpíker már adta is tovább a szót, imigyen:

„Kedves hallgatóink, itt Dorogon a második félidő 24. percében 0:0-ra áll a Dorog–Tatabánya mérkőzés, a hazaiak nyomnak, de a vendég bányászok – élükön a hajdan dorogi színekben vitézkedő Grosics Gyulával – derekasan állják a hazai rohamokat. És most kapcsoljunk Szegedre, ahol a Haladás negyedórával ezelőtt Czigony góljával még 1:0-ra vezetett…”

Akinek van füle a futballzenéhez, pontosabban aki akár csak egyszer életében hallotta Szepesi Györgyöt közvetíteni, az pontosan érti-érzi a fenti jelenet leírásában megbúvó, stílus és jellemformát bemutatni szándékozó igyekezetet, a magam meglehetősen szegényes szókincsével ugyanis jobban nem tudom leírni azt, hogy ki volt a magyar futballban Szepesi György, minthogy elmondtam:

pontosan ugyanúgy közvetítette a Dorog–Tatabánya meccset (0-0-ra álltak…),mintha újra 1953-at vagy 1954-et írtunk volna és neki a Wembleyből (tudják: 4:2 a félidőben, a végén 6:3…) vagy a Wankdorf stadionból (tudják: „Bozsik Cucu, mit csináltál? Mit csináltál Bozsik Cucu!? Hallgatóim, a németek 3:2-re vezetnek…”) kellett volna akár az évszázad mérkőzéséről, akár az igazi, az, echte vb-döntőről beszámolni.

Hogy egy sűrűn lerakott bólyasor közepette labdát vezető csatár módjára kikerüljek mondhatni minden olyan tipikusan Szepesi-sablont, amelyek most majd elárasztják a médiafelületeket, inkább magánemlékeket hívok segítségül ezekben a szomorú órákban, amikor a magyar rádiózás (gondolom) vitathatatlanul legnagyobb alakjától búcsúzunk, és elmondom, hogy apámmal például egyszerre debütáltak a válogatottban!

No, nem úgy, hogy apám állt a mikrofon mögött, Szepesi meg a magyar válogatott balhalfjaként megpróbálta leszerelni az osztrákok egyik leggólerősebb csatárát, Deckert, fordított volt a szereposztás: 1945 augusztusában, a háború utáni első válogatott mérkőzés volt Szepesi első közvetítése nemzeti tizenegy mérkőzéséről, apámat pedig akkor avatta fel Gallowich Tibor szövetségi kapitány.

Nem szerepeltek rosszul, hiszen azon az ominózus napon 2:0-ra, a másnapi visszavágón 5:2-re nyertünk (utóbbin volt először válogatott bizonyos Puskás Ferenc…), de azt álmukban sem gondolták volna, hogy életük több évtized múltán újra ezer szállal kapcsolódik majd össze.

A mikrofonnál: Lakat Károly (jobbról) és Szepesi György Fotó: Fortepan

1978-et írtunk, apám éppen Salgótarjánban volt edző, körülbelül akkora távolságra a szövetségi kapitányságtól, mint amekkora távolság választotta el az akkor STC-t (SBTC-t) az aranycsapattól, amikor az akkoriban éppen bonni tudósítóként működő, ám már az MLSZ elnökségre készülő Szepesi egy este tárcsázta a 157-240-es telefonszámot (ez volt a lakásszámunk, ma már megírható, hiszen ilyen kombinációk a telefonszám műfajban – gondolom – már nem léteznek), a kagylót meg én vettem fel.

– Szepesi!

– szólt bele a kagylóba (megjegyzem mindig, minden körülmények között így jelentkezett, ami megint egy jellemrajz, hiszen neki részint a neve, részint a hangszíne okán sem a keresztnevét, sem a beosztását soha nem kell közölnie azzal, akit hívott, mert az illető pontosan tudta, kit fed a név…), én meg , akkor már rutinos versenyző lévén nyújtottam is apám felé a kagylót, suttogva, mondván, hogy Szepesi ne hallja:

– Vállald el!

A futballban igazán jártasaknak talán mondanom sem kell: a szövetségi kapitányságról volt szó.

Életem legrosszabb tanácsát adtam apámnak, de ezen már nem segíthetünk, akkor az volt a lényeg, hogy Szepesi (megjegyzem akkor már vagy egy évtizede) mindig is őt szerette volna látni a poszton Baróti leköszönése után, apám sem ódzkodott a megbízatástól, de amikor már sokadszor hozták a tudomására, hogy az ő politikai attitűdjével a kapitányság vállalhatatlan, nem az attitűdjét változtatta meg, hanem beletörődött abba, hogy meglehetősen fényes eredménylistája ellenére ő soha az életben nem lesz a magyar válogatott első számú szakvezetője.

Szepesi áttörte a politikai gátat, apámat kinevezték, hogy aztán jöjjön egy végeredményben teljesen tét nélküli, tipikus tréningmeccsnek számító rémálom az USA ellen a Népstadionban (kikaptunk 2:0-ra a labdát akkor még jobbára csak Javier felügyelő módjára üldöző amcsiktól), és ahogy az elnök „beleszeretett” apámba, másfél óra sem kellett hozzá, hogy kiszeressen belőle, és máris Mészöly Kálmánban lássa azt, amit néhány hónappal korábban még csak és kizárólag dr. Lakat Károllyal tudott elképzelni.

Ez is a Szepesi-képhez tartozik, ő ilyen volt,

lobogott, égett, lángolt, miközben égette és lángra lobbantotta maga körül az embereket, mi több, megkövetelte tőlük, hogy ők is égjenek és lángoljanak, akkor is, ha már romokban hevertek a padlón.

Egyáltalán nem a véletlen műve volt, hogy az emberek, miközben ültek a Népstadion lelátóján és élőben nézték a meccset (amikor már az a bizonyos befőttes gumival keresztbekötött Szokol típusú rádió megjelent minálunk), Szepesi közvetítését is hallgatták ugyanarról a találkozóról, és néha jobban hittek neki, mint a saját szemüknek.

Ő valóban nagymestere volt annak,

hogyan kell a rossz, a gyenge, az unalmas meccsből szemkápráztató, vérbeli rangadót csinálni, hogyan lehet a szó szoros értelmébe propagandát csapni akár a legpocsékabb terméknek is.

(Hogy a televízió megjelenésével a meccseket tv-n nézők levették a hangot és miközben a képet nézték, a rádióban Szepesit hallgatták, szándékosan nem részletezem, mert kétlem, hogy lesz nekrológ, amely ezt az életképet kihagyja, átugorja vagy megengedi magának, hogy nélkülözze…)

A futball volt az élete, a mikrofon jelentette számára a levegőt, egy kicsit talán az élet értelmét is, de ez nem jelentette azt, hogy ne tett volna csinos kirándulásokat más műfajok felé.

Szepesi György a Hajrá, magyarok című tévéműsor felvételén Fotó: Fortepan

Kevesen tudják, hogy volt idő, amikor rendre ő hozta haza a Magyar Rádiónak a legfrissebb slágereket még azokon a bizonyos kislemezeken, hiszen a futballal ő utazott, míg a zenei szerkesztő legfeljebb a Szabad Európából csenhetett el friss dallamokat.

A Just walking In The Rain (Úgy koppan az eső) című világsláger is a bőröndjében érkezett Budapestre, hogy már másnap elhangozzék a Magyar Rádióban, majd a Záray, Vámosi kettős előadásában uralja évekig a slágerlistákat.

De felfedezte őt a film is, nem forog közszájon, de tény: a máig rendszeresen a retró tévék műsorán lévő Civil a pályán című film (ami amúgy az MHK-mozgalmat volt hivatott népszerűsíteni, és amelyben Tompa Pufi bácsi, nem viccelek, súlyt lökött, Gózon Gyula meg távolt ugrott) forgatókönyvét riporter kollégájával, Gulyás Gyulával és a remek újságíróval, Csillag Istvánnal

egy nap alatt írták meg a Filmgyár egyik szobájában, mert a rendező Keleti Márton azt mondta, addig nem jöhetnek ki onnan, amíg el nem készülnek a munkával.

Elkészültek, miként a film is, amelyben aztán, naná, hogy ketten közvetítik, ahogy a Vörös Traktor kicsit renitens középcsatára, Teleki Jóska (ki más alakíthatta volna, mint Szepesi gyerekkori barátja, a sokszoros válogatott Szusza Ferenc) részint jó útra tér, részint megszeretteti a sportot Rácz Jóskával, akit nem más, mint a színész-zseni Soós Imre alakított.

De feltűnt a 2×2 néha 5 című filmopretettben is, amely a műrepülők életéhez kívánt kedvet csinálni a nagyérdeműnek, és ahol egy repülőnapról jelentkezik be mikrofonnal a kezében, önmagát, Szepesi Györgyöt alakítva.

Szerepelt még Makk Károly Fűre lépni szabad című filmjében is, amelyet 1960-ban mutattak be, és a rendező pontosan tudta, Szepesivel ugyanolyan „tutira” megy, mint a két főszerepet alakító Páger Antallal és Tolnay Klárival vagy éppen azzal, hogy a film csúcspontján elénekelteti Kovács Erzsivel (ismét egy futballszál: ő volt annak a bizonyos kivégzett Szűcs Sándornak, az Újpest és a válogatott középhátvédjének a szerelme) a Rejtély című számot, amelyet szerintem még a mai repperek is ismernek, ha mástól nem, a mamájuktól.

Szepesi György riporteri munkája is most már évtizedek óta a papák, a nagypapák meséje az unokáknak, akiknek ebben a mai „semmire sincs idő, minden csapjunk össze gyorsan, nem számít a színvonal, a nívó, az érték, csak menjen a bolt, csörögjön a kassza” típusú világban bizony nagyon nehéz elmagyarázni, milyen tekintélye volt hajdan egy olyan emberek, aki ha bármelyik futballpályán megjelent, az emberek összehajoltak és azt suttogták egymás fülébe:

– Nagy meccs lesz! A Szepesi közvetíti…

Esetében a legtöbb esetben nem a meccs minősítette a riportert, hanem a riporter személye emelte meg a meccset, és ennél többet még azzal sem ért el (na, ismét egy garantált emlék-cserép…), hogy „az aranycsapat 12. játékosa volt.”

A nemzetközi futballéletben kivívott rangjáról és tekintélyéről is őrzök egy személyes emléket.

Meg nem mondom már, melyik Európa-bajnokságon vagy világbajnokságon történt, hogy valami nagyot akartam dobni, gondoltam, Franz Beckenbauernél nagyobbat nem kell, no, de őt becserkészni, szóra bírni nekem, a névtelen, senki újságírócskának egyenlő volt a lehetetlennel.

Annak a szállónak a hallja mindenesetre jó cserkészhelynek számított, ahol a FIFA-delegáltak (köztük Szepesi György) laktak, gondoltam, eltéblábolok ott egy kicsit, aztán csak lesz valahogy.

Nos, úgy lett, hogy jött Szepesi, megkérdezte, mi járatban szerencsétlenkedem, én meg megmondtam.

– És mi ezzel a probléma? – kérdezte, körülbelül úgy, mintha egy pohár vizet kértem volna.

– Gyere velem.

Mentem.

A világ labdarúgásának elitje a szálló ebédlőjében költötte el éppen a reggelijét.

Egyetlen ember ült egyedül az egyik asztalnál: Franz Beckenbauer.

– Oh, Herr Szepesi, nehmen Sie Platz… – így a Császár, fontos, nem Szepesi kéredzkedett, Beckenbauer hívta!

Én a felesleges plusz szerepét játszottam, de ez a futballistent nem érdekelte, arra persze nem számított, hogy az ezt követő órában több szó esik majd a pályafutásáról, az emlékezetes meccseiről, a magyarok elleni emlékeiről, mint arról, hogy rendesen átsütötték-e a ham and eggsben a sonkát…

Ha nincs Szepesi, soha Beckenbauernek a közelében sem kerülök.

Így?

Hónapokig meséltem mindenkinek, amikor a német világsztár neve szóba került:

– Ne vicceljetek… A barátom… Együtt szoktunk reggelizni.

És mára mindez már csak emlék, ahogy az ominózus filmbe is énekelték: a szíven könnyedén átfutó, bolondos emlék.

Ma reggel óta Szepesi György is sajnos csak az.

Feledhetetlen, örök, kitörölhetetlen, mint a bennem róla őrzött pálya széli kép:

Áll a mikrofon mögött, beszél, beszél, csak beszél, aztán, amikor vesz egy nagyobb levegőt a mikrofontól elhajolva, mondja a technikusoknak:

„Szóljatok a Hűbel Matyinak! Tudja már meg, hogy áll a Szombathely Diósgyőrben?”

Borítókép: A Magyar Rádió Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni? című műsora: Bukovi Márton labdarúgóedző és Szepesi György sportriporter. Fotó: Fortepan