Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Mamma Mia! Ezt még én is megnéztem!

Mamma Mia! Ezt még én is megnéztem!

Most nyilván azt kellene írnom, hogy 1. baráti kényszer hatására cselekedtem, 2. engem kért meg a szórakozásrovat-vezető, te, senki nem ér rá, ülj már be rá, lécci, 3. szimplán megőrültem a Billy nevű IKEA-bútor összeszerelésének kilencedik és tizedik lépése között, de a helyzet az, hogy nincsenek is igazi barátaim, Marcinak esze ágában nem volt erre megkérni, az az izé meg viszonylag simán összeállt (habár a felénél állítólag azt ordítottam, még egy tetves oldal az útmutatóban, és kibaszom az egészet az ablakon): én akartam megnézni a Mamma Mia! 2: Here We Go Againt.

S hát nagy tisztelettel és szeretettel ajánlom mindenkinek, akinek rossz a kedve, elege van a bunkó kormányból/ostoba ellenzékből vagy lassan agyérgörcsöt kap attól, hogy a boltban hiánycikk a hatos anya: itt van nekünk 114 percnyi habkönnyű szórakozás, amely alatt igazából semmire se kell gondolni, legföljebb arra, amire minden ember vágyik; életre, napsütésre, jókedvre, szerelemre, görög szigetre, bulira, happy endre, közben meg hadd szóljanak brutálból a biztos kézzel írt, érfelvágás előtt álló depresszióst is borotvaeldobásra, majd táncmozgásra késztető évtizedes, A- meg B-oldalas slágerek, egyébként meg úgyis lesz valahogy.

Egyebekben nem mondhatnám, hogy elkapcsolom az autórádiót, ha alkalmilag ABBA megy, de azért hozzávetőleg életveszélyes fenyegetéseket kéne kapnom, hogy egyvégtében végighallgassam a Best ofot; nem is hallgatom, ellenben alapvetés (kéretik tisztelegni), hogy

a svéd banda 1974-es, eurovíziós berobbanása a Waterloo című nótával nem csupán a béna dalfesztivál azóta volt legelementárisabb hatást elérő zeneszámaként értelmezhető, hanem forradalmasította a diszkó-/popműfajt, ennek a revolúciónak pedig – és tessék – a mai napig, erős hullámokban érezzük a hatását.

A csapat két férfitagja, zenei agya, Björn Ulvaeus és Benny Andersson az együttes 1983-as feloszlása óta, naná, más műfajokban is alkotott maradandót (lásd még az 1986-ban a West Enden színpadra vitt Chess című sakkoperát), hogy aztán mostanság az 1999-ben szintén Londonban bemutatott Mamma Mia! musical hatására igyekezzen kimaxolni az ABBA-érzést. A citált, 2008-as zenés film (benne, ugye, ugyanaz: élet, napsütés, jókedv, szerelem, görög sziget stb.) eddig közel 700 millió dollárt termelt, vagyis nem kérdés, az elképzelés bejött-e.

Fotó: Universal Pictures

Pedig a valószínűtlen – vö. giccses – alaptörténet egy teljesen hülye forgatókönyvön (ultranyál mesén) alapult, hogy tudniillik az ifjú Sophie (Amanda Seyfried) anyjával, a Villa Donna hotelecskét önnön kezével fölépítő, aktuálisan azt működtető Donnával (Meryl Streep) egy kis görög szigeten él, és férjhez óhajt menni Skyhoz (Dominic Cooper), csak éppen nem tudja, ki lehet a faterja. A születése előtt három férfivel is kavaró anyja nem mondta, ő meg szeretné kideríteni, ezért meghívja az esküvőre Samet (Pierce Brosnan), Harryt (Colin Firth) és Billt (Stellan Skarsgård)… Nyitányént elhangzik, hogy I Have a Dream,

a tenger kék és csillog, aztán gyakorlatilag videoklipek sora következik lineáris, vicces, szívbe markoló, vidám cselekményekkel és pazar koreográfiával.

Az ember azon veszi észre magát, hogy viszi a sláger, a táncosok-énekesek – tökéletesen komponált képi világba ojtott – hibátlan performansza, aztán előre szipog/röhög/sír mindegyik dialógus közben/végén, s legföljebb az okoz neki gondot, hogy örömében/bánatában kicsorduló könnycseppjeit popkornos kézzel törölgetve só szökik a szemébe, így a film egy jelentős részében hunyorogni kénytelen azon visszatérő mondat kíséretében, „nem, drágáim, nem sírok, csak ez a rohadt pattogatott kukorica”.

A kérdés ezúttal, ezen a csodaszép nyáron csupán az volt, hogy a 2008-as első rész után lehet-e legalább ugyanolyan jó filmmel előállni; jelentem, igen, sőt. Jó, ez se magaskultúra, Nietzsche-idézetek sincsenek, nem itt bukkanunk szofisztikált összefüggésekre, ellenben az alkotók ismét tankönyvszerűen példázták a tömegek számára könnyen fogyasztható zenés film alapvetéseit, és ez éppen elég. Donna már nincs, mert meghalt, de mégis van, mert a film ide-oda utazik az időben, s jelenetről jelenetre, videoklipről videoklipre fűzi egybe a fiatal, kalandokra vágyó, azokat csutkára megélő Donna (Lily James) és a várandós, majd szülő Sophie életszakaszait, miközben a szereplők ugyanazok és újak. A remekül megírt és Ol Parker által erős kézzel rendezett jelenetekben a három apa és Donna két barátnője (Tanya: Christine Baranski; Rosie: Julie Walters) megjelenik ifjú kiadásban is, ám mindez anélkül történik, hogy követhetetlenné válna a cselekmény.

Fotó: Universal Pictures

Megjelenik Sophie nagyija is, a szénné plasztikázott Cher, szállodaigazgatóként Andy Garciával kapunk finom mellékszereplőt, és piszkosul érződik az egész film alatt Richard Curtis jelenléte, akit a készítők jó érzékkel vontak be, ha már anno meglehetősen tevékeny részt vállalt a vidám-komoly poénalapokon nyugvó Négy esküvő és egy temetés, a Sztárom a párom és az Igazából szerelem című romkomokban (és még). Kis apró poénok ezek, amelyek – efféle struktúrában – prímán működnek.

Fotó: Universal Pictures

Például Sophie gyorsan kitudódó várandósságánál egyszerre van jelen az igényelt titok és az apai büszkeség, amikor Sam azt mondja, a hírt csak Billnek mondta el, aki mégis csak harmadapa; Bill is úgy nyilatkozik, hogy természetesen mindössze Harrynek mondta el, ha már ő a második harmad; majd jön Harry, s így szól:

– Én meg nagyon, nagyon sok embernek mondtam el.

A sztorinak (a nyálfolyamnak) a filmbéli halála „ellenére” visszatérő, látható-láthatatlan Donna és a már kislányt ringató Sophie újabb duettje adja a csúcspontját; együtt sír a moziterem a keresztelő kiváltotta alapvető érzelmek topra futtatott kombóján, jóllehet pontosan tudja: ez csak valami prímán elkészített, überidealista cinemavattacukor, újráztatott, többnyire A-kategóriás ABBA-slágerekkel spékelt tűzijátékos revü, amely tényleg csak 114 percre érvényes, de legalább ilyet nézzünk már, ha már véletlenül mozi és szórakozás, ne az instantnak is tré Pappa Piákat.

Aztán mehetünk szomorúan bolttól boltig, lehet-e kapni valahol azt a kurva hatos anyát.

Mamma Mia! Here We Go Again / Mamma Mia! Sose hagyjuk abba – amerikai zenés vígjáték, 114 perc. Bemutató: 2018. július 18.