Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Alföldi ártalmatlan musicallel szól be durván a kormánynak és a korunknak

Alföldi ártalmatlan musicallel szól be durván a kormánynak és a korunknak

Az Átrium új bemutatójára tartva azon gondolkoztam, hogy vajon miért pont ehhez a darabhoz nyúlhatott Alföldi Róbert, aki fontos rendezőkhöz híven nem szokott véletlenül darabokhoz nyúlni, azokkal valamit mesélni akar. Alföldi Róbert pedig az utóbbi néhány évben mindenhol azt meséli, hogy szar minden. De hogy jön ehhez a Chicago, ami alapból egy elég kegyetlen sztori a showbusiness működéséről, viszont nem egy kifejezetten jó darab? Hát úgy, hogy Alföldi természetesen teljesen a saját képére formálta a sztorit, ami elég jót tett neki, bár azért szokni kellett.

A Chicago egy szép, csillogó felállásból indulva tart a mélybe, Alföldi viszont ennél sokkal kegyetlenebb, nála eleve lentről indulunk, már az első pillanatokban sincs szó semmiféle csillogásról, legfeljebb a függöny ragyog a színpad hátulján, és talán még mélyebbre is zuhanunk az egész végére, mint ameddig magától ereszkedik a darab.

Huzella Júlia, Brasch Bence Fotó: Átrium/Lakatos Péter

Az előadás kicsit döcögősen indul, pláne ha az ember utolsó emléke a Chicagóról a 2002-es film, amiben Catherine Zeta-Jones és Renée Zellweger adnak elő tökéletes giccset a musicalből. Az Alföldi-féle Chicago a faluszéli sárban játszódik, először képletesen, aztán egyre konkrétabban, amit már a legelső, világhírű nyitószám sajátos értelmezése is előrevetít. A darab elején a Csak tánc és jazz (All That Jazz) refrén ebben a verzióban kicserélődik arra, hogy Ez csak szex, miközben Alföldi egy nagyon erős jelenetben mond többet az egész Me Too-botrányról, mint a legtöbben Magyarországon. Aki nem érti, hogy ezek a mechanizmusok hogyan működnek, miért tűnik az egész szexuális visszaélés kiirthatatlan fekélynek, az nézze meg ezt a nyitójelenetet, és valószínűleg megért mindent. A hatáshoz persze kell a Roxie Hartot alakító Huzella Júlia erős játéka (a darabot váltásban játsszák, mi azt a verziót láttuk, amiben Huzella alakítja Hartot), aki mivel magas, vékony, karakteres színésznő legalább olyan szokatlan választás a híres szerepre, mint amennyire sajátos Alföldi értelmezése, így pedig még erősebb lesz csak a darab végére kicsúcsosodó mondanivaló.

Merthogy ennek a Chicagónak nagyon határozott mondandója van, mégpedig az, hogy szar minden, ahogy azt az utóbbi időben Alfölditől megszokhattuk. Az előadás során többször is elég explicit módon a néző szájába rágják, hogy olyan világban élünk, ahol megszűnt a morál, a háromórás előadásban nincs egy szerethető figura sem, legfeljebb szánnivalóak, mint Roxie Hart, aki az előadás elején rózsafüzérrel a kezében fohászkodik, a végén pedig már a Bibliához is alig mer hozzáérni.

A tánckar közepén Parti Nóra Fotó: Átrium/Lakatos Péter

És amikor már teljesen nyilvánvaló minden párhuzam a Chicagóban bemutatott világ és a magyarországi mindennapjaink között, akkor az utolsó zárószámban jön még egy kis csavar, és a két főszereplőn keresztül megszólaló rendező elképesztő szarkazmussal küld el a sunyiba gyakorlatilag mindenkit, aki azért tevékenykedik, hogy az ország a korrupció posványában tapicskoló, egyre kevésbé tehetséges gazemberekből és az egyre fogalmatlanabb csatlósaikból álljon össze.

Szép, erős, a helyén való színházi pillanat, így nem is lőném le a teljes jelenetet, mert úgy adja ki igazán.

Az egész előadáson sokat dob, hogy a szereplőgárda úgy általában nagyon rendben van. Nehéz általános ítéletet mondani ebben a kérdéskörben, lévén szerepváltásban megy egy csomó szerep, mindenesetre Hernádi Judit a pitiáner korrupciót megtestesítő smasszerként egészen kiváló, aki itt egyébként rendőrruhát visel, ha már a módszeres szájbarágásról volt szó. Bercsényi Péter transzvesztita karaktere teljesen szürreális és az este egyik fénypontja, Parti Nóra pedig szintén remekül hozza Velmát, Roxie eleinte ellenlábasát, később sanyarú sorstársát. Huzella Júlia pedig végig nagyon finom játékkal húzza be az egyre sötétebb bugyrokba a nézőt, átalakulása a sikeréhes, de naiv lányból a végtelenül cinikus, megkeseredett manipulátorrá szép ívet jár be, minden árnyalatot jól bemutatva.

Hernádi Judit smasszerként Fotó: Átrium/Szilvás Zoltán

Nem annyira brutálisan belemenős az előadás, ahogy azt a nézők sokszor megszokhatták Alföldi esetében, nem a szó klasszikus értelmében vett polgárpukkasztást látunk, annál jóval visszafogottabb az egész, nem olyan sem a hely, ahol megy az előadás, sem a darab, hogy borzasztó megosztó legyen, viszont abszolút kellemes élmény.

Az biztos, hogy akik a musicaleket a harsányságuk és a nyári kánikulában is könnyedén befogadható mondanivalóik miatt kedvelik a leginkább, azok valószínűleg csalódni fognak Alföldi darabjában. Viszont nagyon jól fog rajta szórakozni mindenki, aki kedveli azt, ha módszeresen, apránként adagolva adja át egy előadás a mondanivalóját, ha egy musical mocskos és útszéli is mer lenni, ha egy előadás többet akar annál mondani, mint az alapjául szolgáló darab, és aki nem fél attól, hogy rákoppintsanak a fejére, hogy bizony mindenki hibás abban, hogy itt tartunk.

Borítókép: Átrium/Szilvás Zoltán

A Chicago jelenleg nyári szüneten van, augusztus végétől látható újra az Átriumban, a jegyek értékesítése folyamatos.