Az egyik legsokkolóbb alkotás a háború pusztításáról

Az egyik legsokkolóbb alkotás a háború pusztításáról

Az Iron Maidentől akkoriban éppen külön mozgó Bruce Dickinson és zenekara 1994-ben néhány órára megállította a délszláv háborút, örömöt vitt Szarajevó kegyetlen, több mint három éven át tartó ostromába, és reményt adott egy egész generációnak, hogy egyszer véget érhetnek a bombázások, mészárlások és úgy általában a kegyetlenkedés.

A rock történetének egyik nem annyira ismert, de mindenképpen az egyik legkülönlegesebb eseményéből több mint húsz évvel a történtek után készült egy megrázó erejű dokumentumfilm, amit végignézve az ember csak pislog, hogy ezt már tényleg nem hiszi el. Ráadásul Tarik Hodzic filmje, a Scream for Me Sarajevo sokkal többet ad annál, mint csak simán elmesélni az egészen elképesztő történetet, amit eddig csak Bruce Dickinson életrajzi könyvéből, meg a zenekari tagok beszámolóiból lehetett valamennyire ismerni.

A 90-es évek elején dúló délszláv háború egyik nagyon brutális és alulkezelt történése volt Szarajevó több mint három éven át tartó ostroma, amelyben emberek tízezrei vesztették életüket.

Az elképesztő koncert megszületése mellett a film nem annyira az ostromot mutatja be, hanem azokat a fiatalokat, akik egy idő után megpróbáltak fiatalok módjára élni a pusztításban, azzal a tudattal, hogy bármelyik pillanat az utolsó pillanat lehet. Szarajevóban a háború előtt aktív kulturális élet volt, és ugyan a várost is elérő polgárháború hónapokra sokkolt mindent és mindenkit, egy idő után elkezdett kibontakozni egy földalatti kulturális mozgalom rádióval, zenekarokkal, össze-összejáró, jellemzően 15-20 éves arcokkal, akik nem akartak mást csak egy kis emberséget vinni az embertelenségbe.

Ebben a környezetben volt egy ENSZ békefenntartó és a egy brit katonatiszt közös ötlete, hogy valamilyen ismert előadót be kéne juttatni a városba egy koncertre. A kicsit túl optimista sörözésből született ötlet nem akart kikopni az ötletgazdák fejéből, és el is kezdtek dolgozni azon, hogy valamilyen világsztár bevigyenek a városba, ahol alapvetően a rock és a metálzene virágzott a sokszor szó szerint underground összejöveteleken, hiszen a minimális biztonságot jelentő pincékben, alagsorokban tudtak leginkább összejárni a fiatalok.

„Először a Rolling Stonest akartuk hívni, de ők visszautasították a dolgot. Aztán felkértük a Motörheadet, akik igent mondtak, de végül pár héttel a tervezett koncert előtt visszaléptek. Úgyhogy felhívtuk a Kerrang! nevű metálmagazint, és megkérdeztük, hogy szerintük ki lenne elég őrült ahhoz, hogy bevállaljon egy ilyet, azt mondták, hívjuk Bruce Dickinsont. A terv az volt, hogy Angliából Splitbe repül egy polgári repülővel, aztán egy ENSZ helikopter berepíti Szarajevóba, lenyomja a koncertet, aztán repül is vissza Splitbe” – mesélte egy interjúban Trevor Gibson, az ENSZ békefenntartója, a koncert egyik ötletgazdája.

A számításokba hiba csúszott, a helikoptert előző nap lelőtték, Bruce Dickinson ott állt a spliti reptéren a zenekarral, meg egy tonna felszereléssel, és nem tudták, mi legyen. Végül azt mondták, ha már itt vannak, mindenképp bevállják a bulit, úgyhogy a Serious Road Trip nevű humanitárius szervezet citromsárga, rajzfilmfigurákkal feldíszített teherautói hátuljába másztak néhány láda sörrel, meg viszkivel, és megkezdődött a háromnapos, teljesen szürreális utazás.

Maga az eljutás Szarajevóba, meg a koncert megvalósulása annyira fordulatos, hogy szinte összefoglalni is nehéz, de leginkább nem lőném le a poénokat, mert úgy igazán lebilincselő a film. A lényeg az, hogy volt részük mindenben, rájuk leselkedő mesterlövészekben, az arcukba nyomott Kalasnyikovban és kőkemény boszniai télben is, mire sikerült bejutniuk a szinte teljesen körbezárt városba.

A hihetetlen akciót szerencsére alaposan dokumentálták, így rengeteg archív fotó és videó teszi igazán élővé a dokumentumfilmet, amiben húsz évvel a nagy sztori után megszólal Bruce Dickinsontól és a zenekarától kezdve a koncerten megjelenő számos egykori kamaszig mindenki.

Minden megszólaló azt mondja, hogy élete meghatározó pillanata volt az a koncert, amit egy szétlőtt színházban, szinte nulla technikával adott a zenekar annak a nagyjából ezer embernek, aki be tudta magát préselni az épületbe. Azt pedig különösen felemelő látni, hogy nemcsak a mára középkorú rajongók beszélnek az egészről fátyolos szemmel, de a teljes zenekar, és az eseménysorba bekapcsolódó katonák és békefenntartók hangja is el-elcsuklik az érzelmektől.

Egyöntetű vélemény a filmben, hogy ha létezik megvalósult csoda, akkor ennek a koncertnek a létrejötte bizonyosan az, annyi minden szólt ellene. Biztonsági okokból eleve csak néhány órával a koncert előtt kezdték el óvatosan reklámozni a teljesen ingyenes eseményt. Persze, addigra a szájbeszédben szépen híre ment az egésznek, de igazából addig a pillanatig, hogy Bruce Dickinson megjelent a színpadon senki sem hitte el, hogy tényleg megvalósul a fellépés.

A Scream for Me Sarajevo igazi ereje viszont az, hogy miközben lebilincselően izgalmasan elmeséli a teljesen szürreális sztorit, úgy mutatja be úgy általában a háború szörnyűségeit, ahogy azt nagyon kevesen tudják. Az egyik igazán szívszorító jelenetben például azt meséli az egyik egykori, Szarajevót védő önkéntes katona, hogy néha úgy úszták meg a komoly bombázásokat, hogy egész egyszerűen odatelefonáltak nekik a front túloldaláról. Hiszen olyanokkal harcoltak, akikkel jellemzően együtt jártak iskolába korábban. A film egyik mellékszálában egy mára megkeseredett zenész meséli el, hogy milyen borzalmakat kellett átélnie neki és a zenésztársainak. Ahogy az is fejbe kólintja az embert, amikor arról mesélnek, hogy igen, ez tulajdonképpen egy elég nagy underground közeg volt, de azért csak feltűnt, amikor a szokásos bulikban valaki nem jelent meg, olyankor mindig tudták, hogy vagy megsebesült vagy meghalt. De nyilatkozik egy rakás akkori tinédzser, zenész, az ellenálló Radio Zid vezetője is, akik mind mind kicsit más perspektívából szemlélték a délszláv háborút, de abban mind egyetértettek, hogy a szörnyűségeket csak úgy lehetett ép elmével átvészelni, ha megpróbáltak a lehető legjobban teljesen hétköznapi életet élni, akármilyen furcsán is hangzik ez az állandó fegyverropogás közepette.

A Szarajevóban eltöltött három nap a zenekar minden tagjában mély nyomokat hagyott. A Dickinsonnal csak rövid ideig zenélő olasz dobos, Alessandro Elena például arról számolt be, hogy a mai napig, ha egy erkélyről békésen sétáló emberekre néz le az utcán azt várja, hogy melyik pillanatban kezdenek el fejvesztve menekülni, ahogy azt Szarajevóban látta.

Bruce Dickinson a nagysikerű koncert mellett két kisebb, akusztikus koncertet is adott, két árvaházban zenélt néhány tucat embernek, amiről felvételek is alig maradtak fenn, de mindenki azt mondja róla, hogy hihetetlenül megindító volt. Az ember pedig nem kételkedik benne, ugyanis a nagykoncertre is úgy emlékszik vissza Dickinson is, mint az egész karrierje legfontosabb fellépésére, ahol legalább annyira meg volt hatódva ő a közönségtől, mint a közönség tőle.

A végül felszabadított Szarajevóban az első igazán nagy koncertet a U2 adta 1997-ben, de a Scream for Me Sarajevóban megszólaló összes egykori fiatal szerint hiába voltak azon a koncerten 45 ezren, Dickinson fellépése a maga szürrealitásában sokkal fontosabb esemény volt, hiszen megadta az embereknek a remény szikráját. Annak ellenére, hogy a koncert után még több mint egy évig tartott az ostrom, volt olyan megszólaló, aki azt mondta, neki a koncerttel ért véget a háború, utána biztos volt benne, ugyanis, hogy eljön a béke.

Ez pedig valóban sokkal több, mint amit a legtöbb zenész az életben el tud érni.

A Scream for Me Sarajevo június végén jelent meg DVD-n, kiadták külön a koncert dalait is, aki teheti nézze meg a filmet, mert ennyire jó alkotás tényleg nagyon ritkán születik, pláne annyira közeli és szörnyű eseményekről, mint a mai napig alig feldolgozott délszláv háború. Az meg csak hab a tortán, hogy megkapjuk mellé a világ egyik legjobb rock and roll sztoriját, ami után az is Dickinson-rajongó lesz, aki korábban valamiért nem ismerte az Iron Maiden legendáját.