Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

„Szabadság az, ha anélkül dönthetünk, hogy bárki ránk kényszerítené az akaratát”

„Szabadság az, ha anélkül dönthetünk, hogy bárki ránk kényszerítené az akaratát”

Autonóm lények vagyunk, jobban szeretünk magunk dönteni a sorsunkról, minthogy mások mondják meg, mit tegyünk. Vagy néha mégis jól jön, ha nem egyedül kell fontos döntéseket meghoznunk? Wéber Anikó új, Zuhanórepülés című ifjúsági regényében ezt a témakört boncolgatja – gyerekek szemén keresztül, de a felnőttek számára is izgalmas módon. Az író-pedagógussal, Az osztály vesztese című regény szerzőjével a szabadságról, a döntéshelyzetekről, a tinédzserek problémáiról beszélgettünk, de szóba került az is: mennyire ismerik el a gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőit.

Wéber Anikó gyerek- és ifjúsági könyvek szerzője, eddig három regénye jelent meg: Az osztály vesztese, az El fogsz tűnni, valamint az idei Ünnepi Könyvhétre a Zuhanórepülés. Mindhárom műben a diákok problémáival foglalkozik, többek között az iskolai zaklatással, az osztályhierarchiával, valamint különféle traumák feldolgozásával.

 

Végigolvasva a regényt az fogalmazódott meg bennem, hogy az egész fókuszában a döntéshelyzetek állnak, főként Ádámnak, a főszereplőnek kell nagyon sok szituációban döntenie. Kivéve az elején, amikor az édesapja nem adja meg neki ezt a lehetőséget. Miért választottad ezt a problémakört?
Mert az a kérdéskör, hogy miben dönthetünk, miben vagyunk szabadok, milyen következményei vannak a döntéseinknek, nagyon jellemző a 12–14 éves korosztályra. Ők már nem gyerekek, legalábbis megsértődnek, ha annak titulálod őket, de nyilván nem is felnőttek. Valahol a gyerek- és a felnőttlét között lavíroznak. Van elképzelésük arról, mikor mire vágynak, miről szeretnének dönteni, és szinte elvárják, hogy felnőttként kezeljék őket a pedagógusok és a szüleik is. Nagyon nehéz azonban felmérni, mikor engedhetjük meg nekik, hogy ők döntsenek, és mikor szabjunk határokat. Több pszichológussal is beszélgettem a tinédzserkorról. Ők mondták: ilyenkor elindul egy elengedési folyamat, melynek részeként fontos, hogy nagyobb szabadságot adjunk a gyerekeknek, ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amelyekben éppen azzal segítünk nekik, ha nem hagyjuk őket magukra, hanem támogatjuk őket. Ádám esetében ez nagyon rosszul működik. Amikor nagyobb szabadságra lenne szüksége, hogy érezze, komolyan veszik, akkor az apukája megköti a kezét, viszont amikor szüksége lenne a szüleire, akkor magára hagyják őt, és ilyenkor Ádám azt érzi, kicsúszik a lába alól a talaj. Ezért amikor rákényszerül, hogy maga döntsön, elbizonytalanodik, nem tudja, mi helyes és mi nem. Vágyik arra, hogy dönthessen, ám amint lehetősége lenne rá, visszakozik. Ez a tiniknél is fontos probléma, remélem, a könyv kicsit segít nekik.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs


Apukája egyedül neveli Ádámot, mert az anyuka elhagyta őket és új családot alapított. Az egyszülős modell – bár nem a főszereplők esetében, de – az előző két regényedben is megjelenik. Érdekes, hiszen te egyáltalán nem ilyen környezetből jössz.
Szerencsére nem, de az a tapasztalatom, hogy sok gyerek viszont igen. Amikor iskolában tanítottam vagy csak közönségtalálkozókra jártam, gyakran az osztályok felére volt jellemző az, hogy az anyuka – de volt, ahol az apuka – egyedül nevelte a gyerekét vagy a gyerekeit.

Ilyen a társadalom, melyet egy osztály – kicsiben ugyan, de – nagyon jól leképez.

Ádám különleges hobbit választ magának: tetőkre mászik fel és ilyenkor elképzeli, hogy repül. Ezzel a repülés motívummal már a korábbi regényeidben is találkoztam, ahogy az ég felé vágyással és a magasság iránti vonzalommal is. Miért foglalkoztat ez téged ennyire?
Szeretem kémlelni az eget és elképzelni, milyen lehet azoknak, akik épp a repülőgépen ülnek. A Zuhanórepülés főszereplője, Ádám is arra vágyik, hogy repülhessen, közelebb kerülhessen az éghez, sóvárog az elérhetetlen után. Szeretne szabad lenni, mint a madár, hogy a sok félelmétől, rossz élményétől megszabadulhasson.
Akkor a repülés és a szabadság nálad összefüggnek?
Igen, bár én a repülés motívumát – a szabadság mellett – inkább a vágyakkal kötném össze. Olyan vágyakkal, amelyeket nem tudunk elérni – mint ahogy Ádám sem azt, hogy repüljön. Ám ahogy egyre közelebb kerül a saját problémáihoz és azok megoldásához, rájön, hogy túlmisztifikálta a vágyait, és a repülés nem is akkora szabadság, mint amekkorának azt korábban gondolta.
A szabadság kérdése a döntéshozatallal is párhuzamba állítható?
Igen, az én fejemben a döntéshozatal nagyon is együtt jár a szabadsággal. Mindig igyekszünk megfogalmazni, mi a szabadság, és az egyik válaszunk talán az rá, hogy a szabadság az, ha anélkül dönthetünk, hogy bárki ránk kényszerítené az akaratát. Vagyis érvényesül a szabad akaratunk. Sőt: a főhős kicsit továbbgondolja ezt, és rájön, még ez is kevés a teljes szabadsághoz.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs


Az Erőd – ahova a gyerekeket elviszik – mottójában is a szabadság fogalma jelenik meg, és így szól: „A szabadságot magadban találod.”. Egy olyan helyen, amelyet sok ott lakó – köztük Ádám is – börtönnek él meg, hogyan értelmezhető ez a mondat?
Az emberek általában nem magukban keresik a megoldást a saját problémáikra, hanem mindig valami külső tényezőtől várják a csodát. Könnyebb azt mondani: „én akkor leszek boldog, ha ezt és ezt elértem” vagy: „akkor leszek szabad, ha ezt vagy azt megtettem”, mint arra gondolni, hogy ezek mind belülről fakadnak.
Említetted, hogy a repülés motívuma azért került bele a regényeidbe, mert téged is foglalkoztat a hétköznapokban. Mit merítettél még az életedből, a valóságból?
Ádám alakját egy kicsit, ugyanis a tanítás során találkoztam egy olyan fiúval, aki a mintája lehet. Ő is lázadó volt, nagyon vágyott a szabadságra, pont azért, mert neki is olyan volt a viszonya a szüleivel, mint Ádámnak: az anyukája elhagyta őket, az apuka pedig bár kitartott a fiú mellett, próbálta segíteni őt, nem igazán voltak meg hozzá az eszközei. Ahogy a regényben is: az apuka nagyon szereti Ádámot, de észre sem veszi, hogy feljárkál a tetőre, ahonnan le is zuhanhat, illetve fel sem tűnik neki, milyen problémákkal küzd a gyermeke. Noha meg akarja őt óvni a maga módján és a legjobbat akarja neki, nem látja, hogy ez a túlóvás milyen gondokat okoz a fiúnak. Például amiatt, hogy nem beszéli meg vele, miért hagyta ott őket az anyukája, Ádám magát is okolja. Úgy gondolja, nemcsak az apukája, de ő maga is kevés volt ahhoz, hogy az anyukája boldog legyen velük.
Érdekesség a regényedben, hogy az Erőd lakói nem használják a nevüket, mindenkinek csak egy száma van. Ezzel mire szerettél volna utalni?
Az Erődben próbálják elvenni a gyerekektől az előző életüket, vagy mondhatnánk azt is: ezzel segíteni akarnak nekik, hogy maguk mögött tudják hagyni a korábbi személyiségüket, problémáikat, rossz élményeiket. Így, hogy csak számok, mindent újrakezdhetnek, hiszen a név az ember identitásához, személyiségéhez kapcsolódik. Emellett az Erődben azt is próbálják elérni, hogy mindenki egyforma, egyenlő legyen.
Mi munkált benned, amikor megalkottad ezt a különleges helyet?
Két meghatározó élményre fókuszáltam. Az egyik, hogy amikor akár gyerekként, akár felnőttként kórházba kerültem, azt éreztem, csak egy szám, egy adat vagyok. Onnantól kezdve, hogy befeküdtem, nem számított, kint ki vagyok, miket értem el, honnan jöttem, milyen életem van. Pusztán egy beteg voltam, az volt a fontos, mi a betegségem, hányas kórteremben vagyok, melyik ágyban fekszem, tehát egy számhalmazként kezeltek. Azt szerettem volna megfogalmazni a regényben, hogy milyen könnyű elszakítani minket a hétköznapi valóságunktól már csak azzal is, ha bekerülünk egy idegen helyre. A másik egy álmom volt, amely nagyon valóságosnak tűnt. A férjemmel elutaztunk egy városba azzal a céllal, hogy ott fogunk élni. Minden nagyon tökéletes és egyforma volt. Egyrészt azt éreztem, hogy nagyon elégedett és boldog lehetnék ott, hiszen mindenem megvan, nincs mitől félnem, senki sem fog rám támadni, nem kell zárnom a lakást, a város irányítói döntenek helyettem – tehát biztonságban vagyok, és megkíméltek attól, hogy döntenem kelljen. Másrészt meg is ijedtem attól, hogy így elvették a szabadságomat. Ezt a kettősséget igyekeztem beépíteni a könyvbe: Ádám ugyan nem, sok szereplő viszont boldog, hogy nem kell a többiekkel versenyeznie, mindenben egyformák, amire gyakran a való életben, az iskolában is vágynak a gyerekek. Hiszen

amikor egy gyereket azzal cikiznek a többiek, hogy a kínaiból van a pólója vagy azzal, hogy kövér, szemüveges, kisebbségi, akkor ő bizony szeretné, ha olyan világban élhetne, ahol mindenki egyenlő.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs


Az Erőd valódi vagy csak Ádám képzeletének szüleménye? Néha ugyanis bizonytalan voltam a válaszban.
Akkor jó, mert ez tudatos volt (nevet). Az egyik történetszálban megmarad valós helyszínnek, ahova elvitték a gyerekeket és ahol talán kihasználják őket, kísérleteznek rajtuk, talán nem. A másikban viszont inkább egyfajta belső erőd szimbóluma. Ezért az a válaszom a kérdésedre, hogy mindkettő. Az erőd ugyanis egyrészt bennünk van: amikor olyan trauma ér minket, amellyel nem tudunk mit kezdeni, akkor megpróbáljuk a tudatalattinkba zárni, nem akarjuk és nem is tudjuk felidézni, de ahhoz, hogy ezt az állapotot fenntartsuk, hazugságokat gyártunk – ezzel pedig saját magunkat zárjuk be. Az erőd ilyenkor a védelem falai, ahol nem kell szembenéznünk mindazzal, amivel képtelenek vagyunk, mert ha megtennénk, összeroppannánk. Ez történik kicsiben a könyvben is. Maga a helyszín azonban valóságos is, hiszen a komáromi Monostori Erődről mintáztam.
Ahogy korábban mondtad, valóban úgy tűnik a regényből, hogy sok gyerek szeret az Erőd lakója lenni, ugyanakkor nekem a kék-fehér csíkos uniformisuk a rabruhát juttatja eszembe.
Igen, lehet olyan értelmezése is az Erődnek, hogy börtön. De olyan is, hogy pont a szabadságot adja meg nekik, hiszen a kék szín az éghez is kötődik, amely a szabadság motívuma, ahogy erről már beszélgettünk, a fehér pedig arra is utal, hogy itt az Erődben tiszta lappal indulhatnak.
A könyvet a sok rejtély mellett a különleges szerkezete is izgalmassá teszi: a történetnek ugyanis két befejezése van. Honnan jött ez az ötleted?
Szerettem volna olyan regényt írni, amely több választást javasol az olvasónak, bevonja őt is a történetbe. Egyébként a szerkezet és a téma együtt alakult bennem. Nem is lehetne különválasztani a kettőt – számomra a szerkezet a tartalmat szolgálja. E két befejezéssel az olvasó ugyanolyan döntéshelyzetbe kerül, mint Ádám, csak neki – a fiúval ellentétben – az a szerencséje, hogy mindkét utat bejárhatja, míg Ádámnak választania kell.
Az olvasó nemcsak elolvashatja, de el is kell olvasnia mindkét befejezést, hiszen csak úgy lesz teljes a kép, oldódik meg – majdnem – minden rejtély.
Azt gondolom, hogy akkor teljes a valóság, ha minél több utat járunk be. Így van ez a könyvben is. Ahhoz, hogy összerakjuk a puzzle-t, szükség van minden elemre, mindkét befejezésre. Persze, ahogy te is mondtad, azért maradnak elvarratlan szálak, ahogy a valóságban sem tudhatunk meg mindent. Számos élethelyzetben csak az egyik véget ismerjük: például, amikor eldöntjük, adunk még egy esélyt a párunknak vagy kilépünk a kapcsolatból, illetve, hogy feladjuk-e a biztos állást és kockáztatunk vagy bennragadunk a rosszban.
Ismétlődő szerkezeti elemként szerepel a könyvben a levélírás: Ádám ír levelet egy Kinga nevű lánynak. Mi a szerepe ennek a megoldásnak?
Egyrészt van olyan tartalmi elem – hogy mi, az maradjon titok –, amely fontossá teszi ezt. Másrészt azt szerettem volna, ha az a rész, ahol az olvasónak döntenie kell, melyik szálat követi, nem lenne nagyon kizökkentő. Kinga egyébként kicsit az olvasó is, amikor Ádám levelet ír neki, olyan, mintha az olvasónak mesélne, amikor pedig választás előtt áll, úgy tűnhet, hogy Kingán keresztül az olvasótól kér segítséget. Az is fontos volt számomra, hogy lehetőséget adjak Ádámnak elmondani az érzéseit, a gondolatait az eseményekről – így amikor Kingának összefoglalja a történéseket, azt is beleírja, ő hogyan élte meg azokat.
Lehet, hogy nem lesz egyszerű, de arra kérlek, kicsit próbálj meg eltávolodni magadtól mint írótól és áruld el: te melyik befejezést választanád? Ádám maradjon az Erődben vagy próbáljon meg elszökni?
Én amellett döntenék, hogy maradjon. Ez egyébként érdekes kérdés, mert íróként is eljött az a pont, amikor választanom kellett, hogy melyik befejezést írom meg előbb. Már az elején sejtettem, hogy amelyik lezárás előbb születik meg, az lesz a könyvben is előrébb. Bár sokkal jobban izgatott az a verzió, amikor Ádám bennmarad az Erődben, mégis a szökést írtam meg előbb, és az nagyobb élmény is volt a számomra.
Miért izgatott jobban az Erődben maradás?
Mert

elszökni mindig könnyebb, mint maradni és szembenézni a problémákkal, illetve megoldást találni rájuk.

Emellett a szökés-verzió esetében pontosan tudtam, melyek lesznek azok az elemek, amelyek izgalmassá teszik a történetet és viszik majd előre. Mikor a maradást írtam, nagyon figyeltem arra, nehogy pszichológiai regénnyé váljon – mert Ádám csak saját magát elemezgeti –, hanem ott is legyenek érdekes események, kiderítésre váró titkok. Ami még nehéz volt ebben a szerkezetben, hogy egyik befejezésben se legyen olyan elem, amely a másik vég nélkül nem érthető, illetve egyik lezárásban se áruljak el semmi olyat, ami a másik szál titkát felfedné.
Ez komoly koncentrációt kívánt meg tőled…
Igen, de akkor most elárulok egy titkot: először négy befejezést terveztem, ám a kiadónál (Pozsonyi Pagony Kiadó – a szerk.) azt ajánlották, legyen inkább csak kettő – amiért utólag nagyon hálás vagyok. Persze, azt azért be kell vallanom, hogy mindkét befejezés végén egy-egy újabb döntés elé állítom Ádámot – és dönt is.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs


Beszéljünk a könyv nyelvezetéről is! Tudom, hogy erre is nagy hangsúlyt fektettél, igyekeztél minden szereplőnek egyedit alkotni.
Igen, kísérleteztem a nyelvezettel. Az Erőd igazgatója például karót nyelt, tisztaságmániás nő, akinek a szövegét először úgy írtam meg, hogy csak magas hangrendű magánhangzókat használtam. Ez azonban túl éneklős, csicsergős, könnyed lett, ezért átírtam csupa mélyre. Miközben ezzel játszottam, arra jöttem rá, milyen sok negatív jelentésű szavunk mély hangrendű: harc, halál, rabság, szomorú, háború. Krizantémot, a copfos kislányt kicsit magamról is mintáztam: aranyos, de néha koravén, aki a mesék világába menekül – ezért használ mesebeli fordulatokat. Lándzsánál arra törekedtem, hogy hű legyen a nevéhez és szúrós mondatokban beszéljen, ami nehéz volt, mert alapvetően nem ismerem az aktuális diákszlenget, ezért figyeltem arra, hogy mindenkor használatos kifejezéseket adjak a szájába. Álarcos pedig kettős életet él, ami megjelenik a fogalmazásában is: gyakran bizonytalan, nem fejezi be a gondolatait, félbehagyja a mondatait.
A Zuhanórepülés a harmadik ifjúsági regényed, már előkészületben vannak a következő könyveid, és novellákat is írsz. Mindezt úgy, hogy semmilyen hátszéllel nem rendelkezel, egy pályázaton figyeltek fel rád. Hogyan látod: mennyire fogadtak be a gyerek- és ifjúsági könyvek szerzői mint kívülről érkezőt?
Szerintem teljesen, csak pozitív tapasztalatom van. A kiadó munkatársai figyelnek is arra, hogy megismerhessük egymást, közös programokat szerveznek nekünk. Általánosságban is azt látom, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalom területén sok olyan szerző van, aki kívülről érkezett: vagy szülő, aki a gyerekével átélteket írja meg, vagy pedagógus, mint én, aki a diákjai problémáiról mesél.
És mennyire ismerik el a gyerek- és ifjúsági irodalom területén alkotókat az „igazi” írók, költők?
Az biztos, hogy sok olyan irodalmi kör van, amely nem tekinti szépirodalomnak azt, amit mi írunk, és azt vallja, hogy gyerekkönyvszerzőnek lenni nem ugyanaz, mint – ahogy te fogalmaztál – „igazi” írónak. Sajnos még mindig küzdünk ezzel a bélyeggel.
Ez azért érdekes számomra, mert – ha a te esetedet vesszük – bár gyerekeknek szóló műveket írsz, a problémák, amelyekkel foglalkozol, nem csak őket érintik. Maradva a Zuhanórepülésnél: a „mikor hogyan döntünk?” kérdéskör a felnőttek gondja is lehet.
Igen, és nem véletlen, hogy ilyen témákkal foglalkozom. Tudatosan írtam úgy meg az eddigi regényeimet, hogy azok a felnőtt olvasók számára is érdekesek, élvezetesek legyenek, hordozzanak üzenetet a számukra is.

A gyerekek iskolai problémái a pedagógusoknak és a szülőknek is szólnak, hiszen ők tudnak változtatni, segíteni rajtuk, a gyerekek csak megélik azokat.

A könyvbéli Erőd például kicsit lehet egy átlagos magyar iskola is, amely ugyanúgy külön univerzum. Az iskolában ugyanis csak az számít, amit ott bent nyújtasz – a gyerekeknek és sajnos sokszor a pedagógusoknak is, persze, tisztelet a kivételeknek. A gyerekközösségben akkor vagy menő, ha az iskolában az vagy, nem számít, mit tudsz a falakon kívül. Diákként és pedagógusként is azt tapasztaltam, hogy az iskola magában hordoz valamennyit a börtönök szabályaiból, fegyelméből, bezártságából. Ezzel kapcsolatban a pedagógusoktól és a szülőktől is hasonló visszajelzések érkeznek.