Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Tízéves a film, ami miatt mindenki Berlinbe akar menni bulizni

Tízéves a film, ami miatt mindenki Berlinbe akar menni bulizni

Mostanában teljesen magától értetődő dolog, hogy mindenki Berlinbe akar menni, meglepő erővel tért vissza a világ szórakozásába a techno, illetve a újra fellendült a hozzá köthető drogok fogyasztása is. Az elektronikus zene újraéledésének egyik mérföldköve volt a tíz évvel ezelőtt megjelent Berlin Calling című film, ami ennyi idő távlatából is nagyon szépen mutatja be egy néha kissé szomorú történeten keresztül, miért is Németország fővárosa lett az a hely, ahol minden a világra kicsit is nyitott fiatal szeretne élni pár évet. Bár a 2008 óta eltelt években a világ kimutathatóan szomorúbb hely lett, a főállásban DJ-ként művészkedő Paul Kalkbrenner filmje nem sokat kopott.

Bár a Berling Calling nem kapott olyan őrült jó kritikákat, időközben kultfilmmé tudott válni. Ez többek közt annak is köszönhető, hogy a mai napig csak nagyon kevés igazán jó film készült a bulikultúráról, másrészt olyan az egész, mint egy klip, őrült jó zenékkel és rettentően szép képekkel Berlinről. A történet maga nagyjából olyan egyszerű, mint egy technobuli: egy Ickarus nevű menő berlini DJ (őt alakítja Kalkbrenner) csodás producer és zenész, de a tróger életmódja és egy nem megszokott eki miatt megőrül és a pszichiátriára kerül, ahonnan kiérkezve természetesen megcsinálja a Legfantasztikusabb Lemezt, amit Valaha is Hallott a Környezete. A nem túl bonyolult sztori hosszú távon még a film előnyére is vált, hiszen semmi olyan csavar nincs benne, aminek elmúlhatna a hatása, és semmi nem akadályozta meg a tízpontos hangulatfilmmé válást.

A Berlin Callingot nehéz önálló filmként értékelni: ott egy történet persze, ami szép lassan lefolyik a szemünk előtt, de a képanyagnál sokkal erősebb a zenei anyag, ami természetesen szintén Paul Kalkbrennertől érkezett, de arról sem lehet igazán eldönteni, hogy a film ismerete nélkül is ennyire beszívta volna-e a hallgatókat. És ugyebár ott van az egészhez Kalkbrenner figurája, ami összekapcsolja a fikciót a valósággal. Bár ő maga egy szóval sem mondott ilyet soha, sokan a mai napig úgy gondolják, az életét mutatja be a film. Ickarusnak persze valójában nincs köze Kalkbrennerhez azt leszámítva, hogy ő alakítja úgy, hogy civilben ugyanazt csinálják.

Bár a film nem robbantotta le a mozikat, azért magára valamit adó közegben sokáig beszédtéma volt, az akkor még bőven leginkább breakbeattel terhelt Budapesten ráadásul egy bulival egybekötött filmbemutatót is tartottak, aminek köszönhetően Magyarországon nagyjából örökre a Berling Callinggal nőtt össze az amúgy már akkor is évek óta a színtéren mozgó DJ neve.

Hogy mennyire köszönhető a filmnek, vagy az itthon azóta is nagyszínpados fellépővé vált Kalkbrennernek a techno visszatérése, nem eldöntött kérdés, de az biztos, hogy a Berlin Calling megjelenése nagyjából arra az időre tehető, amikor a Berghain klub nemzetközi látványosággá vált Berlinben, hogy azóta már sokszor egy kreuzbergi kisboltban se lepjen meg senkit, ha négynegyed szól. Külön kiemelendő a film csúcspontjára írt dal, a Sky and Sand, ami talán

az első és azóta is az utolsó hasonló stílusban írt dal, ami még a magyar rádiókba is be tudott kerülni.

Ez az a dal, amivel mindenki azonosítja Kalkbrennert még akkor is, ha amúgy a szövegét a szintén DJ-ző testvére, Fritz Kalkbrenner énekelte fel. A szám tényleg sehonnan nem tudott kimaradni: pár évig ugyanúgy kötelező eleme volt egy átlagos házibulinak, mint a Balaton Sound hajnali szekcióinak.

Az azóta eltelt tíz évben három életutat érdemes megnézni: a techno épp nagyon jól áll, már Budapesten is megdöbbentően könnyű belefutni pár minőségi szeletelésbe, Berlin helyzete stabil Európa bulifővárosai között, egyedül Paul Kalkbrennerről tűnik úgy, hogy neki nem tett olyan jót ez a film. Ő a mai napig nagyon aktívan zenél és lép fel, de a szintlépés csak félig sikerült neki: olyan fesztiválokon lép fel, ahova hasonló stílus még csak be sem szokott jutni. Jogos felvetés, hogy a DJ-k többsége nem szeretne különösebben bejutni például a VOLT fesztivál nagyszínpadára, hiszen az ilyen zenét eleve nem ilyen körülmények közé tervezték, de mit lehet csinálni, ha közben meg az előadó baromi híres lett, és igény van rá emiatt a fesztiválon?

A Sky and Sand sikere ráadásul kissé eltolta az arányait, hiszen a nyári közönségének egy része a mai napig azt az egy dalt tudja felsorolni tőle, és az sem feltétlenül kényelmes, hogy sokan nem is mondjuk a testvérével emlegetik egy lapon, hanem David Guettával. Közben mintha maga Kalkbrenner is nehezen engedné el a gyorsan jött és egyre lanyhuló sztárságot: új lemezei már tulajdonképpen semmit nem tartalmaznak abból, ami Berlin egyik kötelező hanganyagává tette a produkcióját, helyette kisebb-nagyobb rádiós slágereket rakott össze. Ez ahhoz elég, hogy augusztusban például nálunk is fellépjen a Budapest Parkban, és valószínűleg jó bulit is fog csapni, de az az évi rendszerességű magyar fellépésein eddig is feltűnt, hogy néha ő sem érti, mit keres ekkora színpadokon. Jó, a pénzen kívül.

Az elmúlt tíz év erősen arra enged következtetni, hogy Paul Kalkbrenner teljes karrierjének volt a csúcspontja a 2008-as film, amiből akár reklámosok is írhatnának tananyagot, olyan metsző egyszerűséggel kapcsolt össze három terméket egy elválaszthatatlan egésszé, és teremtette meg az igényt egyszerre zenére, mozira és bulira is. És amúgy meg tényleg jó.