Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.
18
Az ön által letölteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretné, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

„Éveken át rémálmaim voltak arról, hogy sikítanak és könyörögnek az életükért”

„Éveken át rémálmaim voltak arról, hogy sikítanak és könyörögnek az életükért”

Az áldozatok hozzátartozóit roppant igazságtalanság érheti. Az egyik főbűnös, Hassan Ngeze büntetése kétharmada letöltése után távozhat a börtönből.

Az ENSZ nemzetközi törvényszéki mechanizmusa (MICT) hamarosan jóváhagyhatja az 1994-es ruandai népirtás egyik felbujtójának korábbi szabadon bocsátását – az ügyészek heves tiltakozása ellenére. A titkos eljárás miatt már több tüntetés is volt Ruandában, Hassan Ngeze és társai ugyanis 800 ezer tuszi haláláért felelősek. A mészárlás kitervelőinek szabadon engedése alááshatja a szélsőségek elleni globális küzdelembe vetett bizalmat.

Gyilkos propaganda

A titkos tárgyalást azért is érte számos kritika, mert egy ilyen súlyú ügy nyilvános meghallgatásért kiállt, ahol a túlélők is elmondhatnák érveiket. Azokból pedig van bőven. Ngeze ugyanis egy Kangura (Ébredj!) nevű lap főszerkesztőjeként dolgozott, s lapjában dehumanizálta és szorgalmazta a tuszik elleni erőszakot. Ngeze Ferdinand Nahimanával és Jean-Bosco Barayagwizával együtt tagja volt a szélsőséges hutu vezetést kiszolgáló politikai pártoknak is. A francia és kinyarwanda nyelven is megjelenő

Kangura az akkori propaganda fő orgánumává vált,

és szerves részét képezte a ruandai média radikalizálódásának.

Hogy megértsük, miért is játszott ekkora szerepet egy újság a történtekben, tudni kell, hogy Ruandában egészen 1992-ig egyetlen állami rádióállomás volt, amely a mindenkori kormány szócsöveként a nemzeti ünnepekről, előléptetésekről és kinevezésekről és egyéb közérdekű eseményekről tudósított. A rádió vezetése azonban nem radikalizálódott olyan ütemben, ahogy azt a hutu elnök, Juvénal Habyarimana és köre megkívánta volna.

Hassan Ngeze /Fotó: AFP/Europress/Stella Vuzo

A szélsőséges hutu politikusok ezért létrehoztak egy saját rádióállomást, az RTLM-et, amelyen gyakorlatilag

éjjel-nappal ment a gyűlöletpropaganda.

Az RTLM ezután a polgárháború alatt az egymástól elvágott országrészek szinte egyetlen tájékoztatási eszköze lett. Az uszítás eszközeként, a tuszikkal kapcsolatos etnikai sztereotípiákat igyekeztek hamis hírekkel a hallgatóikba sulykolni. A recept pedig szomorú módon – mint a történelem során már más alkalommal is – működött. A tuszik váltak a hutuk szemében az ellenséggé, „csótányokká”, akik egy „jól szervezett, gonosz emberekből” álló csoportként lettek feltüntetve a „felsőbbrendű” hutukkal szemben. A félelmetes propaganda addig fajult, hogy beolvasták a tuszik nevét, a lakhelyüket, a rendszámaikat és

közvetlen felhívásokat közvetítettek kiirtásukra.

Ennek a propagandagépezetnek volt része a Kangura is, amelyben olyan cikk is szerepelt, amiben a Tízparancsolatra hivatkozva állította: a tuszikat önvédelemből „ki lehet irtani”. A címlapok egyikén pedig az eszközt is megmutatták ehhez: egy hatalmas bozótkést. Emellett pedig rendszeresen karikatúrákkal erősítettek rá a két csoport közötti ellentétekre és a sztereotípiákra.

A Kangura listázott is: a kiirtandók neveit sorolta fel kiadványaiban.

Fotó: AFP/Europress/Pascal Guyot

A végső szikra akkor lobbant lángra, amikor 1994. április 6-án Habyarimana elnök egy konferencia után hazaért Kenyából és a Kigali repterén két rakéta találta el a gépét. A robbanás után alig néhány órával hutu milicisták nekikezdtek a tuszik kiirtásának; a lakosság hutu tagjai dühükben nekiláttak lemészárolni a szomszédjaikat, sőt volt, aki a másik törzsből családtagjaival is végzett. A gyilkosok gyakran banánlevelekkel takarták le a holttesteket, hogy a külföldiek által készített légifelvételeken ne látszódjanak a mészárlás nyomai. A borzalmak nem csak gyilkosságokból álltak: több ezer nőt erőszakoltak meg, gyakran HIV fertőzött katonák. A vérengzés száz napon keresztül tartott – a borzalmaknak a főként tuszikból álló Ruandai Hazafias Front vetett véget.

Tuszik és huluk

A hutuk és tuszik megnevezések eredetileg nem etnikai vagy törzsi hovatartozást jelentettek: a hutu megjelölés a pásztorkodásból élőkre, míg a tuszi a jobb módú, mezőgazdasági munkát végzőket jelentette. Egyébként a két csoport azonos vallású, azonos nyelvet beszél. Az első szakadékot a két csoport közé az húzta, hogy a gyarmatosító németek után a ’30-es években a mandatórius hatalomként eljáró belgák a számukra átláthatatlan ruandai közigazgatási rendszer átformálásához az elitnek számító tuszikhoz fordultak. Később pedig a születési anyakönyvbe és a személyi igazolványba is be kellett jegyezni a hutu vagy tuszi származást. A belgák inkább a tuszi diákok továbbtanulását preferálták, így egy generációt követően a politikai és gazdasági vezetés szinte kizárólag tuszikból állt. A hutu Habyarimana elnök 1973 nyarán katonai államcsínnyel szerezte meg a hatalmat.

Fotó: AFP/Europress/Pascal Guyot

Életfogytiglatról 35 év, majd annyi sem

Ngezeék elítélésekor tehát a törvényszéknek olyan személyek cselekményeit kellett értékelnie, akik a vérfürdő kivitelezésében nem fizikailag vettek részt, hanem írásban buzdították erre a résztvevőket. A főszerkesztő először (2003-ban) életfogytiglant, majd ezt módosítva, 2007-ben 35 év letöltendő börtönbüntetést kapott, most pedig, hogy ennek kétharmadát letöltötte, kérelmezte korábbi szabadon bocsátását. A bíró, aki ezt jóváhagyhatja, a hamarosan leköszönő Theodor Meron, akit több kritikai is ért amiatt, hogy a népirtásban részt vevők közül többeknek is csökkentette a büntetését. Ruanda igazságügyi minisztere, Johnston Busingye szerint Ngeze és bűntársainak szabadon engedése

leírhatatlan lelki sérelmeket okozna a túlélőknek

és súlyosan aláásná a nemzetközi igazságszolgáltatásba vetett hitet.

Fotó: AFP/Europress/Yasuyoshi Chiba

„Hogy mit gondolok a megbocsátásról? A fiam szerepelt egy dokumentumfilmben, amely Ruandáról szólt és elévezettek egy gyilkost, aki részt vett a mészárlásban. Mindenféle előzetes megbeszélés nélkül, a forgatás alatt arra kérték, hogy bocsásson meg a gyilkosnak; szerintem ez nem egy olyan dolog ami csak így parancsszóra működik. Belülről kellene jönnie – nyilatkozta egy túlélő nő, Illuminée Nganemariya a Guardiannek, akinek a férjét és nagybátyját is megölték a népirtás során. – A fiam végül az idegen gyilkosnak megbocsátott, de annak, aki az apjával végzett, szerintem képtelen lenne. Legalábbis ez egy jóval bonyolultabb folyamat” – folytatta.

Egy másik túlélő, Joseph így nyilatkozott a borzalmak száz napjáról: „Édesapámmal együtt menekültünk, burundi katonák segítettek minket. Harminc családtagomat vesztettem el ezalatt a néhány hónap alatt – mesélte a férfi. – Éveken át rémálmaim voltak arról, hogy sikítanak és könyörögnek az életükért. Egy terápiás csoport segített valamelyest, hogy fel tudjam dolgozni a történteket.”

Borítókép forrása: AFP/Europress/Yasuyoshi Chiba