Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Ideje lenne saját kezébe vennie a sorsát Európának

Ideje lenne saját kezébe vennie a sorsát Európának

A NATO-csúcs a tökéletes Trump-forgatókönyv szerint zajlott: az esemény körüli 48 órában minden és mindennek az ellenkezője is elhangzott. Miközben alaposan belegyalogolt a németekbe az első körben, azt állítva, hogy az „oroszok foglyai”, és pénzzel tömik az Északi Áramlaton keresztül azt a Moszkvát, aki ellen a NATO-n keresztül kérnek védelmet, másnap Merkellel való beszélgetése után elmondta, hogy remek a kapcsolatuk, jó partnerek és minden fantastic. A végkövetkeztetés az európai NATO-tagoknak mégis magukról kell, hogy szóljon, nem pedig a hepciás amerikai szövetségesről.

Trumpi kétszer kettő

Ha a NATO-ban valamit lehet méricskélni, akkor az az, hogy ki mennyit költ a védelmi kiadásokra. Ezt a kört Trump ki nem hagyta volna. Az amerikai elnök szerint NATO-tagoknak nemhogy a GDP-jük két százalékát kéne honvédelemre költeni, hanem egyenesen négyet. Igaz, maga az USA sem költ ennyit még a Pentagon számításai szerint sem. Az sem világos, hogy mi fog a jövőben beleszámítani e keretbe. Berlin például felvetette, hogy a harmadik világ stabilizálása fejlesztési programokkal kvázi béketeremtő eszköz, mi lenne, ha ez is beszámítana? Ebben a németek a GDP-jük 0,7 százalékánál járnak, míg az USA ennek kevesebb mint a felénél.

Ami tény, hogy a kétszázalékos fogadalmat nemrég tették a tagállamok, és hagytak bőven időt maguknak, nem ígérték már a walesi csúcson sem, hogy másnapra meglesz. Így jogilag ez nehezen megfogható, viszont mégis egy régi amerikai igényről van szó. Nem Trump az első, aki ezt felveti, már a hidegháború vége után felmerült az igény az igazságosabb költségviselés (a híres burden-sharing) kitalálására, amire ez lett a legkevésbé rossz megoldás. Ez mindig fontosabb politikai cél volt az óceán túlsó oldalán, mint az innensőn.

Európa országai nem világbirodalmak, a NATO „csak” a transzatlanti területet védi, miközben az USA hadserege óriási kitettséggel (és költségekkel) rendelkezik a csendes-óceáni térségben és a világ számos egyéb pontján is. Így nehéz összehasonlítani az európai kiadások természetét és célját a washingtoni büdzsével. Mégsem vitatható, hogy

kínos, amikor kiderül, hogy a német hadsereg milyen bevethetetlen állapotban van, vagy hogy a kontinentális hatalmak mennyire le vannak maradva a kiberhadviselésben az angolszászokhoz képest.

Ez pedig nem is elsősorban NATO-érdek, hanem a mezei túlélési ösztön kéne legyen a mi oldalunkon, hogy felzárkózzunk a haditechnológiában.

Donald Trump amerikai elnök sajtóértekezletet tart a NATO kétnapos brüsszeli csúcsértekezletének második napján, 2018. július 12-én. MTI/EPA/Christian Bruna

Pedig nem költünk keveset

Miközben az európai NATO-tagok nem költenek keveset, ha összeadjuk a kiadásaikat – messze többet mint Oroszország, és Kínával is bőven összemérhető – mégsem látszik ennek az eredménye. Ennek oka a borzasztóan alacsony költséghatékonyság: az európai országok régen megoszthatták volna sokkal jobban a költségeket, a specializációkat; kreálhattak volna közös fegyveripart, több közös terméket.

Elképesztő pazarlás zajlik a mai napig, több tucat különböző fegyverzet fut párhuzamosan fegyvernemenként akár az egyes országokban,

miközben az USA fókuszált módon költi el a több pénzét a hazai iparában. Európa a költéssel az európai fegyveripart támogatná, mondhatnánk, hogy munkahelyeket teremt, de ez túl olcsó demagógia lenne. Eközben mégis a fegyverexportban Franciaország, Németország, Olaszország és az Egyesült Királyság is a top hétben van, és az európai fegyvereladások mindössze harmada marad a kontinensen belül.

Ez mégis más struktúra: darabra vasat gyártani, vagy fegyverrendszereket integrálni, közösen gyakorlatozni, egy globális erőprojekcióhoz szükséges összes kapacitást sorba állítani egész más, mint nehézfegyverzetet összerakni és eladni. Emiatt a strukturális hiányosság miatt nem bírt Európa a délszláv háborúban a kilencvenes években saját erejéből fellépni, majd az arab tavasz idején Líbiában sem. Feltűnő az is, hogy az európai diplomácia – a weimari hármak, akik a minszki megállapodást tető alá hozták a donbaszi felkelőkkel és az oroszokkal együtt – jóval súlytalanabb, ha nincs mögötte a kényszerítő erő fenyegetése. És itt a hangsúly a potenciálon van: azt kell elhinnie a másik tárgyalófélnek, hogy szükség esetén ott a hard power. Innentől lenne hihető a halk európai szó.

NATO kétnapos brüsszeli csúcsértekezlet, 2018. Fotó: AFP/Europress/Murat Kaynak / Anadolu Agency

Indokolt az önvizsgálat

Trump most akarva-akaratlanul ebbe az önállóbb, felfegyverkezettebb Európa irányába lökdösi a NATO-tagállamokat. Ez hosszútávon megtérülhet. Washingtonnak is, egy regionálisan több terhet viselő szövetséges tábor miatt; nekünk is, mert több ügyet eldönthetnénk a magunk szakállára Washingtonnal és az oroszokkal szemben, legalábbis kisebb befolyásuk maradna.

Az egész menekültválság mennyire más sminkben mutatkozna, ha Európa érdemben és összehangoltan jelen lehetett volna Szíriában?

Ha odajutottunk volna a valódi tárgyalóasztalhoz; esetleg mi magunk kényszeríthettük volna a feleket a beszélgetésre?!

Éppen ezért a trumpi kardcsörtetés most egy jogos európai önvizsgálathoz vezethet. Lehet lamentálni azon, hogy Trump ezt csak kommunikációs trükkből csinálja, cél nélküli hiúságból, vagy éppen ahogy a demokrata média sugallja helyenként, az oroszok súgására. Ez legyen az amerikai választók és Robert Mueller megoldandó problémája. Európában arra kell koncentrálni, hogy se Trump egy rossz reggelén, se Obama egy orosz reset-politikával, vagy éppen a putyini titkosszolgálatok ne avatkozhassanak be a saját európai érdekünkbe. Ehhez minden adott, csak máshogy kell összerakni az erőforrásainkat.

Trump-ellen tüntetők Londonban 2018. július 12-én. Fotó: Alberto Pezzali/NurPhoto

Ne Trumpra figyeljünk csak

Ha a valódi irányváltást szeretnénk lemérni a szövetségesek között, muszáj lesz a NATO-csúcs szájkaratéján túllépni és megnézni, hogy az operatív döntések mit mutatnak a következő napokban, hónapokban:

  • Az USA mindig is távolságtartóan, ha nem egyenesen elutasítóan szemlélte azokat az európai kísérleteket, amelyek a védelmi uniót forszírozták a kontinensen. Legutóbb a PESCO (Permanent Structured Cooperation, az EU legfrissebb katonai együttműködési kezdeményezése) vívott ki vegyes amerikai megítélést, holott nem lehet úgy két százalékot értelmesen elkölteni, ha nincs valódi munkamegosztás az USA és az európai szövetségesek közt. Ha nekünk nem engedik, hogy valódi saját kapacitást építsünk, erőprojekcióra alkalmas módon, légiszállítástól a felderítésen át a szárazföldi jelenlétig szükséges összes fronton, akkor felesleges a két százalék. Ha Trump úgy követelné ezt, hogy közben e téren nincs előrelépés, azzal nagyon megnövelné a feszültséget a transzatlanti kapcsolatokban. Az pedig orosz érdek.
  • Az európai oldalon is fel van adva a labda: a PESCO indulása után mi lesz ebből a folyamatból és a sok-sok nyilatkozat a közös európai seregről hova vezet? Lesznek-e további fúziók a hadiiparban nemzeteken átívelő módon, közös európai fegyverfejlesztési projektek a jövőre nézve, és a kibertérben Európát egységes külső védvonallal fel akarjuk-e szerelni? Ezek a döntések javarészt Brüsszelben születhetnek meg az EU-tagállamok akaratának vektoraként, érdemes figyelni, hogy milyen gyorsan haladnak majd.
  • Természetesen a jövő hét hétfői Putyin-Trump csúcstalálkozó kávézaccából is muszáj lesz majd jósolni. Két pont van, amitől fáznának az európaiak: ha Trump a Kim-találkozóhoz hasonlóan véletlen bejelentené, hogy 1) csökkenti az USA az európai katonai jelenlétét vagy 2) felfüggeszti az orosz határ közelében a hadgyakorlatokat. Ez durva és konkrét üzenet lenne, egész más kategóriából, mint az, hogy a két százalékot számonkérik.
  • Végül rajtunk kívül áll, de komoly fordulópont lehet, ha egy újabb sikeres, több NATO-tagországot érintő kibertámadás következik be Európában. A német alkotmányvédelmi hivatal nemrégiben egy súlyos Sandworm hackercsoporthoz köthető támadásról számolt be, amely egy oroszokhoz köthető, szabotázsokra specializálódott kiber-támadóalakulat. Az ukránoknál az ország legjelentősebb víztisztító-művének informatikai rendszerébe férkőztek be az oroszok. Hasonló hírek szóltak az amerikai energiahálózat egyes ipari létesítményeiről… egész más lehet a NATO-attitűd és a védelmi szándék, ha túlesik a Nyugat egy kiber-Hiroshimán.

A NATO-csúcstalálkozó a gyakorlati részét tekintve a legkevésbé rosszul alakult.

Bőven számított mindenki az amerikai fejmosásra a költéseket illetően, emellett mégis voltak pozitív üzenetek a közös és gyorsan bevethető alakulatokról. Az is elég valószínű, hogy a németek leoroszbarátozása és az Északi Áramlat II vezeték kipécézése a baltiak és a lengyelek szívét bőven megdobogtathatta. A magyar miniszterelnök is keleti veszedelemnek nevezte Oroszországot. Ha tehát e NATO-csúcsra úgy emlékezünk majd, ahol felgyorsult a védelmi készülődés és költés, az egész más lenne; mintha akként maradna meg, hogy ez volt az a rövid intermezzo, ami az európaiak feje feletti Trump-Putyin alku előtt történt pár nappal.

Európa a jelenlegi készültségével és nem eléggé koordinált katonai kapacitásaival csak remélheti, hogy nem egyeznek meg a feje felett újból a nagyhatalmak. Ezt elkerülendő a jövőben, ideje lenne saját kezünkbe venni a sorsunk. Akár ezt mondja Trump, akár nem; akár magától, akár más célból.

Kiemelt kép: AFP PHOTO / Aris Oikonomou