Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

A Szikla sem tud szarból Felhőkarcolót építeni

A Szikla sem tud szarból Felhőkarcolót építeni

A felhőkarcoló egy szellemileg sérült, alacsony vérnyomású Die Hard, az általában szerethető ex-pankrátorunk Dwayne “The Rock” Johnson „Sose volt Bruce Willis” – alakításával.

Dwayne „The Rock” Johnson az akciófilmek Adam Sandlere, még a filmekben feltűnő karaktertípusaik is megegyeznek. Csak úgy mint Sandler, a Szikla is mindig jámbor, mindig kedves, de ha úgy adódik, mindenkit földhözcsapkod. Markáns, gáláns aranypofák a karaktereik, annyi különbséggel, hogy Dwayne Johnsont még szeretjük. Ámbár, mint ahogy Sandlernek vannak kevésbé rossz, már-már nézhető filmjei és vannak kifejezetten kellemetlen, kínos darabjai, úgy a mi Sziklánknak is. Nos, a Felhőkarcoló az utóbbi.

A “mindenből bármit” igénytelensége

Hősünk, Will Sawyer (The Rock-A Szikla), egykori FBI ügynök egy tragédiával végződő, hibás helyzetfelmérés eredményeképpen lábát elveszítve biztonsági kockázatfelmérő zugügynökként tevékenykedik. Egykori osztagtársa segítségével azonban hatalmas lehetőséghez jut: személyesen ellenőrizheti a Hongkong közepén hatalmas falloszként ágaskodó, több mint kétszáz emeletes (a dubai Burdzs Kalifa is csupán 163 emelet), megállapítása szerint hiperbiztonságos okosfelhőkarcolót, a Gyöngyöt. Nagyon gyorsan kiderül, hogy az épület egyáltalán nem biztonságos. Jönnek a rosszfiúk, felgyújtják, a hősünk családja bennragad, megmentés, kimentés, lövöldözés, ugrálás, tériszony… szóval a szokásos.

A rendező, Rawson Marshall Thurber már dolgozott a The Rockkal egy szintén nem túl izgalmas és vicces akció-komédián, a Központi hírszerzésen. Azt a filmet azért néztük meg mert mégiscsak a mindenki jó kedélyű Sziklája bohóckodott benne, oldalán a standupos Kevin Harttal, akinek szintén van pár félmosolyt érdemlő filmje. Sajnos a Felhőkarcoló már más tészta. Thurber bármennyire is akarja drágán adni a főszereplő életét, sajnos bebizonyítja:

Nem ért a komoly akciófilm zsáneréhez, viszont az elképzelése már majdnem súrolja a Halálos Iramban-sorozat szürrealitását.

A Felhőkarcoló cselekményébe beletekert konfliktus megoldókulcsa kettő néplegendára húzza fel magát:

  • Az egyik az, hogy ha valami nem működik, az esetek többségében egy ki- és bekapcsolás, azaz egy újraindítás megoljda a problémát.
  • A másik pedig az, hogy a ragasztószalaggal bármit meg lehet oldani.

Ezt annyira triviálisként kezeli a történet, hogy a két dologgal tényleg megoldódnak a gondok.

Így a film teljesen kimeríti az igénytelen akciófilmek „mindenből bármit” koncepcióját. Ez alatt azt értjük, ha a rendezőnk úgy gondolja, jól fest majd a vásznon, legyen bármekkora baromság is, beleteszi. A hősünk ezért teker ragasztószalagot a kézfejére, úgy, hogy a ragadós része kifelé nézzen, elkészítvén vele egy barkács-tapadókesztyűt, amivel vígan végigcuppog a felhőkarcoló oldalán, több száz méter magasban.

Ennél a résznél még Dwayne Johnson karaktere is megjegyezte, hogy ez azért egy hülye ötlet. Ám hogy ez egy szándékos önreflexió volt-e, vagy csak vicces ágyalásöprése a nyílt marhaságnak, még nem tudom eldönteni.

Amellett sem megyünk majd el szó nélkül, hogy a filmben a féllábú ex-ügynököt játszó hős úgy sprintel a valószínűleg titánium műlábával, mint Usain Bolt, és ugrik akkorákat, mint egy bespeedezett szöcske. Értetlenségünket tovább fokozza majd az, amikor azt kérdezzük magunktól, egy teljesen kiégett épületben hogyan működhet még mindig a távvezérelt, internettel működő tűzvédelem?

De aztán rájövünk: a film teljes mértékben telibeszarja a valóság, a fizika, a logika minden négyzetméterét.

Alibi helyszín, alibi dolgokkal

Sajnos a Felhőkarcolót csak azok tudják majd nyugodtan végignézni, akik képesek lekapcsolni az agyukat, viszont akik nem, azoknak problémát fog okozni az egész film következetlensége.

Az okosfelhőkarcoló kidolgozatlansága gyakorlatilag egy alibi kontextus, ami megpróbálja legitimmé varázsolni a rombolás és rablás narratív sablonjának a mostanra már szarrá keverését.

Erőteljesen nincs végiggondolva magának az épületnek a működése sem. Okospanelek, amiken keresztül bárki elérhet bármilyen, az épület biztonsági működésében fontos szerepet játszó pontot. Az épület tetején ékeskedő, 8K-s kamerával és kijelzőkkel kitapétázott Gyöngy, padlóból kiemelkedő, hiperfelbontású, tükörélességű kijelzők – mind-mind valós funkciót be nem töltő, értelmetlen alibi-látványelemek.

Ezek egyrészt a „futurizmus” fogalmát hivatottak a történetbe erőltetni, másrészt tereptárgyak, fedezékek, amelyek mögé el lehet bújni, ha lőnek, vagy éppen meg lehet velük téveszteni az ellent. Röviden: az összes eleme a filmnek csak azért van ott, hogy szétlőjjék, vagy felrobbanjon.

Persze mondhatjuk, hogy de hát miben nem, viszont egy jól megírt történetben felbukkanó, a kontextushoz szervesen kapcsolódó tereptárgy általában kapcsolódik a történeti kerethez. A Felhőkarcolóban nem tudjuk meg pontosan, mi a Gyöngy, mire szolgálnak azok a kamerák a panorámakép készítésén kívül, de az biztos, hogy szétlövik.

Felesleges film felesleges időtöltéshez

Régen láttunk ennyire felesleges filmet. Feleslegesebb, mint egy újabb Star Wars spin-off, vagy mint egy következő Walking Dead évad. Ami pedig tényleg sajnálatos, hogy itt van ez a végtére is szimpatikus, jobb filmes sorsra hivatott ember, akinek nem képes értelmes mondatot a szájába adni a forgatókönyv, de a renoméja pedig a nagyközelivel felvett „A családom élete a legfontosabb” kliséktől csak romlik. Ezen pedig egyáltalán nem segít az, hogy a műlába a használatával kerül ki éppen a bajból. Sőt ez néha kifejezetten parodisztikus.

Ne keressünk a filmben szeretnivaló karaktereket, mert nincsenek. Pihekönnyű tereptárgyak ők, akikkel hősünk interakciózik – így kezeli a forgatókönyv őket. Ezért nem fog a hősünk feleséget játszó Neve Campbell ezzel a filmmel ismét berobbanni a hollywoodi nagyvászon panteonjába. A dán Rolland Moller főgonosza pedig körülbelül megegyezik egy random zsoldossal, akit lelőnek egy igényesen megírt akciófilmben.

Elcsalt látvány, unalmas akciók

Gondolhatnánk, hogy akkor legalább a látványért érdemes megnézni. Itt jelezném, hogy a film nemcsak önmagát, de az IMAX-et sem képes kihasználni. A CGI-jal modellezett hatalmas épületettel nem kezdenek semmit. Az érdemi akciójelenetek felét pedig elcsalják a különböző kamera-beállításokkal, ami nem is lenne gond, hanem lenne az egész rém kiszámíthatóan sematikus.

Ha abban reménykednénk, hogy látvány majd kárpótol minket, felejtsük el. Olcsó megoldások nagy halmaza a felhőkarcoló, annak ellenére, hogy egy 200 emeletes épület, a magasság megjelenítése, a mozi nagyvászna, na meg a 3D igazán jó barátok lehettek volna. Viszont a film készítői egyáltalán nem akartak erre költeni a 125 milliós gyártási büdzséből, nem játszottak a magassággal, nem akartak minket “felültetni a torony legtetejére”.

A Szikla nem tud szarból felhőkarcolót építeni, legyen akármennyire is megnyerő a mosolya, legyen bármennyire is izmos. A Felhőkarcoló nem vicces, nem érdekes, nem izgalmas, színészi játéktól mentes, lélektelen akciófilm, amit egyáltalán nem tesz érdekesebbé az, hogy a robbanás most véletlenül egy hatalmas toronyban kulminál, nem pedig egy elhagyott gyárépületben. A Felhőkarcoló igazából egy indokolatlan létezésű film, amire csak akkor érdemes pénzt költeni, ha feltett szándékunk úgy beülni rá, hogy nem akarunk semmilyen módon gondolkodni közben.

Felhőkarcoló (Skyscraper) – Amerikai akciófilm, 103 perc. Értékelés: 4/10