Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Elloptam a szüleim nosztalgiáját

Elloptam a szüleim nosztalgiáját

Bár a múltba révedést hajlamosak vagyunk valami szörnyű szokásként értékelni, a pszichológus Fred Bryant szerint ha naponta húsz percen keresztül régi emlékeket idézünk fel, egy héten belül jobb kedvünk lesz, hiszen kiderül, hogy vannak gyökereink. A Southamptoni Egyetem csapata pedig egyenesen azt állítja, a nosztalgiázásra hajlamos emberek könnyebben rendezik le az új problémáikat, ráadásul a családjukkal is jobban tartják a kapcsolatot. Nyilván nem kérdés, hogy jön ez az egész a Rolling Stoneshoz, az 1962 óta megszakítás nélkül létező angol zenekarhoz, ami megélte a beat csúcsát, egyszerre teremtette meg és ölte meg a hippikorszakot, figyelte a punk csúcsát, látta a diszkók berobbanását és hát gyakorlatilag mindent, ami a popzene eleje óta történt. Sőt, közben zenéltek is, csak a legnagyobb helyeken, felesleges fesztiválos körítés és ilyenek nélkül annak ellenére, hogy ők és a rajongók is tudják, hogy 1980-ra már megírták a legjobb dalaikat. Hát mi lehetne így egy Rolling Stones-koncert Prágában, mint felsőligás nosztalgia?

Fotó: AFP/Europress/Sebastian Gollnow

Mick Jaggernek, Keith Richardsnak, és a tagoknak, akiknek már nem szokás tudni a nevét (Charlie Wattsról és Ronnie Woodról van szó amúgy) valószínűleg elsőként sikerült elérniük a nosztalgia új szintjét: nem egyes emberekkel idéztették meg az elmúlt fiatalkorukat, hanem megteremtettek egy olyan közösségi emlékezetet, amikor márpedig minden sokkal jobb volt, mint most. Különleges nosztalgia ez, hiszen

a megjelentek jórésze már csak korából fakadóan sem szerezhetett empirikus ismereteket arról az időszakról, amikor a Rolling Stones nem csak a világ legnagyobb, de az egyik legaktuálisabb zenekara is volt.

Nem újdonság ez, a Kádár-korról is vannak könnyes emlékei Magyarországon olyan embernek is, aki a gyerekszobáján kívül semmire nem emlékszik belőle, bár két fontos különbség van: a Rolling Stones és az általuk jelölt korszak tényleg király dolgokat hozott össze, másrészt a Rolling Stonest és az általuk jelzett korszakot nem szavazza vissza négyévente az ország fele. De hát ilyen ez, én és sokezer másik ember egyszerűen elloptuk a szüleink nosztalgiáját.

Én a magam lassan 32 évével ráadásul épp elértem annak az időszaknak a környékére, amikor elkezdem szép lassan elengedni az új zenéket, és ezt még a Spotify statisztikái is megerősítik (eszerint 33 évesen kezdjük el nem szeretni az új zenéket, 40 éves korunkra pedig ki is zárjuk az életünkből), gyanúsan sokszor veszem elő a 15 évesnél régebb kedvenceimet, lamentálok a gitárzene halálán, szóval pont tökéletes volt a helyzet arra, hogy kicsit belekóstoljak, milyen is volt az az idő, amikor még minden rendben volt ezen a téren. És azt kell mondjam, hogy kurva jó.

Nyilván egy soha nem létezett világ az, amit ők megidéznek a fejemben, hiszen itt egyszerre tombol a szexuális forradalom, de például szőrös hónaljak nélkül, mennek a polgárjogi mozgalmak, de úgy, hogy szó sincs atomválságról, se kommunizmusról, se Orbán Viktorról, se ellenzéki összefogásról nincs szó, mindenki szeret mindenkit, és persze létezik internet is. Bár soha nem létezett, mégis megdöbbentően közeli, hiszen a Rolling Stones tagjai jól láthatóan ebben élnek egy ideje, és csak és kizárólag azért nem cserélnék velük azonnal, mert 32 évesnek lenni azért jobbnak tűnik, mint 74-nek.

Fotó: AFP/Europress/Sebastian Gollnow

Az, hogy a zenekar tagsága egytől egyik 70-en felül van (sőt, Watts már 77) nyilván visszatérő elem minden koncertjük elemzésében azzal együtt, hogy a koncert alapján valószínűleg mindegyikük többet tud mozogni, mint például én, és bár Richards Mariana-ároknyi ráncaiban azért kicsit benne van minden csík felszívott kokain, egyáltalán nem úgy tűnik, mintha ez lenne az utolsó Rolling Stones-turné (nincs is róla hivatalosan szó amúgy, de hát mindenki erre tippel).

Amiről a koron való ámuldozás és a nosztalgiáról való okoskodás alatt viszont nehezebb beszélni, az a zene: bármennyire tűnik 2018-ban kiállítási tárgynak a Rolling Stones, ami elé inkább tiszteletet leróni szokás menni, mint bulizni, az a helyzet, hogy ez egy rettentően jó zenekar, aminek ihletettebb időszakaiban egy böfögéséből is akkora sláger tudott változni, amit 40-50 évvel később tömegek ordítanak bárhol a világon. Engem is váratlanul csapott meg már a nyitó Street Fighting Mannel, hogy ez a dal nem csak kordokumentum, hanem egy őrült király dal, és még lehetne sorolni, miért nem csak a Kaliforgia című sorozat visszatérő jeleneteiben hat katartikusan a You Can’t Always Get What You Want, vagy miért nem csak a zarás ördögnyelves pólókról olvasva hangzik jól a Sympathy for the Devil. Egy best of koncerten persze nehéz nem a klasszikusokról áradozni (pláne úgy, hogy a kihagyott klasszikusokból is kijönne még vagy 3-4 koncert), de a No Filter turnén nem csak ezeket rázták ki reflexből, hanem bemutatták, miért is lettek ők azok, akik botlás nélkül végig tudták csinálni minden évtizedet: az 1978-as Some Girlsön szereplő Miss You például annyira nem magától értetődő választás, hogy a csak erre az estére kifesztiválosított Letňany repülőtérre érkezők egy része nem is tudott vele azonnal mit kezedeni. Aztán erről is kiderült, hogy egy olyan tökéletesen felépített diszkóról van szó, amit lehetetlen nem egyre magabiztosabban végig táncolni. Nem arról van szó, hogy kilógna a dal, hanem az ellenkezője: szinte ijesztő belegondolni, hogy van zenekar, aminek az első hallásra kicsit színtelenebb dalai is ezt a szintet hozzák.

Fotó: AFP/Europress/Sebastian Gollnow

A született zsenialitást jól mutatta még a tavaly megjelent, csupa feldolgozásból álló Blue & Lonesome-ról előrángatott Ride ‘Em Down is (eredetileg Jimmy Reed-dal, az ő képei mentek a négy óriáskivetítőn), ahol egy amúgy teljesen egyszerű bluesdalra öntöttek rá olyan koszos hangzást, amit túl hangosan hallgatva simán ránk szól a szomszéd nyugdíjas. Leginkább ennek az eljátszása közben jutott eszembe, hogy ez a zenekar teljesen kizárt, hogy anyagi megfontolásból tolja ezt a turnét. Egyrészt

ilyen jó kedvvel szerintem nem lehet számlaegyenlegre gondolni,

másrészt azon a számlaegyenlegen már úgyis nagyon régen annyi van, hogy valószínűleg generációkra előre be van biztosítva a leszármazottak sorsa. Az ember óhatatlanul is elmormogta magában legkésőbb a koncert közepére a klasszikus közhelyet: olyan, mintha ezek az emberek tényleg szeretnék egymást. Ezzel még nincs vége a közhelyparádénak: a ráadás után (természetesen a Satisfaction volt az utolsó szám) lezavart közös búcsú alatt pedig jöhetett is a legsúlyosabb: kár, hogy a Mai Fiataloknak már nem a Rolling Stones, hanem Kanye West jut.

Az a helyzet, hogy a Rolling Stones kinőtt a nosztalgiazenekar státuszból. Nem azért, mert őrült aktuális, hanem egyszerűen már azon is túl vannak úgy 20 éve. Ők egyszerűen csak egy megdöbbentően jó zenekar, aminek a tagjaitól korosztálytól függetlenül kaphat meg egy minden igényt kielégítő koncertet, aminek csak egy részét teszi ki a nosztalgikus öröm. Márpedig ha igaz a kezdéskor írt állítás a napi 20 perc nosztalgiázás jótékony hatásairól, akkor én ezzel a koncerttel komoly előnyre teszek szert az életben, ugyanis valószínűleg egész hátralévő életemben tudok azon nosztalgiázni, hogy milyen jót nosztalgiáztam a régi idők popzenéjéről a Rolling Stones-koncerten 2018-ban. Azok voltak ám az idők!

A képek nem Prágában, hanem a turné négy nappal korábbi stuttgarti állomásán készültek.