Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

„A felnőtteken már valószínűleg nem tudunk segíteni, de a gyerekeken még igen”

„A felnőtteken már valószínűleg nem tudunk segíteni, de a gyerekeken még igen”

Van egy Tarnabod nevű kis falu Heves megyében, amely legutóbb talán akkor szerepelt a hírekben, amikor a szolgáltató lekapcsolta a közvilágítást, mert a helyiek lopták az áramot. Az eset csak sejteti, hogy valami nagyon nincs rendben arrafelé. A Tarnabod és mi (TaMi) elnevezésű civil összefogás tagjai viszont közelről látják a település lakóinak kilátástalanságát, és minden erőfeszítésükkel azon dolgoznak, hogy segítséget nyújtsanak a mélyszegénységben élő helyieknek, különösen a gyerekeknek. A csoport két tagjával, Horgas Péterrel és Szemere Katalinnal beszélgettünk, akik nem rég egy különleges árverést is rendeztek, hogy jó előre meglegyen a tarnabodi ételosztásokhoz szükséges anyagi háttér.

A csoport havonta szokott Tarnabodra látogatni, ilyenkor a kulturális és oktatási programok mellett használati tárgyakat és tartós élelmiszert is visznek a településre, sőt minden alkalommal főznek is a helyieknek. Kivételt jelent április vége, amikor egy főzőversenyt rendeznek, ilyenkor nagyjából 15 család versenyezhet, nekik előre el kell küldeniük a receptet, hogy a csoport beszerezhesse az alapanyagokat. A verseny egyetlen feltétele, hogy a készételt szét kell osztaniuk a faluban. A főzőverseny fontos közösségi esemény Tarnabodon, az 500-600 adag étel pedig minden alkalommal el szokott fogyni.

Hogyan indult el a Tarnabod és mi csoport? Miért éreztétek úgy, hogy valamit tennetek kell ezért a faluért?
Szemere Kata: A történet még a Népszabadságtól indult egy Tarnabodon készült riportból, amit egy kollégám, Valaczkay Gabriella készített. Amikor Gabi visszajött Tarnabodról, azt mondta: figyelj, itt most gyűjteni kell. Először kollégák és barátok között kezdtünk el gyűjteni karácsonyra az ottani gyerekeknek. Végül eszméletlen sok cucc összejött, ezért a gyűjtést a következő évben is megismételtük. Aztán jött egy év, amikor hiába gyűlt össze 1,5 tonnányi cucc, nem tudtuk elvinni Tarnabodra, mert az utolsó pillanatban lemondták a buszt. Ekkor kértem meg Pétert, hogy segítsen.

Fotó: Halász Nóra

Horgas Péter: Én teljesen véletlenül találkoztam egy tanulmánnyal még 2014 végén, amit a máltaiak (Máltai Szeretet Szolgálat – A szerk.) és az MTA adott ki. Ebben az szerepelt, hogy Magyarországon 40 ezer gyerek éhezik napi szinten. Én már harminc éve látványtervező vagyok, de ez annyira felkavart, hogy teljesen megakasztotta ezt a harmincéves rutint. Nagyon különös, bizonyos értelemben félelmetes érzés volt, és akkor tudtam, hogy nekem ezzel dolgom van. Több barátommal is beszéltem, és miután nagyjából ők is ugyanígy reagáltak, kialakult egy művészekből, újságírókból álló kör, a Nemzeti Minimum, amiben először arra szövetkeztünk, hogy felhívjuk a figyelmet a problémára, mert

úgy éreztük, hogy nagyon nagy baj van, azonban ez nincs kellően kihangosítva.

Hányan vagytok most a csapatban?
SZK: Én úgy szoktam beazonosítani a csoportot, hogy három fajta „mi” van: az egyik a kemény mag, ez nagyjából 15 emberből áll, nagyobbik része budapesti, kisebbik része debreceni. Van egy tágabb kör, amelyik ritkábban jön, de mindenben ott állnak mellettünk. És ott vannak a támogatók, akik szerencsére rendszeresen támogatnak minket, mert mi nem pályázunk sehova, nincsen mögöttünk sem állami, sem önkormányzat – ez az egész alulról szerveződik. Az a mag, ami most van, az a szerencsés véletlennek köszönhető, ugyanis megkértem az egyik ismerősömet, aki a gasztronómiában dolgozik, hogy jöjjön velünk főzni. Ő végül nem tudott eljönni, viszont szerzett másokat maga helyett. Kicsit féltem, mert semmit sem tudtam róluk, de végül kiderült, hogy ez egy hihetetlenül jó fej szakácscsapat, amelynek tagjai annyira élvezték az egészet, hogy azóta is velünk vannak.

Szemere Katalin jelenleg a BBC Good Food főszerkesztője, emellett ő a Tarnabod és mi csoport egyik alapítója és vezetője. Korábban – megszüntetéséig – a Népszabadság kulturális rovatának munkatársa és a Nol Presszó videósorozat szerkesztő-riportere volt.

Horgas Péter díszlet- és jelmeztervező, 2014 óta segít a csoportnak. Ugyanebben az évben alapította meg a Nemzeti Minimum civil mozgalmat, hogy felhívja a társadalom figyelmét a gyermekéhezésre. A ma alapítványként működő Nemzeti Minimum 2015-ben egy törvényjavaslatot is benyújtott, aminek a célja, a magyarországi gyermekéhezés felszámolása lett volna. A beadványuk tárgysorozatba vételét azonban nem szavazta meg a parlamenti. A Nemzeti Minimum „örökbe fogadta” a TaMi-t, azaz önálló számlát nyitott nekik, így a csoport legálisan gyűjthet pénzt.

HP: Mindig van mozgás, de alapvetően a kemény mag viszi ezt a történetet. Persze a csapatban mindenki máshogy éli meg ezt a dolgot, mindenki máshogyan fordítja le magának: bennem mindig indulatok vannak, mert úgy gondolom, hogy ez az ország megengedhetné magának, hogy ezeket az embereket valaki képviselje és segítse. Mindig azt szoktuk mondani, hogy az egy nagyon komoly döntés, amikor valaki eljön Tarnabodra.
SZK: Volt, aki az utolsó pillanatban mondta le, mert félt attól, ami ott várta volna. Ez egy létező viszonyulás.
Miért éppen Tarnabodot választottátok? Nyilván elég sok más település néz szembe még hasonló problémákkal.
HP: Ez most már egy több éves történet, ami komoly felelősséget jelent, hiszen a helyiek számítanak ránk és lényegében beépültünk az életükbe. Biztos sokan elgondolkodnak azon: egy alapvetően budapesti-debreceni csapat vajon miért pont egy tőlük 100 kilométerre lévő falut támogat? Erre tényleg csak az a válasz, hogy így hozta az élet.
SZK: Viszonylag sokszor számon kérik, hogy miért csak Tarnabod, miközben annyi más falunak is segítségre lenne szüksége. De én erre azt mondom, hogy mi Tarnabodot választottuk, neked itt a lehetőség, hogy válassz egy másik falut.

„Nincs olyan, hogy átlagember”

Horgas és Szemere szerint Tarnabod sajnos nem egyedi eset: rengeteg olyan leszakadó terület lehet az országban, ahol Tarnabodhoz hasonló vagy annál még rosszabb körülményeket találunk. A teljes képet azonban nem ismerjük, ugyanis nagyon kevés program vagy kutatás foglalkozik a szegénységben élőkkel. Pedig Horgasék szerint nagy baj van, amit a távolból lehetetlen megoldani, hiszen egyedi élethelyzetek vannak, amelyek egyedi megoldásokat igényelnének.

Milyen problémákkal néz szembe egy tarnabodi átlagember?
HP: Nincsen olyan, hogy „átlagember”. Konkrét szituációk, élethelyzetek vannak, amiket kezelni kell. Ez is a segítségnyújtásnak az egyik nagy nehézsége, hogy valószínűleg a hatékonyság miatt, de minél távolabb van az ember, annál inkább próbálja leegyszerűsíteni a dolgot és belőni, hogy mire van szükség. Ezért fontos, hogy helyben legyen az ember, mert mindenkinek más és más a története. Most nem tudod azt mondani, hogy ennek a 10 családnak ez kell, mert mindegyik történet mögött más húzódik meg, adott esetben nagyon komoly fájdalom és nehézség. Ugye mi nem élünk Tarnabodon, szemben mondjuk az olyan alapítványokkal, mint például az Igazgyöngye, amelyek folyamatosan ott vannak (Berettyóújfalun – A szerk.). Ezért mindenképpen kell egy olyan szervezet, amely folyamatosan ott van; Tarnabodon ez a szervezet a Máltai Szeretetszolgálat, amelynek munkatársai heroikus munkát végeznek.

Fotó: Halász Nóra

SZK: Alapvető probléma, hogy Tarnabodon és a környéken nagyon kevés a munkalehetőség. Aki Tarnabodon szeretne dolgozni, az vagy a Málta bontóüzemébe jelentkezik, ha van épp hely, vagy a szeretetszolgálat valamelyik oktatási intézményébe mehet el dolgozni. Lehetőség még a közmunka, jó időben esetleg a napszám jöhet szóba. Elég ritkán jár busz Tarnabodról kifelé, ez pedig beszűkíti a lehetőségeket. De azért vannak, akik teljesen klasszul élnek: kertészkednek, állatot tartanak, csipkebogyót, bodzát gyűjtögetnek, amit eladnak a környékbeli patikának. És aztán van olyan, aki olyan nyomorban él, amit Budapestről elég nehéz elképzelni.
Mi az, amire a tartós élelmiszeren kívül a leginkább szükségük van a tarnabodiaknak?

SZK: Például tárcsás mosógép folyamatosan kell. Ez ma már iszonyú kevés embernek van. De abba a házba, ahova nincs bevezetve a víz, ott hiába viszed az automata mosógépet. Az is nagyon érdekes, hogy Tarnabodon meglepően sok ikergyermek van. Ezért többször volt olyan, hogy a helyiek ikerbabakocsit szerettek volna. Viszont egy ilyen babakocsi elképesztően drága, így még az sem adná oda feltétlenül, aki segíteni szeretne, hiszen legalább 50 ezer forintért el lehet adni. Egyszer például úgy tudtunk szerezni, hogy a Péter egy interjúban bemondta: „iker babakocsit keresünk”, és akkor valaki jelentkezett. De a tarnabodiak mindig mondják: babakocsi, mosógép, babakocsi, mosógép – bármikor, bármennyi. Mert Tarnabodon a 660 lakosból körülbelül 250 a gyerek.

Hány „Tarnabod” lehet még az országban?
SZK: Több száz. De a kérdés nem is az, hogy hány Tarnabod lehet – mert Tarnabodon ott vagyunk mi, a Máltai Szeretetszolgálat, meg mások is.

Hanem: mi van azokkal a településekkel, ahol nincs senki?

HP: Amikor mi a kezdet kezdetén elindítottuk a gyerekéhezés felszámolására létrejött Nemzeti Minimum programot, és mind a civil szervezetekkel, mind az állam különböző képviselőivel tulajdonképpen jól működött ez a kapcsolat, meg tudtunk állapodni egy minimum programban. Attól függetlenül, hogy kinek mi a világnézete, politikai hovatartozása,

az viszonylag egyértelmű volt: még az államnak sincs megfelelő számú embere arra, hogy ezeket a nagyon konkrét ügyeket kezelje.

Nem csak törvények hiányoznak: olyan erőforráshiányos ez a terület, hogy igazából fogalmunk sincs, mi lehet azokon a településeken, ahol nincs jelen a Málta, ahol nincs egyetlen civilszervezet. Csak azt tudjuk, hogy nagyjából ugyanez, vagy még sokkal rosszabb lehet a helyzet. És százezrekről, egyes becslések szerint akár milliós számról beszélhetünk.

„Nem lényeges, hogy mi lesz holnap”

Messziről nézve úgy tűnhet, hogy a szegénységben élők gyakran hoznak irracionális döntéseket és sokban maguk felelősek a sorsukért. De ez csak a látszat: Horgas és Szemere szerint éppen azért fontos közelről megismerni a helyiek problémáit és gondolkodásmódját, mert így érthetővé válik, hogy akinek az aznapi túlélés a célja, az nem tud a holnappal foglalkozni.

Hogyan lehetne mérsékelni azt a szintű mélyszegénységet, amit Tarnabodon is láttok?

HP: Itt nagyon sok olyan emberrel és sorssal találkoztunk, ahol nem lényeges, hogy mi lesz holnap. Most van egy szekrényem: tél van, hideg van. Van tűzifám vagy nincs tűzifám? Nincs. Akkor eltüzelem a szekrényt – teljesen érdektelen, hogy jövő héten lesz-e mibe pakolni a ruhákat, mert ő a gyerekei most fáznak. És ugyanez vonatkozik az ételre és minden másra is.

Forrás: Horgas Péter

SZK: Az ottaniak csak a jelenben élnek, napról napra, keveseknek van jövőképük. Ezért Kálosi Katalin, a gyerekház vezetője szokta összegyűjteni, hogy mire lenne szükségük a helyieknek. Összesen hétszer-nyolcszor megyünk egy évben. A tél minden hónapjában, de tavaly például ősz végén beiktattunk egy extra alkalmat is, mert szóltak, hogy nagy a baj. Nagyon fontos tudni, hogy mire van szükség. Tél a legkritikusabb időszak, mert akkor hideg van, fűteni kell. Karácsonykor például nagy az adakozókedv, de mi van január-február végén? Akkor is szükség van meleg ételre, tartós élelmiszerre.
Mondtátok, hogy akad, ahol a kert teljesen rendben van…
HP: És van olyan, amikor a kert olyan érthetetlenül van elhanyagolva, hogy ösztönösen jönne az emberből: „Akkor szedjük össze magunkat és tegyük rendbe az udvart”. De ez nem megoldás. Megoldás talán az oktatásban és nevelésben lehet, ott van egy olyan lehetőség, amivel lehet kezdeni valamit.

Az igazság az, hogy egy 13-14 éves fiatalnál már olyan sok minden eldőlt, hogy ott sokkal nehezebb ebbe belenyúlni. Egy 8-9 éves gyereknél még azért nagyon sokféle lehetőség van, bármilyen nehéz is a helyzete.

Fotó: Halász Nóra

SZK: Ami nagyon fontos, hogy mi nem vagyunk szakértők, mi amolyan „vezetve segítők” vagyunk. De az biztos, hogy sokkal előrébb lennének a tarnabodiak, ha lenne munkalehetőség. Van, aki ezt el tudja érni, de van, aki nem. Sőt olyan is akad, aki eljut messzebbre dolgozni, de nem fizetik ki. És akkor elküldik egy hónap munka után, hogy szevasz, lehet lépni. Nyilván nem lesz kedve legközelebb elmenni. Ami még nagyon fontos, az a minta. A gyerekek már több generáció óta azt látják, hogy nincs munka. Néhány éve volt egy közös programunk az Age of Hope gyermekvédelmi alapítvánnyal, elvittük a gyerekek a budapesti állatkertbe, cirkuszba.

Megkérdeztem az egyik kisfiút, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Erre azt felelte, hogy én segélyen fogok élni, mint a szüleim.

Ebben a korban még azt kellene mondania: rendőr, színész, vagy tűzoltó akarok lenni, nem pedig segélyen élőnek. Szóval mi talán egyfajta mintát tudunk nekik adni: beszélgetünk velük a lehetőségeikről és próbálunk egy picivel többet mondani annál, hogy „figyelj, tanulj sokat és minden rendben lesz” – nyilván ez is fontos, de arról is beszélni kell, hogy az iskola után mi történik majd vele. Szóval az oktatási rendszerben is kellene egy olyan stratégiát kidolgozni, ami segíti ezeket a gyerekeket és nem megelégedni azzal, ami most működik. Lehet, hogy radikálisan hangzik, de mi úgy gondoljuk,

a felnőtteken valószínűleg már nem tudunk segíteni, de a gyerekeken még igen.

Nekik még megvan a lehetőségük, hogy elinduljanak egy olyan úton, ami egy picivel jobb lesz, mint amilyen a felmenőik élete.

Fotó: Halász Nóra

HP: Annyiban egészíteném ki, hogy bár persze nem vagyunk szakemberek, olyan sok szakemberrel beszéltünk, hogy Kata tulajdonképpen egy szakszerű programot vázolt fel. De ezt mi tényleg fantasztikus emberektől tanultuk meg. Ami ugyanakkor a felnőttekre is vonatkozik: nyilván szükség lenne egy hosszú távú stratégiára az oktatás, az egészségügy és az élet alapvető igényeinek az alapszintű kielégítésére. De nagyon nagy szükség lenne egy azonnali, nagymértékű segítségre. Itt sem a gyerekeknek, sem a fiatal felnőtteknek, sem az időseknek nincsen már idejük arra, hogy megvárják egy hosszú távú program kiépülését. Amikor naponta éhezik valaki, bármilyen okból, akár a saját hibájából, akkor bizonyos dolgokról nem tudsz hosszú távon beszélni, mert nincs holnap.

Még hátszéllel is nagyon nehéz

Néhány éve sikerült két tehetséges tarnabodi fiúnak – a TaMi és a Málta segítségével – feljutnia a budapesti artistaképzőbe. Ezzel komoly esélyt kaptak a kitörésre, azonban a történet majdnem 180 fokos fordulatot vett, amikor kiderült, hogy a kollégiumi helyekre még 50 másik fiatal pályázik. Ebből a történetből is látszik, hogy mennyire nincsen kikövezve az útjuk azoknak a fiataloknak, akik szeretnének kitörni abból a helyzetből, amibe beleszülettek – és ezzel Horgasék szerint elképesztően sok tehetségét elpazarolja az ország.

Közös főzés Tarnabodon. Forrás: Horgas Péter

Miben próbáltok segíteni azoknak a gyerekeknek, akiknek még lenne lehetőségük arra, hogy jobb életük legyen?
SZK: Évek óta próbálunk szemorvos vizsgálatot szervezni Tarnabodra, mert itt egyetlen szemüveges gyereket sem találsz, miközben azt mondják, hogy nem látják a táblát. Péternek különféle akciói voltak, hogy összejöjjön egy szemvizsgálat, de egyrészt Magyarországon alig van gyerekszemorvos, másrészt, aki volt, az sem akart feltétlenül eljönni. Most úgy néz ki, hogy a szemész-gyerekszemész dr. Domsa Patrícia kérésünkre elvállalta, hogy részt vesz a Máltai Szeretetszolgálat, illetve szemészeti műszerek és optikai berendezésekkel foglalkozó cégek segítségével elinduló országos programban. Azt ígérik, az első állomás Tarnabod lesz, ahol megvizsgálják majd a gyerekek szemét, és megfelelő szemüveget is kaphatnak.
HP: Amikor egy elsős gyerek rosszul tanul és egyszer csak kiderül, hogy azért tanul rosszul, mert nem látja a táblát, és ha hazamegy négy órakor, akkor otthon se tud tanulni, mert nincs világítás, na, akkor mi van?

Ettől kezdve az a hat-hét éves gyerek mit tehet a sorsáért?

Ilyenkor azért nagyon indulatos lesz az ember. És ez nem csak egy morális kérdés, nyilván nekünk van már egy személyes kötődésünk is, de az ország nem bírhatja el hosszú távon ezt a nagy terhet és ez gazdaságilag is hatalmas butaság, pazarlás. Társadalmilag pedig rendkívül igazságtalan, hogy ilyen sok embert ilyen életkörülmények között hagy az ország. Mert nem kellene, hogy ez így legyen, erre azért nagyszerű gyakorlatok vannak, amiket meg lehetne csinálni az országban. Olyan tehetségek vannak az országban, mozgásban, rajzban, természethez való viszonyban… Ostobaság, hogy elpazaroljuk.

Fotó: Halász Nóra

SZK: De ott van a hallás, az allergia, a fogazatuk, az asztma…
HP: Olyan szívszorító, hogy ezek a gyönyörű gyerekek milyen problémákkal küzdnek… Ott van az a két fiú is, akikre felfigyeltünk, akiknek olyan izomzatuk van, amiért sokan rengeteg pénzt fizetnének. Amikor a két fiú feljött az artistaképzőbe és nagyon jól szerepelt, szinte minden olyan volt, mint a mesében. Aztán egyszer csak kiderült, hogy mégsem tudják elkezdeni a sulit, mert nincs kollégium és 50 fős várólista van. Magyarul még 50 tehetséges gyerek várt arra vidékről, hogy végre elkezdhessen valamilyen iskolát Budapesten, de nem tudja.

Ez hatalmas pazarlás, ezt az ország nem engedhetné meg magának.

SZK: Azt mondják a gyerekekről, hogy 10 évben egyszer van ilyen tehetség, de nekünk mázlink volt, mert végül sikerült kollégiumot találni nekik. De gondolj bele, hogy mekkora változás lehet nekik, hogy másfél éve itt élnek Pesten és havonta kétszer hazamennek Tarnabodra. Nagyon erős a kontraszt. Már fél év múlva azt mondták az ottani iskolavezetők, hogy teljesen megváltozott a szókincsük. De van olyan kisfiú, akinek olyan hangja van, hogy simán beférne bármelyik tehetségkutatóba, csak nincsen meg ehhez a képzési lehetőség.

Forrás: Horgas Péter

HP: Szóval az biztos, hogy szükség lenne egy azonnali segítségre, mert abból lehetne aztán építkezni. Bizonyos értelemben annak idején a Nemzeti Minimum ezt a gondolatot vetette fel, amit önmagában az alapítványok, az önkormányzatok, az egyház nem tud megoldani, ez egy nagyon nagy nemzeti program. Mert egy ekkora terhet egyszerűen nem tud elvinni az ország. Erre aztán vannak szakszerű magyarázatok és indulatos magyarázatok, mint nekem.

Fotó: Halász Nóra

Nem érzitek azt, amikor eljöttök, hogy amit csináltok, az csak csepp a tengerben?
HP: Igen, de ez egy nagyon fontos csepp, és ez egy nagyon fontos segítség az életükben, azért nem véletlen, hogy az a 400-500 adag étel mindig elfogy. Olyan nem nagyon volt, hogy ott maradt volna, inkább az ellenkezője. Én ezt soha nem tudom megszokni, és nagyon idegesen, feszülten jövök mindig el.

Idén első alkalommal rendezett jótékonysági vacsorát és árverést a Tarnabod és Mi civil összefogás. Szemere Kata szerint az este szerencsére nagyon jól sikerült és elérte a célját, hiszen az árverésből nyolc 8 főzésre elegendő pénz biztosan összegyűlt. A vacsora fogásait Góg Angéla food designer tervezte, és Balogh Dániel szakáccsal dolgozta ki, magát az árverést pedig a Pa-dö-dő énekesei vezényelték. „Nagyon izgultam, hogy vajon sikerül-e mindent elárverezni. Rengeteg hírességtől kaptunk felajánlásokat: Kulka János kedvenc téli sapkáját, Csákányi Eszter egy sálát és nyakláncát, Kásás Tamás dedikált vízilabda sapkáját, Dzsudzsák dedikált válogatott mezét, Mácsai Pál és Gálffi László színházi előadások példányait, Beck Zoli egy szitanyomatát ajánlotta fel” – mondta el Szemere, hozzátéve: „Annyian mondták, hogy jól sikerült az este, hogy bár rengeteg munkába került a szervezés, elképzelhető hogy hagyomány lesz ebből. Majd jövőre visszatérhetünk rá”.