Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Lagymatag harlemi gengsztersztori kiváló élőzenével

Lagymatag harlemi gengsztersztori kiváló élőzenével

A Luke Cage egy lanyha, mélabús prédikáció, amit afroamerikaik mondanak el afroamerikaiaknak, néha-néha kikacsintva a fehérekre a harlemi zsákutcákból. Itt mindenkinek a szemefénye a városnegyed, de a gengszterkedés azért mégis jövedelmezőbb. Spoilermentes évadkritika.

A Netflix megjelenési sorrendben harmadik Marvel-üdvöskéje az első évaddal még 2016 szeptemberében indult útjára. Luke Cage-et először Jessica Jones oldalán láthattuk, majd nem sokkal később már saját sorozatot kapott, amiben Harlem utcáit tisztítja meg lelkesen a bűnözőktől. Az egyéves szünet a szegény emberek Bosszúállójának tartott, szintén Netflixes The Defendersnek köszönhető, amiben a streaming-szolgáltató összes Marvel szuperhőse feltűnik, hogy együtt mentsék meg a világot.

Harlem hercege

A második évad története a The Defenders eseményei után veszik fel a fonalat. Luke visszatér Harlembe, ahol valóságos hősként ünneplik őt a helyiek. Külön appot is kap, amiben éppen jelölik azok, akik éppen elkapják akció közben. Harlem hercege ő, aki köpeny és spandex helyett kapucniban csap rá az utcát molesztáló fegyver-, és drogcsempészek mocskos kis kezére.

Sajnos New York egyik legfeketébb körzetében mindenki magáénak érzi Harlemet, és mindenki a saját maga módján akarja azt felvirágoztatni. Így nagyon gyorsan összetűzésbe kerül az első évadban megismert Mariah Stokes Dillarddal, aki az első évad óta még mindig aktívan uralja Harlemet. Csupán csak hab a tortán, hogy megérkezik a Harlemből elszármazott, a területet születési jogaként magáénak követelő, természetfölötti erőkkel bíró vodoo gengszter, a Bushmasterrel. Így kezdődik a második évad vontatott édeshármasa.

Viszont Harlemet Luke Cage vigyázza, egy elpusztíthatatlan tank, egy élő, lélegző dór és ión oszlop, egy totem, aki képes arra, hogy a mellizmáról irányított gellerrel pattintsa vissza kilőtt töltényeket.

Ő az, aki nagyobbat fut, mint Usain Bolt. Egy nemzet hőse, az utcák megtisztítója, aki le van égve.

De amikor azt gondoljuk, hogy a sorozat továbbgörgeti a Hero for hire (Hős megrendelésre) eredettörténetet, tévedünk, ugyanis ebben az évadban inkább mindenki tanítani akar.

Nyünnyögés Harlem utcáin

Az évadon erezhető a hatalmas lendületet, amit a Fekete Párduc identitáserősítő hullámától kapott. Ugyanakkor míg az afrikai, sohasem létező Wakanda és vezetői szolidan ápolták feketebőrű testvéreink önérzetét úgy, hogy igazából erősen felszínes volt, addig a Luke Cage második évadában explicit módon, önmagát nagyon komolyan véve, karakterdrámával magyarázza, hogy az afrp is ember, ráadásul nem is akármilyen.

Ezzel igazából az égvilágon semmi probléma sem lenne, ha az epizódok írói és rendezői ne tették volna ennyire szájbarágóssá és nem utolsó sorban erőltetetté az üzeneteket.

A szörnyen elnyújtott, minden oldalról folyamatosan ömlő, pszeudo életbölcsességek irgalmatlanul unalmassá teszik a sorozatot.

Így hiába koppintanak az orrára a Black Lives Matter mozgalomnak, hiába jelenítik meg a belső rasszista jellegű feszültséget például az amerikai harlemi és a jamaikai harlemiek között, a nagyon gyakran szappanoperába züllő párbeszédek, a fényképezés, sőt a kamerabeállítások is egyszerűen kiherélik azt, amit olyan nagy elánnal építgetnek a 13 epizódon keresztül.

Sokszor az volt az érzésem, hogy egyes jeleneteket színdarabba, színházi színpadra szabták.

Önmagát másolja

Legfőbb problémája, hogy igyekszik saját magát klónozni, átszippantva a főgonosz-modellt a lényegesen sikeresebb és jobban összerakott Daredevil Wilson Fiskjétől. Mintha igyekeznének az első évadot rebootolni. Gyakorlatilag ugyanaz a struktúrát, ugyanaz a formulát görgeti a második évad:

Luke ellenségei egymás között cserélgetik a Harlem Paradise galériáját, mindig más néz le a balkonról az ünneplő tömegre. A nagy patriotizmusban egymástól veszik el a bizniszt, a tulajdonjogokat, ha kell, a testvérek vérében nyakig gázolva.

Luke pedig ezt próbálja megakadályozni. Ennek a közepén ott áll Mariah Dillard, aki minden aljas, etikátlan, nyomorult tettével csak jót akar Harlemnek, egyetemben Bushmasterrel, csakúgy mint Wilson Fisk akart a Hell’s Kitchennek.

Ezek a szereplők a feketék nehéz sorsának panírjában sülve ömlengenek arról, hogy az igazságos és a legális között egészen érezhető a különbség, a szemet szemért elv vakká teszi a világot, és hogy jó lenne végre kiszabadulni a gengszter élet mókuskerekéből. Viszont a tragédiájuk miatt nem tudnak kitörni, így hát halomra lövik egymást, mert mégiscsak abban van a pénz, a hatalom – erről mesélne ez a szuperhős sorozat, csak képtelen rá.

Képtelen rá, mert összes gondolat egy hatalmas altató malaszttá gyúródik össze, elvéve az időt az érdemi cselekménytől.

Ebbe a malasztba süpped bele az összes karakterív, az összes árnyalat, amit végre megkaptak a sorozat szereplői. A lényegében jámbor Luke apjával való kapcsolata, abból eredő dühe, Mariah Stokes Dillard torz lokálpatriotizmusa, vagy a Bushmaster jogos bosszúvágya, Misty Knight detektív hiányzó karjából eredő bizonytalansága, vagy éppen a jog és törvény általi tehetetlensége végre mélyebb karakter-koncepciók felé mutatnak. Az írók elérték, hogy ne csak Jones vagy Murdock legyen hiteles Netflixéknél, viszont ez senkit sem fog érdekelni.

Így válik ez az egyébként lehetőségeket magában rejtő sorozat egy Harlem történelmi büszkeségeit tablómód felsoroló időhúzássá, megspékelve a börtönben Machiavellit olvasó, Charles Darwint idéző gengszterekkel.

Ezek miatt illan el az évadzáró epizód szörnyű tanulsága, ami egyébként gyönyörűen aláhúzná a harlemi afrótragédiát:

Harlem utcáin már csak a gengsztereknek maradt hely.

Pedig aztán a jamaikai Bushmastert játszó Mustafa Shakir kiváló, Theo Rossi, mint Shades, kiváló, Alfre Woodard, mint Mariah Stokes Dillard, kiváló. Játékuk, karakterük tényleg kidolgozott, nem tákolt, de megfojtja őket a sokat halott lózungok ismételgetése.

Suta ütközetek

A féktelen egzisztencialista problémázás mellett továbbra sem tudtak mit kezdeni Mike Colter lomhaságával. Ebben az évadban sem voltak képesek egy igazán tökös bunyót szállítani nekünk, viszont felturbózták hősünket a Bud Spencer-féle azonnal kábító csicskalángosokkal. Az impotens akciójeleneteket még egy másik Marvel-sorozatból átlátogató meglepetés vendégszereplő sem képes megmenteni, pedig aztán volt a capoeirázó, szupererős Bushmaster is.

Ám ha valamiben verhetetlen a Luke Cage, az a zene.

Az felcsendülő „élőzene” a bluestól a reggiae-n keresztül a hip-hop-ig mind abszolút találat. Ez az a sorozat, aminek a soundtrackje instant felkerül a telefonodra, már ha szereted az említett műfajokat. Hihetetlen, hogy a sorozat zenei listája többet mond az afroamerikaiakról mint az egész sorozatban hallható kesergés.

A Luke Cage második évada sokat akart mondani, de sajnos a mondanivalójának az alja is sok volt. Feleslegesen hosszú, ügyetlenül lassan építkező, hatástalan nyünnyögés, amiből egyszerre hiányzik az izgalom és az érdemi karakterdráma – ami azért kár, mert ez az évad nagyon erősen gyúrt erre.

A Luke Cage második évada június 22-től megtekinthető a hazánkban is elérhető Netflixen.