Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Esterházy Péter: „Ami futball címszó alatt most folyik, arra nincs fölmentés”

Esterházy Péter: „Ami futball címszó alatt most folyik, arra nincs fölmentés”

Nincs, aki náluk jobban értené a magyar focit: ők a magyar írók. És még csak külön sem kell kérni őket, hogy mondják el, mire emlékeznek, mit gondolnak és mit várnak a világ legnépszerűbb sportjától.

Esterházy Péter mellett Darvasi László, Kiss Tibor Noé, Spiró György és Tandori Dezső könyveiben találtam meg a magyar foci múltját és jövőjét.

A nyolcvanas évek lakótelepének játszóteréről indulunk, megjárjuk a jelen szomorúságát, de mivel szurkolók vagyunk, ezért nem adjuk föl, megpróbálkozunk hát egy kicsit másféle, amolyan demokratikus futballal, azonban az is véres stadion-összecsapásokba torkollik, hogy végül megözvegyült futballistafeleségek reklamáljanak sárga lapért legjobbjaink hamvai fölött az örökkévalóságig.

A választott részletek együttes dramaturgiája tulajdonképpen a véletlen műve, hiszen a focin kívül nem kerestem semmilyen más kapcsolódási pontot olvasás közben a szerzők és a művek között, ráadásul én is meglepődtem, amikor ennyire kézenfekvő vált, hogy az alábbi sorrendben lesz érdemes megmutatni önöknek ezeket az írásokat.

Jó szórakozást!

KISS TIBOR NOÉ: Inkognitó (részlet)

Fotó: Drimbe József / FORTEPAN

A lakótelepi játszótéren semmi sem volt gondozott. A pingpongasztalokról már réges-rég letörték a fémhálókat, a hintákat kitépték a foglalatukból, a rakéta orrát kilyuggatták a suhancok, ahogy apám nevezte őket. Asztalra szerelhető hálót senki sem hozott magával, valaki úgyis elvette volna tőle, a két térfelet egy deszka választotta el egymástól. Futballozni sem volt könnyű, de erre is találtunk megoldást. Az egyik kapu egy háromszög alakú mászóka, a másik egy piros szemeteskuka és egy villanyoszlop közötti kavicsos szakasz lett. A lövésekkel vigyázni kellett, nem eshetett kár a kapuk mögött parkoló autókban és a hintában ülő lányokban sem. A lányokat mindig elzavartuk, de miközben fociztunk, visszajöttek. Ekkoriban csak a futball tudott lázba hozni, életem legszebb karácsonyi ajándéka is egy darab linóleum volt. A nyolcvanszor száznegyven centi nagyságú zöld linóleumdarabra apám a futballpálya vonalait festette fel piros filctollal. A hibát hamar korrigáltam. Egy doboz hibajavító festéket elpocsékolva visszaállítottam a futballpálya rendjét, fehérre átszínezve a felezővonalat, a kezdőkört, az ötös és tizenhatos vonalát, a tizenegyespontot, az alapvonalat és az oldalvonalat. A magyar bajnokságot minden évben végigjátszottam, ügyelve arra, hogy a bajnoki címet végül az MTK-VM vagy a Rába ETO szerezze meg. Később már világbajnoki selejtezőket és világbajnokságokat szerveztem, az örökranglistát az olasz válogatott vezette. Többemeletes, fedett lelátót építettem legóból, fapálcikákból, anyám egyik harisnyájából pedig kapukat eszkábáltam, minden gólnál rezgett a háló. A megszállottság első jelei.

(Forrás: Kalligram Folyóirat)

 

ESTERHÁZY PÉTER: Egy kék haris

Fotó: MHSZ / FORTEPAN

A magyar szurkoló esélyei (részlet)

Lehet-e a magyar futballról írni még, vagy csak arról lehet legföljebb, hogy lehet-e a magyar futballról írni. A fokozhatatlan mélypontok fokozása, ez az elmúlt néhány év története.
(…)
Kifogytunk a leleményességből.
Mi a teendő? A szurkoló két dolgot nem tehet: magát és igényeit nem adhatja föl. Azaz természetes védekező életösztöneinek kell ellentmondania, melyek egyre inkább eltanácsolnák ettől az egésztől. (Kérem, lassan már az sem számít tragédiának, akkor sem dől össze a világ, ha az ember a Colombót nézi a Fehérvár–Zete helyett, ide jutottunk.) A szurkolónak tehát szurkolónak kell maradnia, ám nem mindegy, milyen áron, vagyis meg kell őriznie a méltóságát, magyarán azt, ami futball címszó alatt most folyik, azt nem fogadhatja el, arra nincs fölmentés.
Mindez azt jelenti, hogy át kell vészelni ezen nem tudni meddig tartó időket. Az előbbiekből az is következik, hogy erre egyedül nem volnánk képesek. És itt kell, hogy eszünkbe jusson az, hogy mi nemcsak magyarok vagyunk, hanem európaiak, sőt emberek, ami éppen valami olyasmit is jelent, hogy nem vagyunk egyedül, tartozunk valahová. Van, amikor egy ország egyedül agyonnyom. Hitler alatt csak németnek tudni magunkat, manapság csak szerbnek – ez túl nehéz.
Hát így. Ebben a most fölismert testvériségben a magyar szurkoló szabadon szárnyalhat Milánó és Barcelona közt, lelkifurdalás nélkül, hisz nem azért vándorol parabola-antennájával, hogy fanyalogjon és leprázza az itthonit, ezen már túl vagyunk, már mindenen túl vagyunk, hanem hogy őrizze a lángot, őrizze a futball lelkét, azt, amit rendes körülmények közt a játék maga őriz.
Hát így? Megint megoldva egy hazafias részfeladat? Nem úgy van-e vajon, hogy minden erőfeszítés után is, míg mondjuk Sztojcskov trilláz, mi nehéz szívvel gondolunk arra, hogy mi van a Csillagheggyel vagy a Fradival, ilyen a magyar ember, mi van a Fradikával, Neagoéval, Christiansennel meg a többiekkel? Éljen a foci. Hajrá, magyarok.
Megemlítem még, hogy a magyar szinonimaszótárban a szurkol címszó alatt ez áll: drukkol, szorít, izgul, fél. Tehát: szurkol, drukkol, szorít, izgul, fél…

(Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)

 

TANDORI DEZSŐ: Nagy gombfocikönyv (részlet)

Fotó: Kovács Márton Ernő / FORTEPAN

A Lánchíd utca egyik toronyházának tetőteraszán különös társaság ült együtt. Talán még sosem látott ilyen különös társaságot a vízivárosi alkonyat. Mert alkonyodott már; pedig az egészen rendkívüli tanácskozás kora délelőtt kezdődött. És még mindig nem ért véget.
Coutinho kapitány a terasz korlátjához ballagott. Nézte a fényeket a Dunán. A gesztenyefák sűrű lombját. Brazíliára gondolt, és elhúzta a száját. Ott engem most épp menesztenek, állapította meg. Mert a csapat nem jutott a döntőbe a Mundialon, meg aztán valami bíráló megjegyzést is tettem. De itt… ezek a medvék azt ígérik, hogy teljesen sportszerű lesz a szervezés. Minden mérkőzést ugyanazon a pályán bonyolítanak le, Brandstifter műasztalos készítményén, a 140 centiméter hosszú, 99 centiméter széles Tandor-pályán, az Old Tandoron. Hihetetlen ajánlat. Vajon a többiek mit gondolnak a dologról? Coutinho kapitány a tanácskozás rövid fagylaltszünetében a korlát mellől megpróbált végignézni társain. Nem volt ez könnyű; sokan voltak. A nemzetközi labdarúgóélet kiváló edzői közül, aki csak tehette, elfogadta a vízivárosi medvék meghívását. Ilyesmi még nem volt, amióta világ a világ!
Igen, gondolta Bearzot kapitány, ahogy épp Ron Greenwood baráti fejtegetéseit hallgatta. Greenwood kapitány az angol válogatott mellől repült ide. A két kitűnő 5szakember töprengve ráncolta homlokát, de mintha mosolyogtak volna is mindketten. Akárcsak a többiek. A svéd Ericsson kapitány, az osztrák Senekowitsch, a spanyol Kubala, a francia Hidalgo, a skót McLeod, a walesi Toshack és a holland válogatott újabb sikerének kovácsa, Happel, valamint a visszavonulás előtt álló Helmut Schön. Eszményi környezet, állapították meg, ahogy fagylaltot kanalazgatva nézelődtek. Háttérben a budai Vár, alattunk a Duna-part, jó levegő, legalábbis sportszerűséget ígérő légkör…
Mert ami a jó levegőt illeti, épp egy autóbusz gondoskodott róla, hogy ne legyen egészen füstfelhőtlen. De a teraszon összegyűlt kiváló szakemberek ezt sem bánták: játékosbusz érkezett! Az Angol Liga éljátékosainak kis csoportját hozta.
Csodálatos volt a nemzetközi labdarúgóélet ezen a napon a Lánchíd utcában! Mintha meg akarták volna mutatni a világnak, hogy…
Ez a nagyszerű, gondolta Minyutti felügyelő, a házigazda, aki medvéinek javaslatára a nagy tanácskozást összehívta. Mindenki meg akar mutatni valamit. Mi itt, a Vízivárosban, azt szeretnénk bebizonyítani, hogy a Duna-part a legnagyobb vetélkedések színhelyéül is alkalmas. A szövetségi kapitányok természetesen képességeiket kívánják igazolni ebben a sajátos sportágban. Végignézett a huszonkét kiválóságon. A tizenegy válogatott szakvezetőn, valamint az Angol Liga tizenegy mesteredzőjén. És ott volt a huszonkét medve… Ami a vezetést illeti, gondolta Minyutti felügyelő, és kiüzent a konyhán szorgoskodó mosómedvéknek, Bronziéknak, hogy most aztán mindent bele, folt ne maradjon a vízivárosi gombfociélet fagylaltoskelyhein, ami tehát a vezetést illeti, 6minden rendben volna. Várta a szünet végét, várta, hogy Dömi vegye át a szót, és utána szavazásra kerüljön a sor. Mert még rengeteg tennivaló lesz holnap is, sőt ezután jön a java! Hogy az évszázad labdarúgó-szenzációja, a Nagy Vízivárosi Nemzetközi Gombfocitorna még augusztus végén megkezdődhessen.

(Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)

 

SPIRÓ GYÖRGY: A Jégmadár (részlet)

Fotó: Jankovszky György / FORTEPAN

A „véres futballt” tizenegy-tizenegy játékos kezdte, a játék gólra ment, a labdát nem volt szabad kézzel érinteni, szóval ártalmatlan, normális labdarúgó meccsként indult. A szokványos labdarúgás azonban csak egy félideig, tehát negyvenöt percig tartott; a vezető csapat ezután levonult és mint néző vett részt a következő negyvenöt perc eseményeiben. Amennyiben döntetlen volt a félidei eredmény, tizenegyesrúgásokkal döntöttek.
A második negyvenöt percre hat-hat játékos vonult ki a pályára, a vesztes csapat ketté osztva, és még egy fő.
Ezt a tizenkettediket a szünetben a nézők közül sorsolták ki, és a játék szabályai szerint akinek a jegyszámát a kalapból kihúzták, köteles volt a játékba beállni, akár férfi volt, akár nő, akár gimnazista, akár nyugdíjas, akár tudott futballozni, akár nem. A nézők ezt az izgalmat is megvették a jeggyel együtt, vagyis tudtak róla, hogy kisorsolhatják őket, az erről szóló szöveget a jegy hátoldalára nyomtatták, a pereket kivédendő. Miután a jegy helyre szólt, a szomszédok az esetleg vonakodó, kisorsolt nézőt vagy meglincselték helyben, vagy megragadták és a pályára vonszolták. Nem volt érdemes a megszégyenítést vagy ezt a fajta halált vállalni, a játéktéren több esély kínálkozott a túlélésre.
A játék a második játékrészben már csak a fél pályán folyt, és erre az időszakra a meglehetősen nagy futballkapuk helyett kisebb kézilabdakapukat állítottak fel. Amelyik csapat gólt kapott, az a pályán maradt, a győztes hatos levonult. Ezután már csak hárman-hárman játszottak egymás ellen, kapus nélkül. Amelyik csapat gólt rúgott, levonulhatott, maradtak a pályán összesen hárman. Ebből a háromból ünnepélyes esztrádműsor keretében egyet kisorsoltak, ő lett a kapus – ezzel ő élve megúszta –, és a másik kettő tizenegyeseket rugdalt neki felváltva egészen addig, ameddig valamelyikük győzött (vagyis berúgta, az ellenfél pedig elhibázta).
A kapus boldogan levonult, azok ketten pedig egymásnak estek úgy, hogy a tizenegyesrúgásban vezető gladiátor éles, hosszú kést, úgynevezett „miskárót” kapott a kezébe, a másik viszont puszta kézzel küzdött. A küzdelem addig tartott, amíg valamelyikük meg nem halt. Előfordult, hogy a vesztésre álló kicsavarta a kést a vezető kezéből és ő szurkálta ellenfelét halálra, de aránylag ritkán. Minthogy a küzdelem addig tartott, amíg a hivatalból kirendelt három orvos egybehangzón megállapította a halál beálltát, az egész délutáni és esti látványosság öt-hat órát is igénybe vett; a szünetekben divatbemutatókat, könnyűzenei koncerteket, reklámvetélkedőket, esetenként politikai nagygyűléseket tartottak a legnépszerűbb médiabeszélők részvételével.
A közönség őrjöngött a vér látványától, akár az ókori Rómában a gladiátorok küzdelme láttán, és a győztes elvileg óriási összeget: a jegybevétel felét kapta. Az elhunyt gladiátort ünnepélyes gyászzene kíséretében temették azonmód a pálya gyepébe. A „véres focit” ezért is emlegették másként „gladifoci” néven.

(Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)

 

DARVASI LÁSZLÓ: A titokzatos világválogatott

Fotó: Szabó József / FORTEPAN

A labdarúgók temetője

Van valahol a világon egy temető, ahol csak labdarúgók sírjai domborodnak. Itt is elkülönített területet jelöltek ki az öngólt vétő játékosoknak, távoli és gazos sarok a temetőkertben, elhanyagolt sírok, dohszag, bűnszag, hervadt virágok illata. Ám nagy és díszes sírjai vannak a csatároknak és a gólkirályoknak. Egy balhátvéd nyughelyét gyakran szerény fakereszt jelzi. Akadnak ebben a temetőben betonkripták is, melyekben többnyire hátvédek nyugszanak. A sírokat márványcipők és márványlabdák díszítik, a kapusok sírja gyakran kapu alakú. A sírokat fátyolos özvegyek gondozzák, tavasszal virágokat ültetnek a frissen kapált, jó szagú, fekete földbe. Néha az asszonyok beszélgetnek egymással. Les volt, szól az egyik. Nem volt az, bólint a másik, majd ledugja a palántát, földet tömköd a gyökérre, a tövet meglocsolja. Csúnyán fölrúgta, ingatja a fejét az egyik fejkendős asszony, hozzá sem ért, mondja a másik, aki fekete szemüveget visel. Bent volt, bent volt, ismételgeti egy révült tekintetű nő a temető főútján, mindenkihez odafordul, bent volt, bent volt, motyogja, összehúzza magán a kiskabátot, és dideregve lépdel tovább. Egy idős asszony a kis csatár sírjánál hallgatózik, a márványlapra fekteti az arcát. Végül feláll, ruháját porolja, s odafordul a cserekapus sírjánál szorgoskodó vékony fiatalasszonyhoz. Elmosolyodik, mint akinek jobb lett hirtelen. Ott lent is gólkirály lett, szól, majd elindul a kijárat felé, 20melyen át éppen behajt egy vezérszurkoló koporsójával a föllobogózott halottas kocsi.

(Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia)

Borítókép: Bercsényi Kollégium Fotókör / FORTEPAN