Foci VB 2018 Meccsek Hírek Csoportok
A csoport M Gy D V G+ G- P
Oroszország 1 1 0 0 5 0 3
Uruguay 1 1 0 0 1 0 3
Egyiptom 1 0 0 1 0 1 0
Szaúd-Arábia 1 0 0 1 0 5 0
B csoport M Gy D V G+ G- P
Irán 1 1 0 0 1 0 3
Portugália 1 0 1 0 3 3 1
Spanyolország 1 0 1 0 3 3 1
Marokkó 1 0 0 1 0 1 0
C csoport M Gy D V G+ G- P
Franciaország 1 1 0 0 2 1 3
Dánia 1 1 0 0 1 0 3
Ausztrália 1 0 0 1 1 2 0
Peru 1 0 0 1 0 1 0
D csoport M Gy D V G+ G- P
Horvátország 1 1 0 0 2 0 3
Argentína 1 0 1 0 1 1 1
Izland 1 0 1 0 1 1 1
Nigéria 1 0 0 1 0 2 0
E csoport M Gy D V G+ G- P
Szerbia 1 1 0 0 1 0 3
Brazília 1 0 1 0 1 1 1
Svájc 1 0 1 0 1 1 1
Costa Rica 1 0 0 1 0 1 0
F csoport M Gy D V G+ G- P
Mexikó 1 1 0 0 1 0 3
Dél-Korea 0 0 0 0 0 0 0
Svédország 0 0 0 0 0 0 0
Németország 1 0 0 1 0 1 0
G csoport M Gy D V G+ G- P
Belgium 0 0 0 0 0 0 0
Anglia 0 0 0 0 0 0 0
Panama 0 0 0 0 0 0 0
Tunézia 0 0 0 0 0 0 0
H csoport M Gy D V G+ G- P
Kolumbia 0 0 0 0 0 0 0
Japán 0 0 0 0 0 0 0
Lengyelország 0 0 0 0 0 0 0
Szenegál 0 0 0 0 0 0 0

Magyar festő képét állítják ki az USA egyik meghatározó múzeumában

Magyar festő képét állítják ki az USA egyik meghatározó múzeumában

A ​floridai állami egyetem képzőművészeti múzeuma​ egyetlen európai festőként zsűrizte és beválasztotta a következő kortárs művészeket felsorakoztató kiállítására. Erről, az amerikai, szűkebben San-Francisco-i művészeti életről, az Amerikából való hazatérésről, s a visszatérés lehetőségéről, okairól beszélgettünk Simon-Mazula Tibor festőművésszel.

A hazai fiatal festőművész-generáció egyik ígéretes tagjaként tartanak számon. Tavaly ősszel az amerikai TheArtlist.com oldal a hónap művészévé választott, míg a napokban az egyik alkotásodat a ​floridai állami egyetem képzőművészeti múzeuma​ ​(M​o​FA) zsűrizte és beválasztotta a következő kortárs művészeket felsorakoztató kiállítására. Hogy alakult az, hogy itthon ugyan szakmai körökben hallani rólad, de látható sikerek mégis Amerikában érnek, hiszen egyetlen Európai festőként leszel utóbbi kiállítás résztvevője?
Nincs nagy csoda. Amerikában éltem az elmúlt csaknem egy évtizedben, s a közelmúltban tértem haza. Innen a reflex, hogy alapvetően az Egyesült Államokban veszek részt ilyen eseményeken. Ezekből pedig arrafelé azért nincs hiány, ettől függetlenül távolról sem könnyű bekerülni egy-egy ilyen kiállításra, hiszen azon a terepen szédítő mennyiségű kiváló művész akad. Ebben az esetben sem tért el a folyamat az ismert gyakorlattól. A MoFA pályázatát már egy ideje néztem, kinéztem magamnak, s most jutottam el addig, hogy a képeimet el is küldtem számukra. Az, hogy a kiállításra végül is bekerült az alkotásom, az kifejezetten komoly eredménynek mondható. Egyrészt egy állami intézményről van szó, ami más megítélés alá esik, s nagy presztízst ad az eseménynek. Másrészt egy floridai múzeumról beszélhetünk, amely államnak van egy nagyon komoly törekvése, hogy az Egyesült Államok képzőművészeti életében központi szerepet töltsön be, s nagyon úgy tetszik ez egyre inkább így is van. Vagyis, aki most ott tud figyelmet elérni, az művészeti pályájában tehet egy komoly lépést előre.
Nagy volt a merítés? Mennyien jelentkeztek a múzeum felhívására?
Tudtommal nagyjából 600 alkotás futott be. Ezekből a művekből végül 44 képet választottak ki az augusztusban megnyíló kiállításra. Az a festmény, amit tőlem beválogattak jelenleg San Franciscóban egy barátomnál található. Onnan utazik majd Floridába.

Fotó: Halász Nóra

Azt tudom rólad, hogy az Egyesült Államok művészeti életében otthonosabban mozogsz, mint Európában, vagy éppen itthon. Hogy alakult ki ez a helyzet?
Tök egyszerű. Fogtuk magunkat a feleségemmel és odamentünk. Semmi és senki nem hívott. A szándék volt meg, hogy oda akarok menni. Ott akartam tanulni és fejlődni. Így kerültem a San Francisco-i Academy of Art University-re. Nagyon nehéz volt, mivel ösztöndíjam nem volt, így a festés és a tanulás mellett meg kellett még teremteni a megélhetés és az oktatás költségeit is. Ebben óriási támasz volt a feleségem, nélküle ez nem ment volna. Volt, hogy borzasztó kilátástalannak tűnt a kevés kis spórolt pénzünkkel. Végül csak sikerült, s bár nem terveztem, de végül több mint hét évig maradtunk. A második évtől kezdődően belefolytam az ottani művészeti életbe, ami hazai mértékkel mérve szinte felfoghatatlanul hatalmas. Nem csak én mentem az erdőbe befelé, hanem a közeg is beszippantott. Az akadémián önálló kiállításom volt, ami kiemelt esemény lett, s egyébként olyan sikeres lett, amelyre azóta sem volt példa az akadémián.
San Francisco ma alighanem a világ egyik legintenzívebb helye. Szinte mindenből akad. Ezer szám gyűjti a képzőművészeket, a filmipari figurákat, és a világ IT-csakrája is itt van, számos informatikai guru él ott. Mennyire lehet egy ilyen közegnek a részévé válni?
Nem túlzás talán, ha azt mondom, hogy ma már több barátom van ott, mint Magyarországon, s nem csak azért mert a nagy részük elhagyta az országot. Nagyon befogadó hely és közeg. Nekünk, feleségemmel az a város nagyon passzolt. San Francisco nagyon inspiráló, s éppen ezért nagyon könnyű elmerülni az ottani művészeti életben, rengeteg festő, fotós, táncos, zenész él a városban. A filmipar azért már Los Angelesre jellemző, ott mindenki filmes, San Franciscóban meg mindenki művész. Érdekes ugyanakkor, hogy kőszínház lényegében nincs. Egyetlen ilyen hely van, cserébe számos underground mozit találni, és nagyon sok kiállítás van. Az egyensúly azonban feldőlni látszik. Az IT és a Startupok miatt ugyanis a művészek kezdenek kiszorulni a városból. Iszonyú fizetéseket kapnak az informatikai iparban dolgozó srácok, és ezért a város borzasztó drágává kezd válni. Az ő béreikkel a művészréteg már nem feltétlenül tud lépést tartani. Így ők Oakland, Portland és Hawaii felé tartanak.
Ami nem jön át Európába talán, hogy San Francisco nagyon feminim. Az első benyomásaim után eszembe is jutott Fellini: A nők városa című filmje. Arányaiban nagyon sok művésznő van, s alighanem ennek is köszönhető, hogy annyira érzékeny, szenzitív hely. Ráadásul rengeteg arca van a városnak. A hippi mozgalom, Jimi Hendrix, a Beat nemzedék, Bob Dylan, Kerouac, Ginsberg örökösei a North Beachen, költők akik engem is befogadtak. Például Jack Hirschman, aki vett is képet tőlem, s nem mellesleg Hemingway fedezte fel, s tanitotta a UCLA-n Jim Morrissont. Coppola például ott jár-kel az olasz negyedben. A fotósa, Pfotenhauer Gundolf szép lassan jó barátom lett. Küldözgette is a képeimet Coppolának a telefonjáról, amikor a stúdiomban járt, de végül nem jött össze üzlet.

Fotó: Halász Nóra

Említetted, hogy szokatlanul nagy siker lett az akadémia kiállításod, más hallgatók nem kaptak ilyen lehetőség?
De, igen. Szemeszterenként kiválasztanak ugyan egy művészt és kiemelik. Esetemben az volt kuriózum, hogy az egyetem a munkáimra tekintettel egy teljesen profi csapatot is biztosított, akik megszervezték és összerakták a kiállítást. Ez sikerült végül úgy, hogy hasonló azóta sem volt az intézmény életében. 16 nagy képem volt jelen a tárlaton, amiből 10-et meg is vettek. Az Egyesült Államok egyik jelentős művészeti szaklapja, az American Art Collector pedig egész oldalas cikket közölt a kiállításról. Ezzel együtt sem volt könnyű, de valahogy mindig akkor jött valami siker, amikor éppen elnehezült a lelkem és nem nagyon láttam, hogy hogyan tovább.
Most mégis hazajöttél. Mi volt az oka, ha már így alakultak a dolgok?
Egyszerűen haza kellett jönni, hogy erőt gyűjtsek. Nagyon nehéz ennyire messze. Borzasztó súlyuk tud lenni a dolgoknak ilyen távolságból, ehhez pedig eszméletlenül sok erő kell, s ez van, hogy elfogy. Sokkal nehezebb, mint ha Európán belül költöznél új országba. Az sem könnyű, de itt nem egy kétórás repülőút út választ el a szülőhelyedtől. Ennek minden körülménye pedig komolyan tudja emészteni a lelked. Ezen az sem feltétlenül javított, hogy idő közben úgynevezett O vízumot kaptam, ami alapvetően ritka, hiszen ilyet olyanok kaphatnak, akik a tudományok, művészeti élet, a sport területén kiemelkedő eredményeket érnek el. Ez egyébként kvázi az Egyesült Államok agyelszívó vízuma, csak erről keveset beszélnek.
Kelet-európaiként mennyire voltál érdekes festő?
Talán nem szerénytelen, ha azt mondom eléggé. Ehhez azért tudni kell, hogy San Fraciscóban jóideje már a legtöbb helyen a kínai csattan fel, aztán a spanyol és csak azt követően az angol. Olyan nagyon sok európai pedig nincs, kelet-európai pedig még kevesebb. Ha valaki Amerikába érkezik innen, akkor jellemzően a keleti partot célozza meg. Akik viszont vannak Kelet-Európából, azok jellemzően a számítógépes játékfejesztő iparban dolgoznak, vagy animációs filmekben például a Lucas Arts Studióban. Művésszel ebből a régióból nem is találkoztam, így rendszerint rácsodálkoztak, hogy honnan érkeztem. Ezt idővel megszoktam. Szinte furcsa ezt mondani, de sokszor izgalmasabb voltam az ottani emberek számára, mint ha például francia, német vagy angol lettem volna.

Fotó: Halász Nóra

Ugyanez igaz volt a képeidre is?
Az tapasztaltam, az jutott vissza hozzám, hogy igen. Persze sokat képeztem magam, tanultam. Így nagyon sok minden ragadt rám az ottani trendekből, világnézetből, de azokat kevertem – talán nem is feltétlen tudatosan – a közép-kelet-európai szenvedéllyel, ötletességgel, ami nagyon felcsigázta azokat, akikkel kapcsolatban voltam. Távolról sem negatív felhanggal, de az ázsiai, például a koreai festők elképesztő technikai tudással rendelkeznek. Ezt talán már megszokták. Ehhez képest én anyagokkal kísérleteztem, más perspektívákat kerestem, ami rendre felkeltette az érdeklődést.
Feltűnően erős anyag-, festékhasználatod van, ez is az ottani kísérletezésből fakad?
Ott ennek hagyománya van, hogy nagyon vastagon, erősen használják a festéket. El szokták intézni azzal, hogy impasto, meg látványos, de nem erről van szó. A képet azt olvassuk. Az egy univerzális nyelv, s tetszik vagy sem, ebben az amerikaiak piszok jók. Ők tök vizuálisan gondolkodnak. Sokkal vizuálisabban, mint egy magyar vagy más európai. Ott nem az van, hogy nyelvében él a nemzet, ott képekben gondolkodnak. Ez a befogadó közeget is nagyon mássá teszi, mint Európában. Ennek akad egy nem túl hízelgő következménye Európára nézve. A tradicionális értelemben vett festészet Európában kevésbé van jelen. Persze van, ahol akad, Barcelonában vagy Svédországban például nagyon komoly figuratív festészet van, de a kontinensen sok más helyen haldoklik. Amerikában ellenben nagyon élénk mindez. Európa bármennyire is büszke önmagára, a képzőművészet az ötvenes évek óta Amerikában történik. Ha a vizuális művészeteket nézzük a mi kontinensünk csak követi az ott történteket nagyjából 60 éve. Az összes komolyabb trend onnan jön. Sőt, Amerikában, a képzőművészet ezen ága borzasztó módon jön vissza. Azt gondolom, hogy ez egyfajta válaszreakció arra a mérhetetlen technológiai nyomulásra, amit manapság globális szinten lehet tapasztalni.
Nagyon emblematikusnak mondanám azt, amire hosszú idő után döbbentem rá. Éveket éltem a világ technológiai középpontjában, de én embert nem láttam például tv-t nézni, s arra gyúrni, hogy egy új csoda készüléket vásároljon a szobájába.
Korábbról ismerve téged a témaválasztásod is nagyon sokat változott. Egy nagyon intim, belsőséges ábrázolásmódot alakítottál ki. Nem túlságosan intim már ez, nincs meg a veszélye, hogy jobban sérül az ember egy kritika esetén, mint kellene?
Ezzel kell foglalkoznom, de azért már edződtem. Azért az hozzátenném, s nem akarom a hazai közeget bántani, de ahogy arrafelé a művészetet megközelítik, az jóval intelligensebb. A stílus, ahogy a művészt, művészetet megközelítik kifinomultabb. Ott egyfajta rang művésznek lenni. Mint ahogy tudósnak, gondolkodó embernek is. Nem „semmirekellőnek” látják.

Fotó: Halász Nóra

Éppen ezekre gondolok. Na, meg arra, hogy ez egy meglehetősen irigy közeg…
Ezekkel nem foglalkozom. Engem nem ez a Magyarország érdekel. A művészete, a történelme, a hagyományai igen, de ez nem. Ám éppen az olyan események, mint, hogy most beválogatták a képemet adnak erőt ahhoz, hogy az ilyeneket elviseljem.
Az intimitásnál maradva, szinte minden képeden feleséged látható modellként. Ezt a szükség hozta, vagy ez egy tudatos választás?
Ennek mindenképpen van egy nagyon erős érzelmi része. Feleségem az életem minden elemében ott van. Együtt csináltuk végig az elmúlt csaknem másfél évtizedet, s ennek fizikai jelenlétén túlmutató jelentősége van számomra. Ezt én szavakkal nem tudom kifejezni. Nekem ez a képesség és készség adatott meg, hogy rajta keresztül lássam érezzem a világot, ő ezért nem egy modell. Az egyetemen én is egyfajta akadémikus festést tanultam. Van egy modelled, megszerkeszted a képet, kidolgozod. Persze én is ebből az irányból közelítek. Ám ezekben az esetekben vannak a klasszikus beállítások, de éppen itt van a gond. Én olyan képeket csinálok, amik nem beállítottak. A pillanat törékenységét keresem, s költőiségük, remélem, s azt hiszem ebben keresendő.
Térjünk vissza a hazajövetelhez. Mi hozott vissza Magyarországra, ha számodra és érzékenységednek sokkal közelebb álló volt az amerikai közeg?
Nekem borzasztó nehéz volt, hogy évente csak egyszer láthattam az édesanyámat. Volt a döntésben persze honvágy is. Nagyon fontos, hogy az ember gyökerei meglegyenek, rendben legyenek. És persze vannak más természetű dolgok is. Ezek egyike, hogy San Francisco eszméletlenül drága hely lett. Tíz éve kivettél egy stúdió lakást 800 dollárért, s ott lehettél a világ művészeti életének egyik középpontjában, ha nem a közepén. Most erre esélyed sincs. Nagyon nehéz megragadni. Olyan mértékben érkeznek az IT arcok a városba az eszméletlen fizetésükkel, hogy képtelenség a lépést tartani. Ma egy kis lakásért simán elkérnek havi 5000, akár 6000 dollárt is. Ezt csak az IT cégek alkalmazottai képesek megfizetni. Ebből van is ellentét, a művészek és az informatikai figurák között, hiszen mindenki ott szeretne lenni. Ezzel együtt feleségemmel az amerikai létünk az amolyan szerzett ügy. Bármikor visszamehetünk oda. Magyarországon megszűnnek dolgok, megváltoznak a dolgok az ellenkezőjére, ott nem.
Ezek szerint idővel tervezed, hogy visszaindulsz?
Tervbe van véve, mert valahogy ott jobban passzolunk, de hogy mikor azt nem tudom megmondani.
Az egyébként, amit itthon tapasztalsz az megvisel?
Nem könnyű. Ám ez furcsa dolog, mert ha rosszul érzem magam, akkor lehet jobb képeket csinálok. Fáradtan egyébként is jobban rajzolok, mint amikor pöccön vagyok. Arról nem beszélve, hogy szüleinktől nagyon sok szeretet kapunk. Itt ez a jó. Ott meg az, hogy olyan állapotban vagy, amiben állandóan lenned kellene. Folyamatosan lehetőséged van, s folyamatosan támogatást kapsz, s ez nagyon pozitívan tud feltölteni. Ahogy az egyik Bújtor István filmben volt, ez nagyon megjegyeztem magamnak; itthon olyan, mintha egy előre leélt életet élnél.