Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

„Ameddig nálunk a családokat szétszedi a futball, nem lesz változás” – interjú Csepelyi Adrienn-nel

„Ameddig nálunk a családokat szétszedi a futball, nem lesz változás” – interjú Csepelyi Adrienn-nel

A civilben újságíróként dolgozó Csepelyi Adrienn idén adta ki első saját regényét Belemenés címmel. A könyvben egyszerre van ott a harapható kelet-magyarországi gyerekkor bemutatása, és a fociért az egészségesnél talán egy fokkal jobban rajongó hülyék minden öröme és szenvedése. 2018-ban Magyarországon persze leginkább az meglepő, hogy mit keres egy fiatal lány akár egyedül is a kapu mögötti szektorokban a magyar válogatott meccsein vagy Liverpoolban, többek közt erről beszélgettünk vele.

Ez most egy focikönyv vagy egy gyónás?

Inkább lezárásnak mondanám. Sok mindent a helyére raktam ezzel a könyvvel magamban, jobban átlátom, mi történt velem az elmúlt 22 évben.

De tényleg ennyire a focihoz igazítod az egész életed, vagy kellett a koncepcióhoz?

Ahogy a könyvből is kiderül, időszakonként változik az intenzitás, de alapvetően igen. Először nem focis szöveget képzeltem el az első regényemként. De akármit kezdtem el, folyton átírtam, kitöröltem. A 2016-os Eb-n írtam egy naplót, amire rengeteg visszajelzést kaptam. Ismeretlenek üzentek, hogy milyen jól elkaptam az Eb hangulatát, és nekem is jó volt írni. Akkor esett le a tantusz: ha nekem is jó érzés ez, és mások is szeretik, akkor miért ne? Végül is 1996 óta csak a foci és a Bad Religion az állandó az életemben. Egyszer azért feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg focikönyvet akarok-e írni – hiszen ismerjük, hogyan vélekednek Magyarországon a nők és a futball viszonyáról. Aztán eldöntöttem: nem fogok emiatt magyarázkodni.

Attól nem féltél, hogy egyszerűen írsz egy magyar Focilázat?

Amikor eldőlt, hogy futballregény születik, szándékosan nem vettem elő többé a Hornby-könyvet. Rám annak idején, nem tagadom, nagy hatással volt, de nem akartam, hogy azok a szófordulatok, gondolati ívek köszönjenek vissza az én szövegemben is. Más focis könyveket olvastam, de azok inkább szakmaiak voltak. Noha a Belemenés nem szakkönyv, fontosnak tartottam, hogy a történetek tényekkel is alátámaszthatók legyenek, úgyhogy sok gyűjtőmunka is áll mögötte.

Fotó: Halász Nóra

Amikor arról írsz, hogy fehérorosz huligánok akartak megverni a vécén, kicsit felhúztam a szemöldököm. Egyáltalán nincs szépített vagy durvított sztori?

Semmi, tényleg. Minden úgy szerepel a könyvben, ahogy arra én a legjobb tudásom szerint vissza tudtam emlékezni. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz utólag összerakosgatni 10-15 évvel ezelőtti sztorikat: a kollégiumi részeket az akkori barátaimmal szedtük össze, és közben sokszor kiderült, mennyire máshogyan emlékszünk ugyanazokra a történetekre. Például, arra minden fiú világosan emlékezett, hogy látott engem fogadásból félmeztelenül a kollégiumban, miközben én meg tudom, hogy nem, hiszen átvertem őket. Különös dolog az emlékezet: nem biztos, hogy az én fejemben ugyanazok az emlékek maradnak meg, mint a többiekében, van, ami sokkal markánsabban él bennem, más meg, ami a többieknek fontos, nekem egyszerűen már eszembe sem jutott.

És olyan részek vannak benne, amiket a családod a könyvből tudott meg?

Ajaj! A nagynéném épp tegnap mondta, hogy most jött rá, mennyire nem ismer. A családból megjelenés előtt csak a férjemnek mutattam meg a kész szöveget, mert vannak benne olyan részek, amiket korábban nem feltétlenül osztottam meg vele. Nem akartam, hogy elsőként nyomtatásban lássa vissza a régebbi szexuális vagy szerelmi életemet.

A férjed is behatóan foglalkozik a focival (Hegedűs Henrik, sportújságíró, illetve az MLSZ kommunikációs osztályának munkatársa – a szerk.), de főleg a taktikai és elméleti részével. Téged mi fogott meg?

A popkulturális kapcsolódások, az atmoszféra, a hangulat, az, hogy együtt vagyunk. Gyerekkorom óta közösségi élmény ez nekem, de sokat járok egyedül is meccsre. Olyankor a saját belső utazásom az egész. A taktika lenyűgöz, élvezettel olvasom-nézem az elemzéseket, de annál sokkal emocionálisabb ember vagyok, hogy hosszú távon ez az oldala kerüljön nálam előtérbe.

A könyvedben is elég gyorsan egyértelművé teszed, hogy megőrülsz a Liverpoolért, ami igazából emberemlékezet óta nem nyert semmit. Magyarként könnyebb olyannak szurkolni, ami szintén nem hoz sok sikert?

Haha, akkor miért van ennyi magyar United- meg Barca-drukker? Engem az fogott meg ebben a játékban, hogy iszonyú drámák vannak. Mennybe lehet menni, és meg is lehet semmisülni. A mostani BL-döntő előtt a föld felett lebegtem, aztán Szalah sérülése után lezuhantam a sárba. Szerintem ez addiktív is. Nem tudom elképzelni, milyen lehet folyton nyerni. A lelki alkatomhoz jobban illik ez, mint, mondjuk, a Real Madrid.

Fotó: Halász Nóra

A Liverpool idei BL-döntője viselt meg jobban, vagy a magyar válogatott 2017-es teljesítménye?

Egyértelműen a BL. Az Eb-vel lezártam magamban egy gyerektörténetet, megköszöntem a Sorsnak, hogy ez az én életemben megtörténhetett. Aki ott volt, az egész életében emlékezni fog az Eb-re. A Liverpoolnál viszont felkészületlenül ért a vereség módja. Nem jó így kikapni.

A magyar klubfocihoz nincs kötődésed?

Amikor kialakulhatott volna, hogy NB I-re járok, vasárnap este érkeztem Nyíregyházára, péntek délután utaztam haza Penyigére. A kollégium zárva tartott hétvégén, emiatt a négy év alatt alig néhány Szpari-meccsen jártam. A megyei meccsekben azóta is sokkal otthonosabban érzem magam, nekem az a világom.

Magyarországon különösen rossz a szurkolók megítélése, te ehhez hogy viszonyulsz?

Én csak a saját történetemet ismerem: még soha nem ért atrocitás focimeccsen. Leszámítva a fehérorosz ügyet, ahol, mondjuk, én kezdtem a rendbontást.

Még amikor olyan tömegjelenet alakult ki, amiben esetleg veszélybe kerülhettem volna, akkor is inkább védelmezőleg léptek fel velem az ultrák.

Én nem vagyok ultra, pirózni nem szoktam, de nincs vele gondom, ha a saját felelősségére csinálja mindenki. Szeretem a látványát. A hanggránátot gyűlölöm. Teljesen természetes, hogy adok pénzt az élőképek kellékeire, mert ez fontos a hangulat és a közösségi élmény szempontjából. Annak soha nem fogok tapsolni, ha valaki szétveri a várost, vagy félelmet kelt másokban, de azért néha nem árt visszakérdezni: sokszor olyasmire is azt mondják, félelemkeltő, mint az utcán éneklés vagy egy egyszerű zászlólengetés.

Ellenfél szidása?

Azt nem szeretem, ha banánt hajigál valaki a pályára, az uszító szövegektől kivagyok. Az istenkáromlást például civilben sem bírom. De ez bonyolult kérdés. Tegyük a szívünkre a kezünket: minden idők egyik legviccesebb rigmusa, hogy Suárez, lesen vannak a fogaid. Közben meg mekkora gyökérség, nem? Én csúnyán beszélek a stadionban, de még a tévé előtt is. Ráadásul nagyon választékosan tudok káromkodni.

Melyik a kedvenc káromkodásod?

A bazmegelés alapállapot, de alkalomtól függ. Egy Ramos-szabálytalanság azért elő tudja hozni belőlem a szatmári menyecskét. Mifelénk csodálatos káromkodások vannak, a könyvben is szerepel néhány. Az istenkáromlást mifelénk az Isten lovának emlegetésével oldják fel. Leleményesek vagyunk.

Ahogy már említetted, nőként még az itthon megszokottnál is hülyébbnek néznek, ha bevallod, hogy szereted a focit. Szerinted a te személyed lerombolhat előítéleteket?

Akadnak az ismeretségi körömben, akik sosem szerették a focit, de miattam elolvasták a Belemenést, és érteni kezdték, mi ez az egész. Nagyon örülnék, ha a Belemenés lehetne ilyen „beavatós könyv”, mert a klasszikus futballkönyveket többnyire eleve azok olvassák el, akik szeretik a focit. Arra nagyon figyeltem, hogy a szöveg ne legyen belterjes, mert

attól rosszul vagyok, amikor sportújságírók péniszméregető versenyt rendeznek abból, hogy kinek van több híres futballista barátja,

és ki tudja, ki volt a Fradi harmadik cserejátékos az 1962-es felkészülési meccsen. Az olvasói levelek alapján a Belemenés nyitottá teszi az embereket – mert nem csupán a fociról, de a rajongás természetéről is szól. Ez talán segíthet a sztereotípiák feloldásában.

Szerinted miért lett a foci ennyire maszkulin dolog, és miért tűnik úgy, hogy Magyarországon egy meccsben még mindig nem nagyon van helye nőknek?

Furcsa, például az USA-ban kifejezetten női sportnak számít a labdarúgás – ott az amerikaifutball a maszkulin. Szerintem elsősorban arról lehet szó, hogy nálunk nagyon régóta alig változnak a társadalmi sztereotípiák. Ahogy a kedvenc kommentem mutatja, amikor bármilyen focis témában írok: jó, jó, de tudok-e nokedlit szaggatni?

Magyarországon teljesen evidens volt sokáig, hogy a nő otthon marad, háztartást vezet, gyereket nevel, és az skandallum, ha el akar menni egy héten egyszer focimeccsre.

Sőt: focizni akar? Na, azt felejtsük el gyorsan. Manapság is az a nézet, hogy a nőket biztos csak a Ronaldo külseje miatt érdekli a játék. Miközben öröm olvasgatni a hímsoviniszta hozzászólásokat egy-egy női sportolóról szóló hírek alatt. Nálunk a társadalmi nem fogalmának a létezését sem akarják elfogadni. Angliában eszébe sem jutott megkérdezni tőlem senkinek, hogy miért szeretem a focit, legfeljebb azt, hogy miért pont a Liverpoolt.

Futottál már bele a foci körül megalázó helyzetbe csak azért, mert nő vagy?

Meccsen, lelátón, utazás közben még soha. Az újságírószakmában viszont rendszeresen. Ott a szexuális zaklatástól a szakmai megalázásig terjed a skála, és bár van, amin lehet nevetni, akad, amin már nem. Egyszer felhívtak élő rádióműsorban, hogy beszéljek a Liverpoolról, majd amikor kiderült, hogy épp a férjemmel tartok hazafelé meccsről, megörültek, és megkértek, hogy adjam át neki a telefont. Elkezdték szakmai kérdésekről faggatni az én csapatomról. Ezek többnyire nem rosszindulatból történnek persze, de az egyszeri hallgató legfeljebb annyit szűr le, hogy az ostoba libát elvitte a férje a meccsre, közben pedig lövése sincs semmiről.

Fotó: Halász Nóra

Tehát a magyar sportújságírói társadalom rosszabb, mint a szurkolói társadalom?

E tekintetben mindenképp, de általánosítani itt sem szabad. Nagyon sokat tanultam és sok segítséget kaptam férfiaktól az utóbbi tíz évben. A szurkolóhaverjaim, ha meglátnak, azt mondják, hogy itt az Adri, igyunk egy sört – csak a poén kedvéért, tudják, hogy nem iszom –, gyere, foglaltunk neked helyet. Nem akarnak vizsgáztatni az eredményekkel például, ez nagy különbség. Senki nem olyan idióta, hogy több ezer kilométereket utazgasson postavonatokon feltűnési viszketegségből. Még én sem.

Szerinted mivel lehetne ez ellen tenni?

A társadalmon múlik minden. Lehetővé kell tenni, hogy a nők kapcsolódjanak a sporthoz. A családbarát stadion csak úgy jöhet létre, ha a férfiak is elfogadják, hogy kimehet a feleségük is. Sőt: hívják. Több barátnőmtől is hallottam, hogy a foci iránt különösebben nem érdeklődve is szívesebben járnának ki, ha a férfiak befogadóbbak lennének, és nem sörért küldenék őket ki, vagy röhögnének azon, hogy nem értik maguktól a lesszabályt. Ha valaki azt kapná az első meccsén, amit én – kedvesen elmagyaráznák neki a szabályokat, és hogy miért olyan csodálatos ez a játék –, akkor az jó élmény lenne. Vonzerő. Ameddig egy nőnek erőfeszítésbe telik mindez, és még azt se tudja, hogyan fogadják majd a stadionban, otthon meg megy a cirkusz, hogy nincsen kivasalva, nem biztos, hogy meghozza ezt az áldozatot. A legalsó szinteken kell ennek eldőlnie, addig bármit próbálhat tenni a szövetség.

Fotó: Halász Nóra

Magyarországon miért nem tud kialakulni nagyobb mértékben az, hogy egy család és az egész város annyira magáénak érezzen csapatokat, mint akár Liverpoolban?

Egy faluban még most is fontos esemény a focimeccs, és ennek a mozgatórugója a család, a közösség. Nemrég Manchesterben fotóztam a City bajnoki ünneplését, komplett háromgenerációs családok buliztak égszínkékben. A kedvenc klub családi örökség, a hétvégi meccs a családi program része. De ameddig nálunk a családokat inkább szétszedi a futball, mint egyesíti, e tekintetben nem lesz változás. Pedig épp 2016-ban láttuk, hogy pillanatok alatt össze tudja rántani ez a sport az embereket.

Abban az időben írtál fociról könyvet, amikor már teljesen összenőtt a politikával. Ezt hogy tudod félretenni?

Először az Eb-kijutás idején szembesültem a kérdéssel, hogy hagyom-e a napi politikát rátelepedni arra, amit szeretek, vagy pedig az mondom: „bassza meg, nekem húsz évem van ebben a csapatban, megérdemlem, hogy ezt átéljem.”

Most azért ne menjek el Marseille-be, mert a miniszterelnökünk imádja a focit?

Én akkor azt mondtam: nem akarom, hogy elvegyék tőlem ezt az élményt. Ez a szurkolói énem magánügye. A magyar futballban van sok előremutató dolog: például, hogy az MLSZ végre felkarolta a női focit. Ugyanakkor soha nem fogok olyasmit dicsérni, amit nem lehet. Szerintem nem szabad hagynunk, hogy bárki is einstandolja a focit. Az a miénk, a szurkolóké, akik ott állunk hóban-fagyban, esőben, a nagy zakók idején, és akkor is mi éltettük, amikor senki nem akart stadionokat építeni.

Fotó: Halász Nóra

Minek kéne ahhoz történnie, hogy magyar bajnokikra is gyakrabban járj?

Az MTK-s Farkas Balázs gyerekkori jóbarátom, érte például szívesen kimegyek. De ez identitásbeli kérdés: kötődnöm kell a csapathoz, a társasághoz. Egyáltalán: legyen társaság. A legszakadtabb lelátón is jól tudom magam érezni, és a legújabb se ér semmit, ha üres.

Ezek szerint nem a stadionépítés a helyes irány?

Egy ideális világban nem kéne azért haragudnunk, hogy valaki szebb létesítményeket épít, de nálunk nem véletlenül vetődnek fel kérdések erről. Jó lenne előre szaladni kicsit az időben, megnézni negyven-ötven év távlatából, hogy volt-e bármi gyakorlati haszna ennek az egésznek azon túl, hogy sokan szép házakat és kocsikat vettek belőle. Azt tudom, hogy identitást nem lehet pénzért venni.

Lehet akármilyen pazar egy étterem belsőépítészetileg, ha szar a kaja, nem megyek oda vissza.

Tehát jobb foci kéne főleg?

Persze. Voltam én meccsen teljesen értelmetlen alkalmakkor is, de ha nem érzem azt, hogy a játékosoktól telhető legjobbat kapom, függetlenül attól, hogy megyei, NB I-es vagy válogatott meccsről van szó, akkor mit erőlködjek?

Van némi kötődésed az MLSZ-hez, ezért szemét kérdés is, de szerinted az MLSZ jól végzi a munkáját?

Hiába akarsz valamit jól csinálni, ha nincs rá felvevőpiac. A fő kérdés, hogy azért nincs-e, mert a befogadói oldalon nem óhajtják a változást, vagy azért, mert a másikon mérték fel rosszul a célközönséget. A szövetségi szándékkal nincsen gond, de meg kell vizsgálni, melyik oldallal van a probléma. Az is lehet, hogy mindkettővel.

Fotó: Halász Nóra

A női foci tisztább ügynek számít most, mint a férfi?

Igen, de azért nem idealizálnám. De a férfifutballhoz képest minimális pénzek mozognak benne. Ide senki sem azért jön, mert mocskosul sok pénzt kereshet, ez a közeg még mindig a futball szeretetére épül. És kicsiben megfigyelhetjük benne, milyen, amikor a szövetség reformjai működnek: az új bajnoki lebonyolítási rendszer az utolsó pillanatig nyitva hagyja a kérdést, ki lesz a győztes, ezért a döntőkön sok a néző a lelátón. A tévéközvetítéseknek hála sokan barátkoznak a női focival, a kislányok azt látják a tévé előtt, hogy jé, komolyan vesznek, ha én is focizni akarok. A nőknél nagyságrendi különbséget tud jelenteni egy felújított pálya: van például meleg víz az öltözőben. Van öltöző. Nem törik ki a bokájuk a normális gyepen.

Végső kérdésként: hogy bírod ki alkohol nélkül a meccsközeget?

Amikor azt mondom egy új társaságban, hogy még sohasem próbáltam semmiféle tudatmódosítót, általában kiröhögnek, pedig nem viccelek. De el sem tudják képzelni, hogy ilyen van. Tizenévesen sokat cikiztek ezért, ma már tudják, hogy pia vagy drog nélkül is én vagyok a legnagyobb partiarc. Kelet-Magyarországon nőttem fel, arrafelé elég intenzíven láthatja az ember, mennyire tönkre tud tenni életeket a pia. Pár éve interjúztam a Bad Religion gitárosával, Brian Bakerrel, akinek Minor Threat nevű együttesétől származik a straight edge mozgalom elnevezése. Ő így foglalta ezt össze: vigyázz magadra és a bolygódra. Próbálok ehhez igazodni, és tényleg nincs hiányérzetem. Egy barátnőmet tudom idézni egy remekül sikerült buli másnapján: Adri, mi legalább részegek voltunk!