Nagyon fura közelről látni, hogy néz ki egy sikeres focicsapat meccse

Nagyon fura közelről látni, hogy néz ki egy sikeres focicsapat meccse

Magyarként külföldi csapatok meccsére járni mindig jár némi kultúrsokkal: ameddig itthon a meccsek nagy részére úgy 2500 ember kíváncsi, azoknak a nagy része is inkább szomorú sörözgetéssel tölti a meccseket és a hozzájuk tartozó 90 percet, addig a kontinens fociügyileg boldogabbik felén jól szervezett közlekedéssel, hömpölygő tömeggel és csillogó szemekkel lehet találkozni, így volt ez például Párizsban is, ahol annak ellenére is egyedül az 1970-ben alapított PSG elsőosztályú focicsapat, hogy végül is Franciaország fővárosáról, mellesleg egy tízmilliós településről van szó (ez azért érdekes, mert London és Madrid is négy klubot ad a saját első osztályának, de Budapest is elvesz nálunk négy helyet). Ez azért látszik nagyon, mert Párizsban ránézésre tényleg mindenki PSG-szurkoló, több helyi forrás szerint is megáll az élet a szórakozóhelyeken a meccseik alatt, különösen, mióta egy jó kis katari tőkeinjekció után már nem csak egy átlagos kis francia csapatról van szó a világelittől amúgy is távolodó Ligue 1-ben, hanem a világ egyik leggazdagabb klubjáról, ami mellesleg a világ legdrágább játékosát is foglalkoztatja.

Dani Alves és Neymar Fotó: Mehdi Taamallah / Nurphoto

Ez a csapat egy év szünet után lett francia bajnok, illetve negyedszer francia kupagyőztes, a játékosaik nagy része fejben már a világbajnokságra készül, tétje már nem volt a Rennes elleni meccsnek, ennek megfelelően kissé tartalékos csapattal álltak ki, mégis úgy gondolta nagyjából 40 ezer ember, hogy csak kimegy az idei év utolsó hazai meccsére elbúcsúztatni a brazíliai születésű, de amúgy olasz válogatott Thiago Mottát, az elmúlt 20 év egyik legjobb középpályását, plusz felemelnek újra egy serleget a hihetetlen pénzért összevásárolt játékosok, és ha ez még nem lenne elég, összesen 36. alkalommal történt olyan, hogy a brazil Dani Alves aktuális klubja nyer meg valamilyen sorozatot, ezzel már május elején ő lett minden idők legsikeresebb focistája.

Emellett a hangulat mellett engem az sem zavart igazán, hogy Dani Alves sérülés miatt nem játszik, Neymar már hónapok óta nincs (a nagyon fiataloktól eltekintve úgy tűnik, annyira nem is zárták a szívükbe Párizsban), az uruguayi Edson Cavanit pihentették, hiszen rendes ember stadionba azért a hangulatért megy ki, amit a tévé soha az életben nem fog tudni visszaadni. A tévében ugyanis a PSG is csak egy terméknek tűnik nagyon jó focistákkal, de semmi nincs meg abból, hogy a kapu mögötti ultraszektor olyan hangulatot hoz össze egy laza élőképpel és pirotechnikával, hogy itthon az MLSZ ezért nem győzné osztani a milliós büntetéseket.

Pedig ha annyira zavarna bárkit is a lelátón mutatott „másokat megbotránkoztató viselkedés”, akkor a franciáknak aztán igazán mindenük megvan ennek visszafogásához: nem bántóan, de nagyon szigorúan biztosítanak mindent a Parc des Princes körül. 2015 novemberében ugyanebben a városban robbantotta fel magát három terrorista a Stade de France-nál egy válogatott meccs alatt, ugyanezen az estén pedig a város többi részén összesen közel 150 embert öltek meg terroristák, ráadásul tavaly októberben a Parc des Princes-nél is találtak egy bombát, ezek annyira élesen élnek az emberekben, hogy egy rosszalló tekintetet sem kaptam el még akkor sem, amikor már a harmadik alkalommal nézték át a táskákat biztonsági őrök messze a beléptető kapuktól. Ahogy a képen is látszik, a pirotechnika így is bejutott, hiszen azt valószínűleg a hatóságok is tudják a történelemből, hogy ha a franciák tüzet akarnak, akkor ott úgyis lesz tűz.

Az 1967-ben épült, azóta két nagy felújításon is átesett Parc des Princes a szigorú biztonsági előírásokat leszámítva pontosan azt hozza, amit az ember elvárna egy nyugati stadiontól, itt érdekes módon képesek voltak úgy kihasználni a teret, hogy a legdurvább esetben is negyedórát kell várni a büfében (ahol a legtöbb nyugati stadionhoz hasonlóan csak alkoholmentes italokhoz lehet hozzájutni), van elég vécé mindenkinek.

Parc des Princes Fotó: Dean Mouhtaropoulos/Getty Images

A lelátókat megtöltő szurkolókkal ráadásul eddig nem kezdtek el izmozni a klubvezetésnél úgy, mint például Barcelonában, ezért ránézésre német szinten sikerül náluk egyensúlyozni a modern és a régimódi foci között: a szelfizésre vágyó turista is épp úgy megtalálja a maga szórakozását, mint azok a hozzám hasonló hülyék, akik szerint a foci valami romantikus történet valójában az életen át tartó kitartásról és hűségről.

Az persze, hogy az életen át tartó hűség mit ad cserébe, már más: ameddig az én csodálatos Diósgyőröm egy közel teltházas stadionavatót is tönkre tudott tenni, és a PSG–Rennes kezdése előtt pár perccel hivatalosan is kiesőhelyre került az NB I-ben, addig ezek a nézők épp csak azért nem ünnepeltek felhőtlenül, mert a Bajnokok Ligáját idén sem tudták behúzni. Az a helyzet, hogy én azt, amit Párizsban rendeztek serlegátadás és játékosbúcsúztatás címén, kábé fel se tudtam fogni: az én világomban a foci vége mindig kicsit kilátástalan, ezzel szemben ez

a játék csak nyomokban emlékeztetett az általam megszokott flipper-gólok, ellenfélre rúgós cselek és derékmagasságban lőtt szabadrúgások köré épülő sportra.

Annyiban közelít az én ismeretanyagomhoz, hogy én is búcsúztam már bepárásodott szemekkel játékostól, amit végül is a Pápa rontott el hasonlóképp, mint az itt a 2-0-ra győző Rennes, ráadásul azt is tudom, milyen vereséggel bajnokságot ünnepelni, bár az én csapatom az NB II Keleti csoportját nyerte meg úgy is, hogy kikapott a Mezőkövesdtől. De ennyi, semmi más.

Különösen azt nem tudtam felfogni, hogy pár néző a meccs után úgy volt vele, nem várja meg a ceremóniát, hanem egyszerűen feláll, és hazamegy úgy, hogy épp nyert valamit a csapata. Itt döbbentem rá, hogy talán kicsit jobb is az én rajongásomat övező teljes sikertelenség: nem szeretném, ha bármilyen játékos búcsúja fontosabb lenne, mint egy verseny megnyerése, még akkor sem, ha Thiago Motta vagy az én világomban José Luque tényleg különlegesen fontos focisták voltak. Ha az a szerencsétlen DVTK egyszer végre összehoz valamit, akkor én magamból kikelve szeretnék bőgni ahelyett, hogy sietnék a metróhoz, és tulajdonképpen az is jó, ha én már annak is örülhetek, hogy a vendégszektorból szurkoljuk le a Fradit a menetrendszerű vereség közben.

Valószínűleg soha a büdös életben nem látok akkora műsort focipályán, mint amit Párizsban kaptam el: Justice-dalokra ment a tűzijáték, a nagyrészt azért ott maradó közönség unalmában Avicii-dalt skandált, utána Ronaldinhótól Gianluigi Buffonon át Zlatan Ibrahimovicig egy rakás nagy játékos üzent videón a többek közt kétszeres BL-győztes, kétszeres spanyol, ötszörös francia és egyszeres olasz bajnok Mottának, aki a lánya bejelentkezésénél és az egész stadion közös „lálálálá, Thiago Motta” éneklésénél már pont úgy sírta el magát, amitől végre meg tudtam magyarázni a velem tartó barátnőmnek, hogy miért is tartom ezt a sportot ennyire romantikus dolognak. Az tök jó lenne, ha egyszer nem csak egy házilag gyártott másodosztályú kupának örülhetnék én is őszintén, pláne amióta láttam, mekkora buli is ez. Persze Miskolcon sokkal nagyobb buli lesz majd egyszer.

A lelátói képeket én követtem el, elnézést a szörnyű minőségért.