Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Megjárta a poklot gyerekként, most másokon próbál segíteni

Megjárta a poklot gyerekként, most másokon próbál segíteni

Lehel megtapasztalta már a nélkülözést, most viszont ő keres valódi segítséget rászorulóknak. Szeretné bebizonyítani, hogy nevelőintézetből is van út a normális életbe. Korábban azt mondták neki, csak 28 évig fog élni. Most 36.

Földút vezet a Tuzsok házaspár szerény otthonához Győr kertvárosában. A viszonylag nagy udvar végében két apró épület. Az egyikben laknak, a másik csak téli raktár. Marika, a feleség bottal sántikál ki egy székig, hogy ott fogadja jótevőit. A Riders Fest motoros fesztivál adományát hozta Kovács Zoltán egy jókora terepjáróval, lisztet, tésztát, cukrot, olajat, konzerveket és sonkát, kolbászt is.

Fotó: Veres Viktor

„Ez nyárig biztos kitart” – örvendezik Zsolt, a férj és köszöni a sok finomságot. Az adományozók képviselője Jáger Lehelre mutat, hogy leginkább neki kell köszönni, mert ő dolgozik azon, hogy a nélkülözők segítséget kapjanak.

Lehel röviden magyarázza, miért fontos ez neki:

„Tudom, milyen hideg, sötét szobában tölteni a karácsonyt éhesen. Már nincs ilyen gondom, de tudom, hogy sok embernek nagyon is. Gazdag nem lettem, sajnos annyim nincs, hogy sokaknak adjak, ezért találtam ki a segitskerlek.hu oldalt.”

Ezen keresztül talált egymásra a Tuzsok család és a motorosok is.

A műanyag virágokkal díszített udvaron lesejtezett biciklik rendezett sora és egyéb kacatok várják, hogy egy nap még hasznukat veszik. Egy kézzel barkácsolt garázsban áll egy öreg kisautó.

„Kölcsön van, csak az üzembentartók vagyunk. Arra kell, hogy elvigyem a feleségem havonta 2-3-szor vizsgálatokra” – mondja Zsolt, majd bevezet a házba, ahol szinte minden helyiség olyan kicsi, hogy ketten már nyomorognak. A legtágasabb a nappali, ahol épp négyen is elférnek, szorosan egymás mellett. Zsolt szabadkozik a ház állapota, a körülmények miatt. Festeni kellene, mert a tél nyomott hagyott a falakon.

Fotó: Veres Viktor

„Tüzeltem én mindennel, amivel lehetett, volt, hogy ronggyal. Hosszú volt a tél nagyon” – mondja az asszony, akinek a hörgő-problémái miatt sem szerencsés az ilyen kályhás tüzelés.

Hosszú évek óta élnek így, amióta Máriának szívinfarktusa volt, aztán agyinfarktus, majd idegösszeomlás. Cukorbeteg is. Lábai olyan állapotban vannak, hogy felmerült, levágják mindkettőt, de attól fél, az még inkább megnehezítené az életét. Elektromos kocsit szeretne, mert a régit ellopták, a kerekesszék meg nem fér el a szűk ajtókban. Használtan 100-120-ért vehetne, de havi 85 ezer forintból hiába próbálnak félrerakni, ennyit lehetetlen. Sokszor még a gyógyszereiket sem tudják kiváltani, van 22 receptje egy hónapban, de a közgyógy csak negyedévente jár. Évek óta próbálnak szociális lakáshoz jutni Győrben, de mindig az a válasz, hogy nincs üresedés.

Az ilyen élethelyzeteket Lehel nyilván nem tudja megoldani, legfeljebb enyhítheti, ha egymásra talál oldalán az, akinek mínusza van és akinek plusza. Mivel ő is megtapasztalta a nélkülözést, neki egyértelmű volt, hogy semmi használható, ehető nem kerülhet a kukába.

„Megunt ruhákat soha nem dobtam ki, nem is értettem, hogy nem jut eszükbe sokaknak, hogy ami nekik felesleges, másnak nagy érték lehet.”

Fotó: Veres Viktor

Felhőtlen gyerekkorból pokoli kamaszkor

Lehel 9 éves koráig Erdélyben élt, családban, a jómódú nagyszülőkkel egy házban. Jó emlékei vannak erről az időszakról. Ami aztán jött, azt legszívesebben kitörölné az emlékezetéből. Vegyészmérnök apja inni kezdett. A szülők megromlott viszonyukat Magyarországon próbálták helyrehozni. Nem sikerült, mindenki belerokkant a következő öt év harcaiba. Nagybátyja komfort nélküli házába költöztek egy pest megyei faluba. Szűkösen voltak, öten laktak két szobában. Sok volt a feszültség.

„Apám agresszív volt. Ha azt mondom, hogy a szíj elszakadt rajtam, nem túlzok. Például azért, mert katona akartam lenni. Emlékszem, amikor egy asztal körül ’táncoltunk’, a kezemben kés volt, a húgom mögöttem, akkor épp őt akarta megverni” – idézi Lehel az emlékeket, amit nem tud felejteni.

Fotó: Veres Viktor

Csúnya válás után a bíróság végül anyjuknak ítélte a két testvért, de néha átszöktek az apjukhoz. Zavartak voltak, mondja Lehel:

„Apu nagyon jószívű ember volt, ha nem volt részeg. Anyu meg nagyon szigorú volt. Sehol sem volt jó igazán, együtt lett volna a legjobb. Az ő válásukban úgy érzem, mi tulajdonképpen eszköz voltunk a bosszúhoz.”

Ő 14, húga 12 éves volt, amikor egy nap váratlanul beállított értük egy autó. Pomázra kerültek az úgynevezett gyűjtőbe, a nevelőintézet előszobájába.

„Mint a börtön. Volt gyerek, akit bilincsben, vezetőszáron hoztak oda. Minden nap megvertek.”

Két hónap múlva Fótra vitték őket 520 gyerek közé.

„Az olyan volt, mint egy nagy gyerektábor, de az első nap ott is meg akartak verni egyszerre húszan. Kidumáltam és a csajok megvédtek” – mondja mosolyogva.

Fóton jól érezte magát Lehel, megnyugodott, szorgalmasabbá vált, ő volt az intézet második legjobb tanulója. Franciaországi utazást is nyert egyszer. Mégsem akarták, hogy érettségizzen. Szerinte azért lehetett, mert akkoriban kezdődött a gyermekváros leépítése. Az intézményen belül 3 képzés volt: szakács, néptáncos vagy festő. Utóbbi nem lehetett, mert színtévesztő, táncolni nem akart, maradt a konyha. Egy évig tanult szakácsnak. Ez édeskevés volt ahhoz, hogy önálló életet kezdjen. 17 évvel ezelőtt, 18 évesen, 40 ezer forinttal hagyta el az intézetet.

Fotó: Veres Viktor

„Az apámhoz mentem ki, de ő már olyan állapotban volt, hogy napokig nem is kelt fel az ágyból. Mindennaposak voltak az ordítozások. Nem találtam munkát, a kilátástalanság, az otthontalanság érzése miatt mély depresszióba estem.”

Emlékszik a legszomorúbb karácsonyra, amikor apja ruháit égették el, hogy egy kis meleget csináljanak. Az ünnepi vacsora egy tányér rizs volt.

Végül otthagyta apját és két hétig a fóti vasútállomáson aludt. Aztán egy intézetis barát visszacsempészte őt pár éjszakára, amíg nem sikerült munkásszállóra költöznie. Azt a másfél évet sem a szép emlékek közt tartja számon. 10-15-en éltek egy kertes házban, ahol az alkohol és az agresszió alap volt.

Azt mondták, 28 évesen meg fog halni

Az intézet utáni önállóságot nehezítette, hogy kiderült, beteg. Egyik napról a másikra, gyakorlatilag eltűnt a bicepsze. 18 évesen kíméletlenül közölte vele egy doktornő, hogy izomsorvadása van, 10 évig élhet még, 5-6-ot már tolószékben, aztán leáll a szíve. Ez sokkolta Lehelt:

„Azon gondolkodtam, hogy a villamos alá ugrok. Nem tettem meg, minden mindegy alapon önpusztító életet kezdtem élni.”

Jöttek a partidrogok, a csalás és a közokirathamisítás. Három év múlva megpróbálta összeszedni magát, befejezte az OKJ-s szakácsképzést és dolgozott is szakácsként. Édesapja meghalt, de édesanyjával sikerült rendezni a kapcsolatukat, ma már rendszeresen találkoznak.

Fotó: Veres Viktor

12 éve vett fordulatot az élete, amikor Mosonmagyaróvárra költözött és megismerte a barátnőjét.

„Kitti adott célt. Amikor elmondtam neki, hogy pár évem lehet csak hátra az orvosom szerint, akkor is mellettem maradt.”

Azóta kiderült, hogy betegségét az apjától örökölte. Neki a válla állt furcsán, de nem is fordult komolyabbra az állapota. Lehelnél más a helyzet. Neki folyamatosan romlik az állapota.

„Alattomos egy betegség ez, egyik nap arra keltem, hogy nincs meg a másik bicepszem, az alkar, a csukló is gyengült. A bal lábamban is elindult a sorvadás. Ez egy lassú folyamat, de egyénenként változhat. Van, aki 65 évig is él úgy, hogy csak a karja gyenge.”

Testi korlátai ellenére jól dolgozott. Egy vegyipari cégnél például anyagbeszerzőként az év dolgozója lett. Mivel a barátnője Ausztriában talált munkát, ő is kiköltözött és először szakácsként helyezkedett el, de nehezen bírta a tempót, amit ott diktáltak:

„Hiába jeleztem, hogy az egyik kezem nem terhelhető nagyon, nem volt ritka a napi 20 órás munka sem. A túlórapénzek meg rendre elmaradtak. Egy kinti jogsegélyszolgálat segítségével végül megkaptam a másfél év alatt visszatartott 4000 eurót.”

Új munka után kellett néznie, de mivel a vendéglátásban megint feketén akarták dolgoztatni, inkább elment munkanélkülire és elkezdett tanulni. Előbb a német vizsgát tett le, most pedig irodai asszisztens képzésre jár.

Fotó: Veres Viktor

Hobbiszinten weboldalkészítést is tanulni kezdett.

„A barátnőm a fejemhez is vágta már, hogy miért nem megyek inkább kocsmába, mint egy rendes férfi?” – mondja nevetve, majd azt magyarázza, miért épp egy segítőoldalon gyakorolja új tudását.

„Az a bajom a Facebookkal, hogy mindenki lájkol mindent, meg megoszt, de lájkoktól még senki nem lakott jól.”

Noha Tuzsókékhoz elkísérte az adományozót, ez egyedi eset volt, csak a kedvünkért. Ő nem kér segítséget más helyett, nem is közvetít, csak a felületet biztosítja ahhoz, hogy az adományozók megtalálják a segítségre szorulókat. Oldalára bárki önállóan töltheti fel a történetét, illetve, hogy mire lenne szüksége:

„Tulajdonképpen egy hirdetést adhatnak fel a rászorulók vagy adományozók. Azt szerettem volna, ha minden segítségkéréshez vannak fotók, videók, de sajnos – úgy tapasztalom – sokan félnek, hogy mondjuk a származásuk miatt bántani fogják, vagy felismerik és a gyereket fogják esetleg csúfolni. Sokan szégyellik a szegénységüket. Én is szégyelltem.”

A segítségkérők megadhatják elérhetőségeiket, és az adományozók közvetlenül velük vehetik fel a kapcsolatot.

Fotó: Veres Viktor

Lehel szeretné, ha később tanácsok is lennének az oldalon a rászorulóknak, például pénzbeosztásról, étkezésről. Ehhez keres olyan bloggereket, akik otthon vannak ezekben a témákban. Keres még egy fogyatékkal élő, önkéntes segítőt is, aki a feltöltéseket ellenőrzi, az esetleges kérdésekre válaszol, Lehel pedig a jövőben csak a fejlesztéssel foglalkozna. Tudja, hogy nem találta fel a spanyolviaszt, de azt reméli, nem hiába alkotta meg a segitskerlek.hu-t.

„Bízunk benne, hogy mindenkit megtalál legalább egy jószándékú ember.”

Lehel magánéletében az a távlati terv, hogy keményen dolgoznak, és vesznek egy lakást Ausztriában a barátnőjével.

„Mindenképpen szeretnék többet elérni. Szeretném bebizonyítani, hogy ilyen háttérrel is lehet.”

Fotó: Veres Viktor