Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Nem elég, ha egy óriásrobot rátapos egy óriásszörny tökére

Nem elég, ha egy óriásrobot rátapos egy óriásszörny tökére

A Tűzgyűrű folytatása, a Lázadás egy lelketlen látványmozi, ami nélkülöz mindent, amit az első (és amúgy teljesen lezárt, kerek) részt szerethetővé tette. Spoilermentes kritika.

Ha Guillermo del Toro filmjei között erőltetett módon kapcsolatot szeretnénk teremteni, akkor elmondható róluk, hogy szinte minden esetben valami földöntúli erőt vagy lényt ábrázol bennük, amik át akarnak jutni az emberi világba, pedig ott semmi keresnivalójuk sincs. Erről szólt első nagyjátékfilmje, a Cronos, a Hellboy, A faun labirintusa vagy akár legutóbbi Oscar-díjas filmje, A víz érintése is. Öt évvel ezelőtt, amikor elkészítette az óriásrobotos-szörnyes Tűzgyűrűt, elsőre úgy tűnt, hogy annak semmi keresnivalója a direktor életművében, de a fentebbi rendező elv miatt mégis passzolt, pláne, hogy belecsempészte fantasy iránti rajongását és vizuális szépérzékét is. De mit kapunk, ha a Tűzgyűrűből kivesszük Guiilermo del Torót? Hát a Tűzgyűrű: Lázadást.

via GIPHY

Ezzel nem azt akarom sugalmazni, hogy a del Toro rendezte első rész a filmművészet csúcsa volt, míg a folytatás, amit a sorozatveterán Steven S. DeKnight készített, már csak egy audiovizuális trágyahalom lett, mert hiszen 2013-as Tűzgyűrű sem volt barázdáltabb alkotás annál, hogy

óriás robotok küzdenek óriás szörnyek ellen.

Viszont amíg Del Toro személye plusz rétegeket adott a filmnek, a Lázadás esetében nehéz felfedezni annál több hozzáadott értéket, mint amit fentebb vastagon lilával szedtem. A film nélkülöz bármiféle racionalitást, büszkén tűzi a hajtókájára, hogy „látványorgia”, és jottányit sem tér el a Michael Bay-féle Transformers-filmek kánonjától: történjen minden nagyon gyorsan, hangosan, legyen brutálisan monumentális és epikus.

Fotó: UIP

A Lázadáshoz nem fontos ismerni az első rész történéseit, hiszen apránként mindent megtudunk a korábbi epizódról. Tehát elmesélik, hogy 10 éve volt a NAGY HÁBORÚ, amiben a másik dimenzióból érkező szörnyek (a kaijuk), illetve a rettenetes erővel rendelkező óriásrobotok (a jaegerek) összecsaptak, és véráldozatok árán ugyan, de sikerült bezárni az átjárót, amin érkeztek, azóta pedig béke van. Az egyik hős, Stacker Pentecost fia (akit az új Star Wars-trilógia Finnje, John Boyega alakít) viszont pont telibeszarja, hogy mi történt, meg úgy en bloc a faterját övező pátoszt is, de amint megint beüt a ménkű, naná, hogy ő kerül pozícióba, ha ki kell képezni a fiatal jaeger-generációt, és hát ugye ehhez rosszfiúból jófiúvá kell változnia, meg felnőni a nagyokhoz, stb.

A történetet ettől a ponttól felesleges tovább boncolgatni, mert egyrészt nem kívánom azt a pár jópofaságot lelőni, ami benne van, másrészt valószínűleg az, aki jegyet vált a Tűzgyűrűre, pontotsan tudja, nem a gondosan kimunkált sztori, esetleg az amögött rejlő heideggeri filozófia vagy a megbújó egzisztencialista fenomenológia a legnagyobb erőssége. Pláne, hogy a legtöbb fordulat olyan, mintha az ember a gyerekével legózna, és a képzelet folyamatosan áthágna minden „szabályt”.

Fotó: UIP

Ennek a filmnek két ponton kell működnie: legyenek kimunkáltak, szemet gyönyörködtetők a csaták, a csihipuhit kitöltő matériában pedig legyenek vicces egysorosok. Ha e két változó mentén kell vizsgálni a Tűzgyűrű: Lázadást, szánalmasan elmarad az első résztől. Pedig logikai banánhéjból, újrahasznosított klisékből és papírvékony karakterekből ott sem volt kevesebb, de Del Toro valahogy olyan szívet adott az egész filmnek, hogy a néző telibeszarta a dramaturgiai döccenőket (mit döccenőket, törésvonalakat!). Ráadásul a csatáknak volt tétje, mélysége és stílusa is, emlékszem, amikor láttam, elégedetten csettintettem, hogy az IMAX-et az ilyen filmekért találták ki.

A folytatás viszont hiába próbál más utat járni, más ötleteket bedobálni, nem lesz különb, mint a CGI-vel gazdagon telepumpált felejthető társai (pl. Power Rangers khm.). Bár egy pillanatig sem ül le a film és folyamatosan dobálta a szereplőket egyik helyzetből a másikba, nem érezhető ugyanaz a strukturáltság, mint Del Torónál. A megalomán bunyó mellett jó lett volna emlékezetes jeleneteket koreografálni, a bossfight végecsavar banalitását meg kicserélni BÁRMI MÁSRA. Ráadásul sokan poénkodtak azon az előző epizód kapcsán, hogy Del Toro szinte csak éjszakai csatákat tett bele a filmbe, na, itt viszont csak nappal játszódók vannak, és ki is bukik, az első részben miért éltek ezzel a trükkel: az óriásrobotoknak és szörnyeknek nem áll jól a napfény, mert lebukik, CGI-ről van szó. Ráadásul a Batman Superman ellenhez hasonlatosan mentegeti magát a film:

„Nyugi, mehet minden, ami a csövön kifér, basszatok egymás fejéhez nyugodtan felhőkarcolókat, Tokió EGÉSZ lakossága már óvóhelyen van.”

via GIPHY

Jaja, hogyne. Mind a 35 millió, fél óra alatt. Az egysorosok is vállalhatatlanul bénák, John Boyega karaktere szinte szerelmes magába végig, és minden beszólás arra van kihegyezve, hogy vagy ő, vagy egykori jaeger-partnere, Lambert ranger (Scott Eastwood) a jóképűbb vagy ő.

Az első rész butaságait Del Toro humanizmusa, fantáziája és kreativitása emelte egy sima B-film fölé, de a Lázadáson érződik, csak azért készült el, hogy a Távol-Keleten sikerüljön nagyot kaszálni vele. Hát sok sikert hozzá.

Tűzgyűrű: Lázadás (Pacific Rim: Uprising). Magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 111 perc, 2018. Értékelés: 4/10.