Zsolt Péter: A magyar öngyűlöletről

Zsolt Péter: A magyar öngyűlöletről

Freud szerint szégyent akkor érzünk, amikor mások elvárásainak nem tudunk megfelelni, ellenben amikor a saját énideálunknak nem, akkor bűntudatot. Mindkét esetben kialakulhat az öngyűlölet. Nem minden énideálunkkal szembeni elégedetlenségünk tudatosul bennünk, és – különösen ilyenkor – a feszültség azáltal csökkenthető, ha valamiféle önpusztítást végzünk. Nem tudjuk feltétlenül, hogy rossznak tartjuk magunkat és ezért büntetjük magunkat. Az öngyűlölet lehet tudatos vagy nem tudatos, lehet egyéni, kiscsoportos vagy nemzeti szintű, lehet társadalmi eredetű, azaz szociálpszichológiai.

Az esetek döntő többségében a nemzetek rendelkeznek egy etnocentrizmussal, a saját közösség nézőpontjának túlbecslésével, kultúrájuk magasabbrendűségének hitével. A pozitív csoportértékelés magyarázatára máig nem találtak ki bonyolultabb magyarázatot – és talán nincs is rá szükség –, mint hogy az önértékelés növelése miatt áll érdekünkben saját csoportunkat különbnek tartani másoknál. Azért örülünk nemzeti csapatunk győzelmének is, mert az a mi győzelmünk. Mindennek megfordítása az öngyűlölet. Ilyenkor nem azonosulunk a saját csapattal, győzelme nem okoz örömet, de legalábbis semleges érzést vált ki belőlünk, veresége a „na ugye, megmondtam” negatív csoportértékelés önigazolása. Persze éppen az öngyűlölő ember kapaszkodhat túlságosan is a sikerbe, mert a lelkük mélyén ott van a pislákoló remény, és ezért bármilyen pici siker óriásira nagyítódik.

De miért fogalmaztuk meg a „birka” jelzőt?

Kis nemzeteknek, amelyek szeretnék magukat nagyobbnak látni, mindez komoly kihívás. Ám sok kis nemzet létezik, s mégse gyakori bennük az öngyűlölet. Kell ehhez még az is, hogy a nemzet önmagával szembeni elvárásai is elérhetetlenek legyenek. Nemzeti nagyjaink azok, akik a nemzeti ideált megrajzolták és megrajzolják a számunkra. Önostorozó szeretetük lecsapódása az öngyűlölet, mert nem lehet nem azonosulni velük, mert tényleg tehetségesek és nagyok, s aztán kénytelenek vagyunk szembenézni azzal a világgal, amelyet teremteni tudunk. Ők hozzák létre a nemzet felettes énjét, amelynek aztán nem felelünk meg. Ha nem volna olyan sok tehetséges magyar, bizonyos értelemben könnyebb volna nekünk is.

Számos nemzeti összehasonlításban a negatívumainkat vesszük észre. Amikor az EU-csatlakozás idején a lengyelek jobb feltételeket küzdöttek ki, amikor Görögországban sztrájkok törtek ki a gazdasági válság következtében, amikor Romániában a Verespatak-szennyezéskor vagy a korrupcióellenes megmozdulásaik idején artikulálták véleményüket (és sorolhatnánk), a magyarok saját magukra megfogalmazták a „birka” jelzőt. Különösképpen azok vélekedtek így, akiknek második identitásában ott volt a román, a lengyel vagy a görög. Közös ezekben két dolog: egyrészt a csoporthoz való kisebb kötődés, másrészt az összehasonlítás fókusza. Utóbbi a csak magyar identitással rendelkezőkre is igaz, vagyis az, hogy a fókusz nem a saját kiválóságra, hanem mások kiválóságára vonatkozik.

Geopolitikai okok is nehezítik a helyzetünket. Minap hallottam, hogy valaki a portugálokhoz hasonlította a mi gazdaságunkat, megfeledkezve arról, hogy nekik gyarmataik voltak, s hát mondjuk ki, ez nem megfelelő összehasonlítás: minden gyarmattartó ország összerabolta a vagyonát, és ez mindmáig előnyösebb helyzetbe hozza őket. Keleten a szolgaság, Nyugaton a demokrácia mintái, nálunk pedig az az átmeneti állapot: nem akarunk szolgák lenni, de a közösségteremtésnek sem vagyunk ismerői. Szélsőséges individualitással reagálunk erre a földrajzi átmenetiségre.

A magyarok ideája mindig is a Nyugat volt, társadalmi berendezkedésében pedig mindig volt valami a despotizmusból, legyen az német, orosz vagy éppen a saját.

Mátyás királyra úgy emlékszünk, mint nemzeti nagyságunkra, de ha meg tudnánk kérdezni az akkor élt nemességet, azt mondanák, mindent, csak ezt a királyt ne… És ugye manapság is vannak kételyeink a nemzeti elitünk tisztességét illetően.

Számos volt gyarmatosított ország, amikor felszabadult, egy átmeneti demokratizálódás után visszaesett és betegebb lett, mint amilyen korábban volt. Utóbb már a saját vezetőinek köszönhetően. Csak egy-két százalékuknak lesz a sorsa tartós felívelés. Az ilyen visszaeső országok énideálja és valóságos helyzete közt óriási a szakadék, mert belekóstoltak mind az autonómiába, mind egy igazságosabb világ lehetőségébe, és aztán mégsem sikerült. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy társadalmi szintűvé váljon a nemzet öngyűlölete.

A legegyszerűbb lenne változtatni a valóságon

Pedig magyarnak lenni nem nehéz, de legalábbis nem olyan nehéz, mint feketének lenni egy fehérek uralta társadalomban, vagy ortodox zsidónak egy ateista államban. Ahol az érvényesülés gátja a származás, ott lesz nagy a hajlandóság a csoport elhagyására, különösen annak a részéről, aki érvényesülni szeretne és képességei is adottak. Ha például valaki meggazdagszik, nem biztos, hogy saját csoportját fogja támogatni, hiszen ha ki kellett szakadnia belőle, hogy gazdagodjék vagy közvetítő játékossá kellett válnia az elit és a saját csoportja közt, már szívesen tagadná a származását. Vagy ha képviselőként ezt nem teheti, szívesen becsüli le. Kurt Lewin elemzi ezeket az élethelyzeteket.

MTI Fotó: Mészáros János

Az öngyűlölet szakirodalmából az ő kiemelkedő elemzését ismeri a szociálpszichológia; Kurt Lewin zsidó öngyűlöletéről szólót. Találhatunk párhuzamokat, bár a magyarhoz képest ez annyival összetettebb, hogy az asszimilációs nehézségek is megjelennek benne – amelyekről Bibó István írt máig tanulságos kifinomultsággal –, valamint a környezet előítéletessége sem elhanyagolható, hiszen az ember azonosulhat az agresszorával is, mintegy őt helyezheti be a felettes énjébe.

Ilyen kihívások maximum kisebbségi sorban érnek magyarokat, de még ott sem tömegesen. Ha transzponálni akarjuk Lewin szociálpszichológiai elképzeléseit, találhatunk azonban más kisebbség–többség-konfliktust, csak nem a rassz vonatkozásában: sok szegény gyűlölheti a rendszerváltás után meggazdagodott ismerősét, akiről tudja, semmivel sem okosabb vagy tehetségesebb nála. Még érdekesebbek, ha világkép, értékrendszer vagy életfelfogás különbségek kapcsán találunk aránytalanságokat.

Egy kisebbségbe került menekültek befogadása mellett érvelő meggyűlölheti a magyar nemzetet, ha azt lelketlen menekültellenesnek tartja. Egy cselekvő karakter hasonló érzetekig juthat el, ha nemzetéről az a percepciója, hogy az más nemzetekhez képest passzív, szenvedő. De egy sokgyerekes anya is kisebbségben érezheti magát ott, ahol erre a deviáns jelzőt ragasztják. Lewintől tudjuk, hogy az öngyűlölet lehet ugyan tisztán pszichológiai, de lehet szociálpszichológiai is, a kisebbségi létből fakadó.

Az öngyűlöletnek lehet igazságtartama, s ez már morális kérdés. Éppen ezért a legegyszerűbb módja az volna, ha változtatnánk a valóságon,

de ismerjük azt a reakciót, hogy többnyire csak legyintünk, és azt mondjuk: „Mi, magyarok mindig ilyenek voltunk”.

Zimbardo a dél-olaszokra és ránk ugyanazt a diagnózist állítja fel: megszokták ezek a népek – mondja –, hogy bármit tesznek is a történelmük során, ha az igazságért harcolnak, pórul járnak. Így aztán megtanulják a tehetetlenséget a cselekvéssel szemben, a fejet hajtást a vezetőiknek. (A tanult tehetetlenségnek van nemzetközi összehasonlító szakirodalma, s ebben épp úgy előkelő helyet foglalunk el, mint az öngyilkosságban.)

Kudarc, kudarc, kudarc…

Van néhány előnye is annak, hogy fordítva ülünk a lovon, mint a szerencsésebb nemzetek. A valóságot inkább torzítja az önszeretet, a saját csoport szeretete. Nem véletlen, hogy a magyar identitással rendelkező költőink nemzeti önostorozásából tanulunk ma is – Adytól vagy József Attilától –, és valódi bölcsességet nem szerzünk a giccses magyarkodós értelmiségünktől, legyenek azok művészek vagy más rendszert legitimálók. Erős bennünk az önreflexió, más népekhez képest rengeteget foglalkozunk önmagunkkal. A geopolitikai helyzetünknek nem csak negatívuma van, a „szolga leszek vagy remete”, a „rendszer részese leszek vagy kívülálló” állandó dilemma, s kitermeli a hőseit is.

A geopolitikai helyzet gyakoribbá teheti és kiélezheti a feszültségeket: nyugatos urbánusok kerülhetnek szembe a népiekkel, konzervatívok tekinthetnek ellenségként és hazaárulóként a liberálisokra. A cigány és a zsidó identitások erősödése a börtönvilágtól az elitig versenyhelyzetet generál. S annak a népnek a számára, amelyik nem ismeri a konszenzusos együttműködési technikákat, mindez a folyamat meglehetősen komoly veszélyforrás is egyben.

Ha megnézzük a kettős identitással rendelkezőket, akkor a bizonytalanabb emberek hajlamosak elfogadni a többség álláspontját. Például a romániai magyarok minél alacsonyabb iskolázottságúak, annál inkább elfogadják azt az állítást, hogy a románok okosabbak a magyaroknál, és hogy jó volna nem magyarnak lenni. Magyar cigányok Magyarországon ugyanígy tekinthetnek cigány voltukra. Nem azt állítjuk, hogy a többség, de egy jelentős hányad ahhoz, hogy a jelenség mellett ne menjünk el.

Emlékeim közt keresgélve már gyerekként a tanyavilágban egy nem vérszerinti, de paraszt rokonom döbbentett meg először a magyar öngyűlölettel. A bácsit nagyon kedveltem, mert sok érdekes dolgot tudott mesélni a háziállatokról, s amúgy meg komoly beszélgetőtársnak tartott, noha még iskolás sem voltam. Egyszer azt magyarázta, hogy bizony a háborúban a magyar az lopott. Lopósok vagyunk. Nem tetszett, hogy ezt mondta, s hogy mekkora hatással volt rám, mi sem bizonyítja, mint hogy máig emlékszem a jelenetre. Vitatkozni nem vitatkozhattam vele, hiszen ő volt a háborúban, és ő volt a felnőtt.

Egyetemi tanulmányaim során nem kevésbé döbbentett meg a szocializmusban végzett kutatásról szóló előadás, amely kimutatta, hogy

a magyar magát szalmaláng-természetűnek tartja, vagy hogy himnuszában más nemzetekhez képest a kudarcait sorolja fel, nem a győzelmeit,

miként azt Hankiss Elemér először kimutatta. Mindezek azért is lehetnek furcsák, mert a felnövekvés állapotában lévőnek mintegy szocializálódnia kell a saját nemzetéhez. Nem születik minden magyar szalmaláng-természetűnek, éppen annyian van a magyarok közt is, annyi kitartó kisgyerek, mint más népeknél, s nem születik senki sem kudarcait szeretőnek, azt ünneplőnek. A himnuszunkat és az ünnepeinket az előző generációtól kapjuk.

A negatív sztereotípiák vonzásában

Érdemes volna tehát azt vizsgálni, hogy melyik nép alkot magáról több negatív sztereotípiát. A pozitív sztereotípiák gyűjtésében úgy sem találunk különbségeket. Minden nemzet például okosnak, tehetségesnek vagy vendégszeretőnek tartja magát, de szalmalángnak vagy lopósnak? Vizsgálható, hogy bizonyos dolgokat melyik oldaláról keretezik többen, például a talpraesettséget lehet könyöklésként is. Milyen arányok és milyen szociológiai változók szerint? Földművesektől kezdve a munkások és irodai alkalmazottakon keresztül az akadémikusokig.

MTI Fotó: Mészáros János

A negatív önészlelési hajlandóságnak az a sajnálatos velejárója, hogy az ember szereti feltölteni tartalommal meglévő előítéleteit, mert ezek támasztják alá nézetrendszerét. Ha megnézzük a külföldön tartósan dolgozó honfitársainkkal készült interjúkat, különösen a magukat sikeresnek tartókat, ott nagyon gyakori a negatív magyar identitás. Lehet ez önigazolás az ország elhagyása miatt, annak megmagyarázása, hogy miért jobb nekik így, miközben esetleg halálra dolgozzák magukat és csöppet sem jobb. Olyan beszámolókat is találni, amelyek szerint a magyar a magyart azért kell kerülje, mert ha a kisujjadat nyújtod, a karodat akarja. Ezek az értelmezések nem a frissen érkezők kiszolgáltatottságát emeli ki, hanem a követelőzését.

A magyar tehát követelőző, hálátlan, élősködő – alakulnak ki az újabb negatív sztereotípiák. Elképzelhető, hogy a lengyel vagy a román is hasonlóképp támaszkodik a lengyelre vagy a románra, s mégsem gyárt ilyen sztereotípiákat. Elképzelhető az is, hogy a magyarok is segítik egymást, mert ha azt kérdezzük, X vagy Y kivel és hol próbált meg érvényesülni, kiderül, hogy magyar kapcsolatokon keresztül. Ezzel együtt persze elhihetjük, hogy vannak különbségek, de hogy a magyar úgy általánosságban számító és hálátlan volna, ez már inkább egy olyan általánosítás, amelyet azért gyártunk, mert a negatív önképünkhöz keresünk igazolást.

A magyar öngyűlölet egy önmagát erősítő spirál.

Minél erősebb a negatív önkép, annál több az ezt igazoló megfigyelés, minek következtében még erősebb lesz a negatív önkép. Mindez egy egészséges identitás megbomlásához, öngyűlölethez, devianciákhoz vagy ahhoz vezet, hogy valaki teljes mértékben elhagyja magyar identitását és beolvad a többségi társadalomba. Idehaza maradva nyilván nincs identitásvesztésre lehetőség, csak a negatív identitásra.

Megláthatnánk azért a pozitívumokat is

Buda Béla egy kommunikációs könyvében kiemelte a magyarok tehetetlenségét, amikor valamilyen családi rendezvényen kell szerepelniük. Nyilván nincs meg az az ironikus pohárköszöntős kultúránk, mint az angoloknak, s nyilván van igazság abban, hogy ahol a szokások szétesnek, ott kommunikációs nehézségek lépnek fel. Még mulatni sem tudunk, még ünnepelni sem, még meghalni sem. Ám nyugodtan lehetne ezeknek a jelenségeknek a pozitívumait is meglátni. Ha veszít valahol az ember az egyik képességén, általában kiélesedik egy másik. Ahol a szokások nem dominálnak; amelyik törzsnél például nincs nagy szertartásosság az életfordulatoknál, ott egy csendesebb, gyakran harmonikusabb közösség jön létre. Más erős hagyományú beavatási szertartásaikat rendkívül fontosnak tartó törzseknél – ahogy Desmond Morris mondaná – a szokások valójában kétlábon járó abszurditásokig viszik el e társadalmakat.

A magyarok rítustalanok, ebben lehet, hogy igaza van Buda Bélának, de a szokások kényszerzubbonyok is, az etnocentrizmus alapját képezik – nem véletlen, Sumner Népszokások című könyvében jelenik meg először ez a fogalom –, a szokások, ha erősek, a sznobizmus táptalajai. Buda Béla tehát éppen így örülhetett volna annak, hogy a magyarok hajlandósága a sznobizmusra és az etnocentrizmusra kisebb, mint ahogyan sajnálkozhatott a kommunikációs zavarainkon. Kétségtelen azonban, hogy

a szokások tudják a társadalmi kohéziót létrehozni, ha például vannak fontosabb dolgok, mint a pártokhoz és más hatalmi struktúrákhoz való kötődések.

A magyar öngyűlölet táplálkozhat abból is, hogy archaikus szokásait elveszítette, új demokratikusakat pedig nem sikerült meggyökeresíteni.

Tudományos konferenciákon rendre találkoztam az elmúlt 20 évben olyan magyarázatokkal, hogy a magyar persze azért olyan, mert annyira problémás a karaktere, a történelme, a társadalma. S főként a karaktere az, ami furcsa megállapítás, s ilyenkor arra gondolok, ha valami karaktere van, akkor az éppen az, hogy a saját karakterét problémásnak tartja. Más nép maximum önironikus, viccet gyárt nemzeti karakteréből, de nem ostorozná önmagát.

Egy másik tanácskozáson azt hallom, hogy a magyar azért simult úgy bele a tömegkultúrába – és itt gondoljunk az amerikai meg brazil szappanoperák terjedésére –, mert nincs sajátja, ami védené. Ez egy okos megfigyelés, igaz ez még a gyerekek számára gyártott játéktárgyakra is. A tömegkommunikációs kiszolgáltatottságot és ellenállásdeficitet mondhatná például az olasz is a franciával szemben. De vajon az olasz tehetetlenül fejet hajt-e e megállapítás hatására, mint a magyar? Nem érdekesebb-e maga a megfigyelésre adott reakció, mint maga a megfigyelés?

Mit tehetnének a magyar valóság feldolgozói?

A negatív sztereotípiák elfogadásának a következménye az öngyűlölet, s ennek is betudhatók a stressz, valamint a stressz okozta betegségek. Aki nem tud rámosolyogni magára a tükörben, az nyilván gyomorfekélyt kap, bőrbetegségei lesznek, hamarabb felmondja a szíve a szolgálatot, horribile dictu öngyilkos lesz. Számos jelét látjuk a nemzetünk betegségének, a depressziótól kezdve az önpusztításig, a korrupció elfogadásától kezdve a társadalom foglyul ejthetőségének akadálymentességéig.

Konferencián hallottam azt is, hogy milyen diktatúrát elfogadni hajlamos nép vagyunk, s hogy a Big Brother típusú valóságshow-k nálunk ezért futottak olyan simán, mert ez ugyanaz, mint hogy a nácizmus előtt is fejet hajtottunk. Bezzeg a belgáknál… Az állításnak egyébként pont az ellenkezője az igaz. A valóságshow-k játékszabályait nehéz volt betartatni a szereplőkkel, a náci ideológiák alapjai pedig meg voltak a skandináv országokban, gondoljunk csak az eugenika származási helyére. De nem érdekesebb-e az, hogy az ilyen állítások helyeslésre számíthatnak a magyarok részéről, azaz nincs velük szemben kritika?

Olyasmit is hallhattunk nemrég Erős Ferenc egy előadásában, hogy a mozaik osztályos nevelés módszer működik a világban, de nálunk nem, mert a mi diákjainknak nincs fogékonyságuk a modern demokratikus pedagógiai technikákra. A mozaik osztályos technikák – ahogy más demokráciafejlesztő technikák is –, nagyszerűen működnek, alkalmazok ilyeneket a felsőoktatásban. Az más kérdés, hogy nem tudják kifutni magukat, mert hiányzik az az önbizalom, amely az oktatás során szerzett ismereteket át tudná vinni például a közigazgatásba vagy a piaci világba. Vagyis ezekben a negatív megfigyelésekben van részigazság, de nem az egyénre vonatkoztató megállapítások az igazán érdekesek, hanem a recepciók. A magyar valóság feldolgozói, legyenek azok tudósok vagy kocsmai beszélgetőpartnerek, mintha mindig a negatívot látnák meg bennünk.

Először ebből kéne kiszabadulnunk, hogy aztán az öngyűlölet aránya is csökkenjen.