Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Viszlát, nyár – végre visszakaptuk régi, koszos és büdös magyarfocinkat

Viszlát, nyár – végre visszakaptuk régi, koszos és büdös magyarfocinkat

A napnál világosabb, hogy a kazahok elleni vereséggel a magyar válogatott a dél-franciaországi napozásból visszatért

jól megszokott helyére, az európai fociárnyékba.

Persze a visszazuhanás nem a pénteki, megalázó, de mégis „csak” egy barátságos meccsen elszenvedett vereséggel történt meg: egy éven belül a harmadik magyar szövetségi kapitánnyal törölték fel a padlót Európa futballtörpéi. Vagy legalábbis az eddigi futballtörpék, mert ebbe a mezőnybe most már erősen bejelentkeztünk mi is.

Bernd Storck pocsék andorrai döntései, Szélesi Zoltán luxemburgi buktája után az új kapitány, a belga Georges Leekens már az első meccsén begyűjtött egy kínos vereséget a FIFA-világranglistán 136. kazahoktól.

Nem mintha sokkal többet vártunk a válogatott új irányítójától, hiszen a belga hiába érkezett több évtizedes tapasztalattal, három raklap korábbi munkahellyel hozzánk, alig volt nálunk ismert. Nem gondolom, hogy bántó ageizmus lenne megjegyezni, hogy a 69 éves szakember túl van edzői pályája zenitjén. És azok a csúcspontok sem voltak olyan eget rengetőek, hiszen legtöbbet emlegetett „eredménye” egy sikertelen Eb-selejtezés volt a belga válogatottal – ezt azért emlegetik, mert ő építette be a nemzeti csapatukba a belgák mostani „aranygenerációját”.

Nem is ez volt eddig a legnagyobb baj Leekensszel, hanem egyrészt

Lothar Matthäus óta ekkora közhelygyáros kapitánya nem volt

a válogatottnak. A másik probléma az a belga edzővel, hogy kábé három másodperc alatt felmérte, hogy ki a legfontosabb ember a magyar futballban: Orbán Viktor. És gyorsan rá is csatlakozott a focink szívcsakrájára, Felcsútra, s november óta vagy látogatáson, vagy bajnoki meccsen rendre felbukkan ebben a Fejér megyei kis faluban.

Ami számomra csak azért aggályos, mert azt sugallja, hogy olyan ember irányítja a válogatottat, akinek a legfontosabb a saját pozíciója, a helyezkedés. És 2010 óta látjuk, hogy ez a közeg hol akarva, hol minden felső irányítás nélkül, ösztönösen hajtja fejét a kormányfői igába. Ez a pedig kontraszelekció, a kontraproduktivitás legjobb receptje.

A futball meg nem politika: itt nincs két külön meccs, amiből az egyiket a választótábornak játsszuk, a másikat meg Brüsszelben.

Sajnos itt az MTI sem tud segíteni, persze, ha lehetne, megcsinálnák, hogy kihagyják a három kazah gólszerző nevét és marad a mi két gólunk.

Ráadásul Orbán megalomániája, a klientúra kialakítása, a kormányfői közelben helyezkedő cégekhez a stadionépítésekkel juttatott százmilliárdok, a felcsúti légiós haddal az utánpótlás-nevelés kiröhögtetése azt is okozza, hogy megnőtt az ellendrukkerek hada. Megérkeztek azok is, akik évtizedekig legyintettek a szánalmas eredményeket produkáló, de legalább pénzügyileg földönfutó magyar focira. Most joggal gúnyolódnak, hogy hol van az a sok száz vagy – 2010 óta talán már – ezermilliárd forint is, amit elporlasztottak a magyar focira.

Amit péntek este láttunk, az első negyedórában gyakorlatilag a legdurvább közösségi focitraumáinkat idézte: 10 perc alatt két gólt kapni az a mexikói 0-6-tot, a jugoszlávok elleni 1-7-et sejttette. Igen, 1998 óta, az Üllői úti gyászos vb-selejtező óta nem kapott két gólt ilyen rövid idő alatt a magyar válogatott.

Persze, lehet fogni a súlyos egyéni hibákra, az Eb-n még nagyszerű Bese bénázására, a megint soha nem látott összetételű védelemre mutogatni. De éppen ez a lényeg: évtizedek óta Dárdai vette először komolyan, hogy a szervezett, csapatszintű védekezés nélkül esélyünk sincs előrelépni.

Totálisan kétségbeejtő volt tíz perc után 0-2-t látni az eredményjelzőn, de megint

egy olyan európai futballtörpe alázott meg minket,

amelyiket már bőven nem illene lebecsülnünk. Valóban százsokadik a FIFA-világranglistán a válogatottjuk, amelyik négy éve nem lőtt három gólt egyik ellenfelének sem. Csakhogy ebben a szezonban volt csapatuk az Európa-liga főtábláján, ahol magyar klub, a Videoton, legutóbb hat éve járt. És akármennyire is le akarjuk nézni őket, a realitás az: két kezdőjátékosunk karrierjében előrelépésnek kellene tekintenünk, hogy kazah klubokban játszanak.

Továbbra is tartom azt a korábban is hangoztatott nézetemet, hogy Leekens kapitány már nem fogja a magyar kispadon megélni az Eb-selejtezők jövő márciusi kezdését, még azelőtt feláll vagy felállítják.

Az orbáni focimánia pedig tovább száguld egy csodálatos, 200 milliárd forintos pofon felé.

Épül ugyanis a 2020-as foci-Eb-re az új Puskás Stadion. És hiába vagyunk társrendezők, a válogatottunk nem jut ki automatikusan a tornára. Így jelen állás szerint az a legvalószínűbb, hogy 2020 nyarán a mi csaptunk két meccse helyett megnézhetünk, mondjuk, egy erős Izland–Albánia rangadót. Arra pedig nehéz lesz Orbánnak azt mondania, hogy na, ugye.

Mindentől eltekintve a pénteki este a saját futballtörténetemben egy nagyszerű hazatérés volt. Annak, akinek az első maradandó fociélménye az volt, hogy a szovjetek 86-ban tönkreverték a szerintünk világbajnokságra is esélyes válogatottunkat,

nem a kazahok elleni pofára esés a szokatlan, hanem a norvégok kiverése, a franciaországi két hét volt feldolgozhatatlan élmény.

Mára elmúlt az a diszkomfortérzet, amit az jelentett, hogy a magyar válogatott jegyzett ellenfeleket ver meg, és megnyeri a csoportját az Eb-n. Az a feszengés, amit az Eb alatt éreztem amiatt, hogy nem ehhez szoktam hozzá, mostanra elmúlt, visszaérkeztem a jól ismert szarhoz, amit évekig „élvezhettem”.

Nem mondom, visszamennék a lyoni lelátóra, de amit pénteken láttam, éreztem, legalább ismerős volt.