Inotai András: Itthon a stratégiai gondolkodás teljes hiányáról van szó

Inotai András: Itthon a stratégiai gondolkodás teljes hiányáról van szó

A „nemzeti szuverenitással” kapcsolatos nézetek és értelmezések (különösen kicsi és nyitott gazdaságok esetében) szorosan illeszkednek a gazdasági biztonság átfogó kérdéskörébe – mondja Inotai András, a MTA Világgazdasági Kutatóintézetének volt igazgatója. Utóbbi viszont még a sokat látott közgazdaságtudományban is viszonylag új területnek számít. Ennek ellenére jó lenne ezt itthon komolyan venni, ám ennek nem nagyon látszanak a nyomai. Ráadásul van egy elem, amely mindent átsző, és amit mára szinte teljesen lerombolt a jelenlegi kormány.

Már évek óta fut Bonnban egy előadássorozata a gazdasági biztonság témájában. Legutóbbi beszélgetésünkben ez nem került szóba, de azért is említésre méltó, mert az Európai Unióban ezt egyre fontosabb kérdésként kezelik. A tömörülés ugyanis igen sajátos állapotban van. Az egyik oldalról mintha szét akarná feszíteni magát, a másik oldalról viszont mindent megtesz, hogy egy mélyülő és egységes közeget hozzon létre. Ebben a környezetben jelenik meg egyre többet emlegetett kérdéskörként a gazdasági biztonság. Valóban ilyen fontos témaként kell tekinteni erre a területre: mi a helyzet itthon a témában?
Valamennyi európai uniós tagállamot és az uniót alapvetően érdekli, hogy a globalizáció milyen irányba fejlődik tovább. Az unió ugyanis alapvetően függ a nemzetközi környezettől. Nem csak politikailag, hanem gazdaságilag is. A közösség társadalmi termékének mintegy 40 százalékát teszi ki a térség kivitele és majdnem ugyanennyit a behozatala.

Az EU a világ legjelentősebb tőkeexportőre és -importőre, az Egyesült Államok előtt.

A világkereskedelemnek nagyjából 40 százalékát adja, aminek több mint 60 százaléka az Unión belüli árucsere és közel 40 a harmadik országokkal regisztrált forgalom. Végül a nemzetközi segélyezés 55 százaléka szintén ehhez a közösséghez köthető, aminek 20 százaléka uniós költségvetésből, 80 százaléka a tagállamok bilaterális egyezményeiből adódik. Ebben a viszonyrendszerben nem is kérdés, hogy a gazdaság biztonságos működésének vizsgálati kérdése felmerül.
Mégis Magyarországon erről az embereknek, de még a szakértőknek és a politikusoknak is legfeljebb három terület jut az eszébe: az energiaellátás, a környezetvédelem és a migráció. Ez azonban ennél sokkal bonyolultabb és több rétegből álló összefüggés. Úgy vélem ráadásul, hogy akad egy nagyon fontos elem, amely nem tartozik közvetlenül ide, de nélküle szinte lehetetlen a fenntartható vagy „garantált” gazdasági biztonságról beszélni.
A témának jelen állás szerint hét csomópontja látszik. Az egyik a kereskedelmi biztonság. Az Európai Uniónak, s benne Magyarországnak olyan szabadkereskedelmi megállapodásai vannak, amelyek lehetővé teszik, sőt hosszú távon biztosítják, hogy termékeit a külső piacon értékesítse. Cserébe mások ugyanezt tehetik a mi piacainkon. Magyarország társadalmi termékének 80 százalékát exportálja. Ha nem lenne ez a piacra jutási lehetőség, akkor nagyon megváltozna a globális viszonyrendszerben betöltött szerepünk. Ez nem csak azt okozná, hogy kivitelünk nehezebb helyzetbe kerülne. Tovább megyek. Ilyen megegyezések nélkül soha nem jöttek volna ide olyan vállalatok, amelyek az európai és az Európán túli piacra exportálnak.

Nem lenne itthon Audi, nem lenne Mercedes, nem lenne Opel és Suzuki vagy General Electric sem.

Ezeknek a cégeknek szükségük van a fenntartható szabadpiaci viszonyokra.
Ugyanez vonatkozik a szolgáltatásokra is. A világkereskedelem 60-65 százaléka szabadkereskedelmi megállapodások mentén bonyolódik, ez az arány a szolgáltatások esetében 50 százalék környékén van.
Az említett kereskedelmi vonal mellett a gazdasági biztonság elemeként azonosítják a pénzügyi biztonságot, ami magában foglalja az adott ország pénzügyi rendszerének áttekinthetőségét az adósságállomány méretétől és törlesztésétől a költségvetésen át az árfolyam-politikáig. Harmadik a technológiai biztonság, ki ad el új technológiát, s azt mire használják, hogyan ellenőrzik mindenekelőtt a kettős célú technológiát, amilyen a nukleáris energia vagy legújabban a géntechnológia.
A negyedik a környezetvédelem. Az ötödik az ellátásbiztonság – messze nem csak az olaj és a gáz esetében. Ide tartoznak a legkülönbözőbb nyersanyagok, a ritka fémek, mindenekelőtt pedig az emberiség jövője szempontjából egyre meghatározóbb vízgazdálkodás. Hatodik a szociális biztonság, ahová ma már a migrációt is sorolják. Hetedik az érték biztonsága, amiben benne van, hogy ezekben az országokban egy demokratikus, európai értékrend van érvényben.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Mindezek fölé vagy éppen mellé azonban oda kell venni egy roppant fontos elemet. Egy kis ország mozgásterét nagyrészt az határozza meg, hogy mekkora bizalmi tőkével rendelkezik. Sikeres érdekérvényesítéshez minden államnak szövetségesekre van szüksége. Ehhez kell a bizalmi tőke. E nélkül csak egymást játsszuk ki, alakoskodunk. Nos, ezt a bizalmi tőkét sikerült ennek a kormánynak totálisan eljátszania.
Ez súlyos probléma, de újra lehet építeni.
Döbbenetesen nehéz munkával, ám pávatánccal nem.

Az nem megy, hogy itt ezt mondom, ott meg egészen mást.

Azt halljuk hosszú hónapokon át, hogy nem kellenek a migránsok, majd kiderül, hogy mégis befogadtunk 1300-at. Ezzel csak rombolni lehet a bizalmi tőkét. Itthon és nemzetközi szinten egyaránt. Abba már bele sem akarok menni, hogy éppen a bizalmi tőke hiányában NATO-tagként milyen információkat osztanak meg velünk és mi az, amit már egyáltalán nem, mert olyan helyre szivárog, ahová nem szeretnék. Ráadásul a kormány ezen viselkedéséből fakadó romlás személyi szintre is leszivárog. Számos olyan nemzetközi porondon mozgó magyar szakembert ismerek, akikkel szemben a bizalom meggyengült az elmúlt években, holott ők erre esetenként több évtizedes munkájukkal, tevékenységükkel és kapcsolatrendszerükkel nem szolgáltak rá.
Nem tudok elmenni az említett mozgástér-növelés mellett, hiszen a magyar kormány – mondja magáról – éppen azon dolgozik, hogy ezt az unión belül, Brüsszelben a lehető legmesszebb tolja ki. Akár a többséggel szemben is. Éppen azt teszi, ami a gazdasági biztonság vizsgálói mondanak, hogy adott pontok mentén ezt növelni szükséges. Mi akkor ezzel a baj?
Tegyünk különbséget a nemzeti szuverenitás és a nemzeti identitás között. Utóbbi teljesen világos. Én is „büszke” magyarnak érzem, annak vallom maga. A szuverenitás azonban egészen más kérdés. Az utóbbi időben olyan szintet ért el a globális összefonódás, hogy ez alapvetően értékelte át a szuverenitás fogalmát. Ma már Németország, de az Egyesült Államok sem szuverén. Európai Uniós tagállamként be kellene látnunk, hogy érdekeinket szinte kizárólag együttműködések mentén érvényesíthetjük. Ezt nevezi a szakirodalomban megosztott szuverenitásnak, vagyis korábbi szuverenitásunk egy részét nemzetközi egyezmények keretében feladjuk vagy regionális, néha akár globális szintre ruházzuk át, miközben a kisebb vagy nagyobb közösség részeként megnő a mozgásterünk. Kis országként, amely a világ társadalmi termékének 0,15, az EU-énak 0,7 százalékát hozza létre, ez nem is mehet másként. Ennek ellenére azok a szólamok, amelyek azt hangoztatják, hogy mi függetlenek vagyunk, jól működnek, sőt meg tudják fertőzni az emberek gondolatait.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A gazdasági biztonságot kutató szakemberek szerint egy ország belső életében a helyzet akkor válik extrémmé, amikor a szakosított gazdaságpolitikai szervek a kockázatok aktivizálódásának lehetőségét nem képesek a normál működésnek megfelelő szinten tartani. Azaz a kockázatok kezelése érdekében a kormánynak be kell avatkoznia. Utóbbiból itthon egyre többet látunk. A költségvetést szinte folyamatosan módosítgatják, ennek is a következménye, hogy alig átlátható, mint ahogy ezzel kapcsolatban komoly bírálatot is kaptunk a napokban.
Ez így van. Egyik jó példája ennek a hosszú évek óta halogatott, aztán most nem kizárólag gazdasági indokok alapján elindított, egyes területeken kampányszerű bérfejlesztés. Nem arról van szó, hogy ne lenne teljesen jogos! Ám nincs végiggondolva! Ha a minimálbéreket emelik, akkor felfelé tolódik a skála. Mit csinálnak ilyenkor azokkal, aki 15-20 éve dolgoznak egy munkahelyen, ezen idő alatt megszerzett tapasztalattal rendelkeznek? Azt a tudást most lenullázzák vagy nivellálják azoknak a szintjére, akiket fel akarnak zárkóztatni. Ezzel arra szeretnék utalni, hogy a rendszerszemlélet alapvető eleme a biztonságnak, s nem csak a gazdasági biztonságnak. Aki nem ebben gondolkodik, az sorozatosan olyan döntéseket hoz, amelyek a rendszer működését meggátolják vagy kontraproduktívvá teszik. Ebbe az ördögi körbe kerül bele a politika, s ekkor már egyáltalán nem a lényegi dolgokkal foglalkozik, hanem apró elemek negatív hatásainak kezelésével. Ez a folyamat egy idő után aztán olyan szintre gyorsul, amely kezelhetetlenné válik. Nyomasztó és komoly aggodalomra ad okot, hogy egyre nagyobb tempóban ebbe az irányba tartunk.

Az a benyomásom, hogy itthon a stratégiai gondolkodás teljes hiányáról van szó.

Komplexen, kölcsönös függőségi rendszerekben és még ráadásul különböző politikai területek között gondolkodni nem egyszerű, de ez a sikeres alkalmazkodás, a fenntartható társadalmi-gazdasági fejlődés nélkülözhetetlen pillére. Ha tetszik, a XXI. századi globális berendezkedés alapelvárása. Vagyis minden javaslatnak, gazdasági, társadalmi, politikai, jogi döntésnek kellene, hogy legyen átfogó hatástanulmánya, amely a közvetlen területen kívüli várható vagy lehetséges következményeket is bemutatja. Tehát egy gazdasági döntés esetében vizsgálni kellene annak politikai, társadalmi, környezeti, intézményi, esetenként akár regionális vagy pszichológiai hatásait is. Ilyen interdiszciplináris hatástanulmánnyal még nem találkoztam.
Úgy vélem, hogy ebben téved. Látni vélem a stratégiai gondolkodást, csak azt éppen a hatalom szokásosnál sokkal, de sokkal erősebb megtartásának vágya vezérli. Nem pedig olyan kérdések, amelyeket Ön most számon kér.
Rá kell mutatnom egy egyre nyilvánvalóbb és rendszerszintű ellentmondásra. Globális szinten a demokratikus rendszerekben egyre nagyobb az űr a politikai és a társadalmi-gazdasági racionalitás között. A politikai racionalitás demokráciában általában 4 év, hiszen négy évenként választások vannak. Aki hatalmon van, ott akar maradni, aki ellenzékben, hatalomra akar kerülni. Ez ennyire egyszerű. Azok a társadalmi és gazdasági kihívások azonban, amelyekkel valamennyi fejlett államnak – hangsúlyozom, nem csak Magyarországnak – szembe kell néznie, ennél sokkal hosszabb távúak.

Ezekhez olyan stratégiákra van szükség, amelyeknek 8-10-15 év a megvalósíthatósági idejük,

és ekkor még azt sem mondom, hogy minden alkalommal sikeresek lesznek, de legalább a legfontosabb fejleményeket ellenőrzés alatt tudják tartani. Ide kell érteni a migrációtól a demográfiáig, a versenyképességtől az oktatáspolitikáig, az egészségügyön át a környezetvédelemig számos területet.
A kérdés ma az, hogy ezt az ellentétet, hogyan lehet feloldani vagy legalábbis hatékonyan kezelni.
Ehhez vázolni kellene a társadalom számára – hangsúlyozom, nem a politikusok számára –, hogy milyen kihívások előtt áll. Ezek döntő többsége nagyon jól előre jelezhető. Pontosan tudható például, hogy 20 év múlva mennyi ember jelenik meg a magyar munkaerőpiacon – most a migrációt szándékosan nem veszem ide. Mennyien lesznek a nyugdíjasok. Hogyan alakul az eltartottak és az adófizetők aránya. Ehhez kell megfelelő stratégiákat készíteni. Ezt kell politikai ciklusokon átívelő vezérfonallá tenni. Ezt már most meg kellene tennie egy bölcs kormányzati rendszernek. És látni kell, hogy a stratégia megvalósítása során betervezett, de több esetben váratlan nehézségek is jelentkezhetnek. Minderre pedig fel kell készíteni a társadalmat, és jelzem, az intézményrendszereinket is…

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A kormány saját kommunikációja szerint éppen ezt teszi…
Esetleges félreértések elkerülése végett nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy erre az illiberalizmus, az autokrácia nem alkalmas.
Ezzel legfeljebb rövidtávú válságkezelést lehet végrehajtani. A társadalom mélyén megbújó, hosszú évek múlva lecsapódó feszültségeket már egyáltalán nem lehet kezelni. Vagyis ez az irány történelmi zsákutca. A történelem számtalanszor bebizonyította, hogy az autokráciákból és diktatúrából nincs tovább- vagy kivezető út.
Szemet szúró, hogy a gazdasági biztonság témában publikálók írásaiban egy terület kiemelt szerepet kap. Ez pedig egy ország azon képessége, hogy milyen mértékben képes a szükséges munkaerő-állomány reprodukciójára. Utóbbi pedig elválaszthatatlan az oktatás kérdésétől. Nálunk pedig éppen ez a két terület számos problémával küzd és egyre több bírálatot kap.
A németek az előttünk álló korszakot Ipar 4.0-nak, negyedik ipari forradalomnak nevezik. Biztosra vehető, hogy 10-15 év múlva szinte minden területet átfog a digitalizáció – egyes esetekben szinte teljesen kiszorítja a munkaerőt, máshol az új típusú munkaerővel együtt jelenik meg. Vagyis a most első osztályba kerülő gyerekeket már erre kellene felkészíteni. Ez a korosztály ugyanis 15-18 év múlva kerül a munkaerőpiac küszöbére. Hol van az az iskolarendszer – és nem kevésbé az a tanári állomány –, amely alkalmas lenne erre?
Persze adódik a kérdés, mi az a tudás, ami 15 év múlva értékálló lesz? Aligha lehet pontos választ adni, de egyes peremfeltételeket valószínűsíteni igen. Elengedhetetlennek látszik legalább egy nyelv magas szintű ismerete (egyelőre az angol), továbbá az adott kor információtechnológiai igényének való megfelelés. De ez csak a belépés általános feltétele, ami nem garantálja a sikeres beilleszkedést a jövő munkaerőpiacába, és még kevésbé a szélesen értelmezett társadalmi közegbe-közösségbe.

Nélkülözhetetlen azon képességek átfogó fejlesztése, amelyek a nyitottságra, befogadásra, szolidaritásra, kohézióra, összességében érdemi és rugalmas alkalmazkodóképességre képezik a jövő generációját.

A már most is egyre élesebben jelentkező társadalmi kihívásokra a válasz nem az, hogy elzárkózom és bezárom az ajtókat, hogy sokszor indokolatlan félelmet keltek, passzivitást és esetenként kifejezetten gyűlöletet gerjesztek, túlértékelem a változások költségét és kockázatát, miközben nem fordítok elég figyelmet az előnyökre. Ilyen tulajdonságokkal rendelkező közösség, legyen akár egy kis csoport vagy akár egy egész nemzet, nemcsak nem lehet sikeres, de súlyos túlélési traumákkal is szembesülni fog. Ha nem történik gyors és átfogó váltás, a magyar társadalom túlnyomó része egyre inkább a történelem zsákutcájának foglyává válik – annak minden beláthatatlan következményével együtt.