Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

A Fekete Párduc beszól Trumpnak és Orbánnak is, de ettől még a Marvel egyik legfelejthetőbb filmje

A Fekete Párduc beszól Trumpnak és Orbánnak is, de ettől még a Marvel egyik legfelejthetőbb filmje

A Fekete Párduc olyan, mintha nem is egy Marvel-szuperhősfilm lenne, hanem egy akció-fantasy, amely nyomokban Marvel-elemeket tartalmaz. Ez akár még jól is elsülhetett volna, ha nem ennyire sok a 134 perces játékidő. Spoilermentes kritika.

Aki kicsit is érdeklődik a Marvel-univerzum soron következő darabja iránt, valószínűleg belefutott már néhány lelkendező amerikai kritikába vagy tweetbe azzal kapcsolatban, hogy a Fekete Párduc a Marvel eddigi legjobb filmje, bátor, meg gyönyörű, intenzív, zseniális és észveszejtő,

de ezek közül egyik sem igaz rá.

Vitathatatlan ugyan, hogy ez az első ízig-vérig fekete szuperhősfilm, mert bár a vámpírvadász Penge is indulhatna ebben a kategóriában, ott nem volt különösebb jelentősége a főszereplő bőrszínének, itt viszont fontos identitásképző szerepe van. És ezt persze lehet is dicsérni, számomra is mindig szívet melengető, ha egy geekfilm pluszréteggel bír, és próbál önmagán túlmutatni, viszont az már bosszant, ha ezt közhelyekből építkezve teszi. És sajnos a Fekete Párduc is belesétál ebbe a csapdába.

A társadalomtudományi felfogás szerint annak megfogalmazása, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és mik a céljaink, feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy megtaláljuk helyünket a mindennapokban, teljenek azok akármerre is a világban. Ezt továbbgondolva tényleg tankönyvbe illő a film narratívája, mert a maga egyszerű módján taglalja, hogy a személyes identitás definiálása mellett van néhány másik mellény is a szekrényben, amit érdemes felvenni, ilyen például a polgári, a kulturális, a nemzeti/etnikai, a kisebbségi, a lokális vagy a transznacionális identitás.

Főleg utóbbi kap hangsúlyosabb szerepet, hiszen egyszerű példán mutatja be, hogy a kényszerhelyzetből történő helyváltoztatás ellenére a tér, a földrajzi egység hogyan élhet tovább az egyén fejében, ahol szélesebb értelmezési tartományt kaphat.

Nagy szavak? Lehet. De ha kulturális antropológiai szűrőn keresztül vizsgáljuk a Fekete Párducot, ezek tényleg mind előkerülnek benne. Ez pedig nem lebecsülendő erény, hiszen nem kis vállalás, ha hasonlók felskiccelésével próbálkozik egy vállaltan szórakoztató céllal létrehozott limonádé-szuperhősmozi. A baj inkább az, hogy ezt

a komoly mondanivalót sikerül tökéletesen érdektelen klisés kamushakespeare-i királydrámába oltani.

A végletekig lebutítva a történet ugyanis annyi, hogy T’Challa, apja halála után visszatér az elszigetelt, mindenki által mélyszegény országnak hitt, de valójában technológiailag hiperfejlett Wakandába, hogy királlyá koronázzák, de egyszer csak érkezik valaki, aki ugyanúgy jogot formál a trónra, és ezen bizony nemcsak a miniállam, hanem a VILÁG sorsa is múlik.

A világot viszont pont hogy nem rengeti meg, ami Wakandában történik, és a hatalmas mondanivaló sem tud a sztori igazi szerves részévé válni. Az egzisztenciális problémák, az afroamerikai elnyomottságot érintő kérdések nem tapadnak a színes, törzsi/futurisztikus ellentétre utazó látványvilágra. És hiába a jó casting, ezen a karakterek kétbittessége sem segít. T’Challa (Chadwick Boseman) hiába karizmatikus, nem mond semmi újat a karaktere a szuperhőszsáneren belül: ő a jófiú, aki jó akar maradni, és őrlődik azon, hogy a hagyományokat kövesse, vagy inkább haladjon a kor elvárásaival; szerelme Nakia (Lupita Nyong’o) annyira idealista, hogy Ghandi órákat vehetne tőle; testvére, Shuri (Letitia Wright) akkora technológiai zseni, hogy Tony Stark, Bruce Banner és a James Bond Q-ja egyszerre bújhat a sötétbe sírdogálni; Erik Killmonger (Michael B. Jordan) pedig hiába jó antagonista alapanyag, és trónkövetelése valid, az egészet elcsépeltté teszi a film lezárása.

Nehezen hihető, hogy az az állam, amely olyan hihetetlen technológiai előnyben van a világ többi országával szemben (amúgy azért, mert vibrániumból nemcsak pajzsot, de fegyvert, ablakkeretet és pizsamát is képes gyártani), egyszerűen antidemokratikusan működik, és a következő uralkodóját úgy választják ki, hogy az egy vízesés alján képes legyőzni hegyomlásnyi ellenfelét. A film legvégére viszont legalább sikerül egy kifejezetten politikus mondatot megfogalmazni:

„Nem szabad falakat építeni.”

És nem, ez nem egy clickbaites cím béna önigazolása, hanem T’Challa tényleg úgy érti. A film valóban kiáll a kisebbségek, az elnyomottak és a bevándorlók mellett (a végén).

Humora alig van a filmnek, ami rosszabb, mintha nem is lenne, mert a Marvel agyonhasznált taktikája (a drámai pillanatok élét valami bitangnagy beszólással elvenni) egyáltalán nem működik, és csak szimplán kínos, hogy T’Challa húga állandóan bratyónak hívja a bátyját. Mert érted, ő a király, de van valaki, aki pimasz mer lenni vele és ez vicces (nem az).

Azt leszámítva, hogy egy újabb olyan helyre kalauzol minket a Fekete Párduc, ami még tovább tágítja a Marvel Filmes Univerzumát, nem ad hozzá semmit a franchise-hoz. Sokszor látott fordulatok újrafeldolgozása, amely nélkülöz bármiféle váratlanságot és a nézőben nem marad más, mint a nagyot mondás akarásának izzadtságszaga, a színes ruhák, meg az orrszarvúháton lovagló wakandaiak.

A Fekete Párduc olyan, mintha nem is egy Marvel-szuperhősfilm lenne, hanem egy akció-fantasy, amely nyomokban Marvel-elemeket, meg szimpatikus és becsülendő üzenetet tartalmaz. Viszont hosszú, kiszámítható és lapos. Pipa, megvolt, köszönjük, jöhet a Bosszúállók 3. része, remélhetően ennél gördülékenyebb történettel.

Fekete Párduc (Black Panther). Magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 134 perc, 2018. Értékelés: 5/10.