Diáktüntetések: lőporos hordón ül a kormány

Diáktüntetések: lőporos hordón ül a kormány

A diáktüntetések rendre megjelennek és általában nagyobb gondot okoznak a NER-nek, mint bármelyik másik társadalmi csoport. Gondoljunk csak a HAHÁ-sokra, kik nagyobb változtatást értek el a felsőoktatás keretszámait illetően, mint maguk a rektorok és az egyetemi oktatók együttvéve, az internetadó is leginkább a fiatalokat rémítette meg, vagy gondoljunk a túlterhelés ellen fellépő, 2018. januári tüntetésre, mely szintén nagyobb riadalmat kelthetett a kormányzatban, mint a feketeruhás nővérek egészségügyért való megmozdulása, a volt rendőrök bohócforradalma vagy a Tanítanék Mozgalom.

„Balog Zoltán feladja az oktatásnak az utolsó kenetet”

„Balog Zoltán feladja az oktatásnak az utolsó kenetet” Oktatási minimumot dolgozott ki a Tanítanék mozgalom, amit februárban nyolc ellenzéki párt is aláír majd. A pedagógusokat képviselő szervezetek körülbelül ezer résztvevővel és „Stop Orbán” táblákkal tüntettek vasárnap délután a Kossuth téren. Régóta nem hallatott magáról a Tanítanék mozgalom, de az utóbbi hetek oktatási intézkedései miatt náluk is betelt a pohár.

Kézenfekvőnek látszik, hogy a fiatalság mozgékonysága és vadsága, kreativitása és tisztasága az, ami ijesztő. Nehéz őket – ha kellő számban jelentkeznek – Soros-bérencekként kommunikációs gettóba szorítani, noha természetesen lehet ilyesmivel kísérletezni. A diáksággal való összetűzés a demokrácia felfogása körül összpontosul, és alighanem ezek a konfliktusok gyarapodni fognak a későbbiekben. E jósláshoz még egy keretfeltételnek teljesülnie kell – de hát ez sem valószínűtlen –, nevezetesen annak, hogy az illiberális társadalmi berendezkedés tovább erősödjék.

A fiatal generáció egy liberális társadalomban is szívesebben vállalja a kisebbség szerepét, mint egy illiberálisban a többségét.

Éspedig azért, mert a liberális társadalmak a kisebbség védelmére, horribile dictu pozitív diszkriminációra, az esélytelenebbek helyzetbe hozására, a gyengébbek, így például a külföldi munkavállalók és vállalkozói ötletek segítségére összpontosítanak, legalábbis a bürokrácia, a közigazgatás és a kommunikáció szintjén. (Valójában a szociológiai kutatásokból tudjuk, hogy például Angliában a gazdasági elit tudja bejuttatni a legjobb iskolákba a gyerekeit, s nem a bevándorlók, de még csak nem is a korábbi arisztokratikus elit.)

Ezzel szemben az illiberális államok csak egy szűk elit uralmát támogatják, amelybe egy magyar fiatal csak akkor fog bekerülni, ha Mészáros Lőrinc rokona vagy barátja.

Legalábbis kommunikációsan a függelmi viszonyok elfogadásáról szól minden, de persze természetes, hogy a tehetséges és az ügyes itt nálunk is megcsinálhatja a szerencséjét. Már csak a globális világ miatt is, mindegy, hogy hol élünk.

A fiatalságnak létező reakciója az illiberális államra, hogy kivándorol. Sajnos az „illiberális demokrácia” fogalma már nemcsak a liberálisok jogos kritikájára, hanem a létező Magyarország leírására is használható. Azaz például egy liberális országra – bár az megengedő – nem húzható rá a hálapénz, míg az illiberálisra – bár az nem szabadelvű – nagyon is. (Egy nem régen tartott konferencián az illiberálist beteg demokráciaként fordították.)

A kivándorlás az egyik legnagyobb problémája Magyarországnak – s hasonlóképp a lecsúszó települések Magyarországon belüli további elszegényedése és elöregedése –, de mégis feszültséglevezető, egyfajta szelep. A hatalomnak tehát – legalábbis annak, amelyik illiberális akar lenni – rövid távon igencsak jó, hogy ha az, aki többet vagy mást akar, az elmegy. Még arra is telik a nagyvonalúságából, hogy külföldön az ő érdekükben lobbizzon, de persze ezek a fiatalok azért inkább ne szavazzanak.

Az itt maradók viszont rendre újratermelik a hatalommal való konfliktusaikat. Erősen generációs problémáról van szó, ráadásul

ezek a fiatalok már nem abban a kommunikációs térben vannak, mint a szocializmus végnapjain a fideszes fiatalok, annál jóval mozgékonyabb világ az övék.

Percek alatt összehozható egy tömegtüntetés az internet segítségével, s ez olyasmi, mintha a hatalom állandóan egy lőporos hordón ülne.

A XX. század második világháború utáni korszakában a fiatalokat elég gyorsan felszívta a munka. Hasonlóképp a ’60-as években a felnőtté válás, ha nem is volt vonzó, a fogyasztói társadalom mégis csak belekényszerítette a fiatalokat egy olyan életformába, amely szinte pontosan megrajzolható pályát vetített eléjük: mikor, mennyit fognak keresni, mit fognak csinálni, hány munkahelyük lesz, mennyi lesz a nyugdíjuk, hány gyerekük lesz stb. A fogyasztói kultúra trükkje az volt, hogy az ellenállás, a béke és a lázadás zenéjét, szimbólumait pénzért árulta. Ma azonban a fiatalok még később nőnek fel. És ma szinte semmit sem lehet tervezni.

A pénz ma is vonzó koordinációs eszköz, s a hatalom számára a társadalom foglyul ejtése (society capture) ma is ezen keresztül a legsikeresebb, de nem úgy, mint a tőkés gazdaságban, ahol a monopóliumok diktálnak. Az illiberális államokban a politika diktál. Ez a hatalom az ifjúság körében nem az ideológiájával hódít, mint ahogyan a kommunizmus vagy a fasizmus tette, hanem a pénzével. A legmegbízhatóbb emberei alig vesznek be valamit az országot beborító plakátkampányok szövegeiből.

A ’20-as ’30-as években a bizonytalan világra a fasizmus és a kommunizmus logikus válasz volt, a ’60-as években a képviseleti demokrácia vált a jövőt uraló ideológiává, és ma sem valószínű, hogy a demokráciára vágyó diákságot ki lehetne elégíteni illiberális társadalomszervezéssel.

Az intézmények meggyengítése, a polgári szabadságjogok szűkítése – amiképp a mozgásszabadság korlátozása is – már nem tud választ adni a diákságot érő változásokra. Vegyük azt a példát, hogy csökken a gyerekszám. A gyerekszám csökkenéséből a gyerek értékének növekedése következik, a fokozottabb egy főre jutó aggódás, a szülők azon elvárása, hogy a gyerekük boldog, békés és kiegyensúlyozott legyen. Pszichológushoz viszik, ha a legcsekélyebb szorongást tapasztalják, mert – mondjuk – gyorsan cserélődnek az óvodában az óvónők és a dadusok. Az illiberális társadalomnak viszont a poroszos nevelést jól toleráló gyerekre, aztán a munkahelyen az engedelmes fiatalra volna szüksége, akit aztán el lehet kábítani az életpályamodellel, az alacsony fizetéssel és a szakmai autonómiáról való lemondással.

Ezzel szemben ezek a gyerekek elkényeztetettek, pénzt akarnak és individualisták.

Már a fogyasztói társadalom hajnalán is problémaként vetődött fel, hogy miként lehet majd hedonista fogyasztókat és fanatikus munkásokat „kitermelni”, s lehetőség szerint ugyanabban az emberben. Még nagyobb kihívás az illiberális államban Paks II-támogatót faragni a fenntartható fejlődésért elkötelezett fiatalokból. Utóbbit tanulják meg ugyanis az iskolákban.

Bár panaszkodunk az oktatási rendszerre, mégis az oktatás a modern értékeket közvetíti, a modern tudást, a tudástársadalom működésére tanít, és pillanatok alatt kirobban a konfliktus, ha egy-egy iskolában elcsattan egy tekintélyelvű tasli, ha a konfliktusokat nem tudják kezelni, ha a diákokkal nem tudnak bánni a tanárok, és már az is probléma, ha nem használható tudást tanítanak. Ez egészen új jelenség, ilyesmit még sosem követeltek az oktatási szférától. Az oktatás fénysebesen alakul át, hiszen a lexikális tudás exponenciálisan nő.

A demokráciadeficit minden nyugati társadalomban is leírható: a parlament kiüresedése, a nyilvánosság hatalmi harcok során történő színvonalesése, a versengésből következő eldurvulás. Ezzel szemben a diákság demokrácia-tapasztalata – már ha van, mert kapott ilyet a családjától, az iskolájától – a konfliktusmegoldás technikáira vonatkozik, a másikra való odafigyelésre, a konszenzuskeresésre, a problémamegoldásra, a fölösleges marakodások kikerülésére. A diákok körében azt tanácsolni, hogy a kiválasztást döntsük el sorsolással, nem kivitelezhetetlen. Egy kéz kezet mos hatalmi játékokhoz szocializált felnőttnél a sorsolás megfosztana mindenkit a bizánci megoldásoktól, és inkább ezt érzékelik értelmetlennek, sőt igazságtalannak. Az ifjúságnak egész más a demokráciaképe, mint a felnőtteknek, és bármikor mondhatják azt, hogy a társadalom is lehetne olyan, mint a diák-értékrend, és ha ezt mondanák, felrobbantanák a föléjük tornyosuló illiberális államot. Véleményünk szerint

a magyar társadalmi valóság és az ifjúság folyamatosan távolodik egymástól.

Összegyűjtöttük egy táblázatba a különbségeket – amelyek közül egy-kettőt fentebb ki is fejtettünk –, s ajánlunk a témával kapcsolatban egy rádióműsort is, amelyben a riporter szerepét a cikk szerzője látta el.

DEMOKRÁCIADEFICIT A TÁRSADALOMBAN

DEMOKRÁCIAREMÉNY A DIÁKOKNÁL

kimerültség, szkeptizizmus, cinizmus

életkori optimizmus (munka világába kerülés előtt)

bizalmatlanság a parlamentben

diákparlament

tehetetlenség a társadalomban

mobilitás, a világ nyitott

manipulált médiumok

diák maga a szerkesztő, nem fogyasztja a tömegkommunikációs termékeket

manipulálható társadalom

kevésbé manipulálható, kisebb érdekvezéreltség ideológiai kérdésekben, ragaszkodás az autonómiához, saját és életkori közösségi burok

a választási rendszer versengése és együttműködési képtelensége

a demokrácia itt nem a választásra épül, hanem a konfliktuskezelésekre

az intézmények gyengesége és befolyásolhatósága

az iskola mint intézmény egyáltalán nem tűnhet gyengének a diákok számára

következménynélküliség, a teljesítmény hiánynak nincs következménye

egzisztenciális szorongás és kényszer, a jegyeken a pályája múlhat

stróman és samesz gyakorlatok

csapatépítő gyakorlatok

politikai elvárások (engedelmesség, hűség)

szülői elvárások (hatékonyság és emberségesség)

mindenki lecserélhető

kevés a gyerek, nem pótolható, féltés, „egy életünk van”

vertikális szerveződés

horizontális kapcsolatok

egoizmus

szolidaritás

Zsolt Péter szociológus