Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Winston Churchill nem csak egy makacs, motyogós vénember volt

Winston Churchill nem csak egy makacs, motyogós vénember volt

A legsötétebb óra szépen mutatja be, hogy a karakán államférfit milyen kételyek mardosták döntései meghozatalában, ettől még tipikusan az a film, amire évek múltán úgy fogunk csak emlékezni, mint amelyikért Gary Oldman megkapja jól megérdemelt Oscarját. Mert hogy meg fogja kapni. Spoilermentes kritika.

Az elmúlt pár évben több olyan film is készült, amely Anglia vérzivataros második világháborús eseményeit járja körül, csak más-más aspektusból vizsgálva és más stílusban elmesélve. Például, amíg 2010-ben A király beszédében a történelem csak háttér volt egy kedves, szeretetteljes történethez a dadogós VI. Györgyről, aki nem akart király lenni, mégis másodszülöttként neki jutott az a hálátlan szerep, hogy uralkodóként hitet adjon nemzetének a háború tépázta esztendőkben, addig 2017-ben a Dunkirk azt mesélte el, milyen kudarcokkal kellett szembenéznie a briteknek, és miként próbáltak erőt meríteni 270 ezer katona hazamenekítéséből.

Az idén bemutatott A legsötétebb óra valahol a kettő között helyezkedik el, mert alapvetően biopic-ént itt is a főszereplő személyiségének kidomborítása a cél, viszont azon felül, hogy megismerjük az embert az olyan mondatok mögött, mint a

„Csak semmi sport”,

láthatjuk azokat a komoly politikai dilemmákat, amik A király beszéde és a Dunkirk mögött húzódtak.

A történet szerencsére nem foglalkozik Winston Churchill előéletével, már kiforrott (megöregedett) egyéniségként, 66 évesen ismerjük meg, aki Neville Chamberlain után a legnagyobb krízishelyzetben veszi át Anglia irányítását 1940. május 10-én, és kevesebb, mint egy hónapig tartunk vele a filmben, méghozzá június 4-i halhatatlan mondatáig, amit a Dinamó-hadművelet befejezte után mondott el (és amely – fun fact – a Dunkirknek is utolsó mondata egyben):

„…harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat…”

A történelem ma úgy emlékezik Churchillre, mint kiemelkedő szónokra; akitől még Adolf Hitler is tartott, akinek beszédei mozgósító erőt jelentettek a szövetségesek és a brit nemzet számára. A film azonban ennél jóval mélyebbre megy, megmutatja, hogy a rendkívül karakán államférfit milyen belső kételyek mardosták döntései meghozatalában.

Külön öröm, hogy ez nem a forgatókönyvírók által gyakran használt túltupírozás, ami szimpatikussá teheti a karaktert a néző számára, hanem az amúgy grafomán Churchill írásaiból összeállított karakterkép. Éppen ezért nemcsak az derül ki, hogy mennyire makacs, nehéz természetű és motyogós vénember volt, hanem az is:

csodálatos humorral bírt, és sokszor kérte ki felesége véleményét a nemzet sorsát érintő kérdésekben.

A ragyogó portré felskicceléséhez azonban remek színész is szükségeltetik, Gary Oldman pedig már meg is kapta szerepéért a legjobb színésznek járó Golden Globe-ot két hete, és nem nagy botorság arra fogadni, hogy vélhetően második Oscarját is bezsebeli ezért pár hét múlva.

Egy jelenet konkrétan azért kerülhetett bele a filmbe, hogy az legyen Oldman NAGY ALAKÍTÁSA, ahogy lemegy az emberek közé a metróba, hogy ott megkérdezze tőlük, mit választanak, a szolgaságot, de az életet Hitler igája alatt vagy az ellenállást, dacolva a halállal? Ez a szupernek induló jelenet (amely amúgy nélkülöz bármiféle történelmi hűséget) azonban hamar giccsbe fordul, amire a film szempontjából semmi szükség, még ha a dramaturgia meg is kívánja, hogy ezzel húzzák alá, a közvélemény ennyire kiállt Churchill vakmerő döntései mellett.

Attól most tekintsük el, hogy a maszk ellenére a vizuális hasonlóságok nem túl erősek, viszont a sminkelt púrhab réteg alatt Oldman hihetetlen munkát végez, és már csak emiatt érdemes megnézni (természetesen eredetiben). Életrajzi filmként nem véletlen, hogy olyan snittet alig látni, amin az angol miniszterelnök nincs rajta, ennélfogva a történetet folyamatosan az viszi előre, hogy Churchill beszédet mond, tépelődik, monologizál vagy csak egyszerűen megvitat dolgokat másokkal.

A legsötétebb órával egyetlen probléma van: évek múltán úgy fogunk rá csak emlékezni, mint a filmre, amiért Gary Oldman megkapja jól megérdemelt Oscarját. Nincs ugyanis benne semmi technikai vagy dramaturgiai truváj; képileg konzekvensen barnás, semmi több; cselekményben teljesen lineáris; nincsenek eseménysűrítő vágási flikkflakkok. Tipikusan az az alkotás, aminek el kell készülnie, és amely jutalomjátékot, illetve díjesőt jelent a főszereplők számára. Lásd még Daniel Day Lewis (Lincoln), Meryl Streep (Vaslady).

Ennek ellenére még a történelemben jártasan mozgók számára is érdekes lehet, ráadásul izgalmas, jól felépített, a néző pedig képes szorítani főszereplőért. Kár, hogy nem emlékezetesebb.

A legsötétebb óra (Darkest Hour). Magyarul beszélő, angol életrajzi dráma, 125 perc, 2017. Értékelés: 7/10