Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Kicsi Matt Damon, nagy gondolatok, hatalmas csalódás

Kicsi Matt Damon, nagy gondolatok, hatalmas csalódás

A Kicsinyítés hiába nem válik unalmassá a több mint kétórás játékidő alatt, a végén inkább emlékeztet egy finomfőzelékre. Külön-külön hiába szereted minden összetevőjét, a végeredmény tök felejthető. Spoilermentes kritika.

A veterán forgatókönyvíró/rendező, Alexander Payne mindig is humanista hangvételű, karakterközpontú filmeket készített – elég csak a Kerülőutakat vagy a Nebraskát említenem, de ha a Férj és férjről lebontjuk Adam Sandler béna poénjait, vagy a Jurassic Park 3-ról a dinókat, azok esetében is a szereplők, valamint a környezetük közötti konfliktusok, problémák képezik a történet fő ívét.

A Kicsinyítéssel is hasonló a helyzet, ráadásul ennek a filmnek esetében a moralizálás és az üzenetközpontúság még inkább helyénvaló, hiszen egy magára valamit is adó sci-fi esetében ez elvárás is, hiszen ez az a műfaj, ami

ugyan a jövőben játszódik, de napjaink problémáit járja körül.

A film viszont pont ezekbe bukik bele. Pedig végig jól építkezik, nem is válik unalmassá, viszont a mondanivaló interpretálása már sokkal bajosabb. Teljesen lineárisan halad, megismerjük, norvég tudósok miként fejlesztik ki a zsugorítás technikáját, ennek milyen társadalmi okai vannak, látjuk, hogy a heves ellenkezésből eljutunk odáig, hogy kisméretű városok jönnek létre, ahová a lekicsinyített emberek beköltözhetnek, s mivel vagyonuk töredékéért vásárolnak megélhetést, kiskirályként élnek a miniverzumokban.

Kiderül, az emberek lezsugorítása milyen szociális és gazdasági problémákat szülhet (a valódi városok elnéptelenednek, az ingatlanárak lecsökkennek, kevesebb autót és fogyasztási cikket vásárolnak az emberek, emiatt munkahelyek szűnnek meg, cégek mennek csődbe, stb.), ekkor érkezünk el Safranekékhez (Matt Damon és Kristen Wiig), akik elhatározzák, szintén lezsugorítják magukat, hiszen amíg a való életben bukják a hitelfelvételt, addig a lekicsinyített városban akár egy kastélyuk is lehet,

sőt, úgy élhetnek, mint a felső tízezer.

Kicsit olyan érzésünk lehet ezeket olvasva, mintha egy Black Mirror-epizód szinopszisát olvasnánk, hiszen valamilyen formában itt is az kerül elő, hogy mennyire vagyunk kiszolgáltatva a technológia, illetve a kommunikációs eszközök sokaságának, valamint, ezektől miként várjuk azt, jobbá váljon az életünk. A Kicsinyítés azonban nem megy el nyomasztó, drámai irányba, nincs társadalmi tanulság sem, sőt kifejezetten életigenlő és pozitív a végkicsengése (mégiscsak egy vígjátékról van szó alapvetően), így nem ért célt a kurtácska üzenet sem.

Pedig gondosan kitalált minden, a történet szerint a zsugorítási módszer 200 év leforgása alatt az egész emberiséget letöpörítheti, megoldva a túlnépesedés problémáját; megízlelhetjük ennek a disztópiának az árnyoldalait – hiszen vannak gettói is a lekicsinyített világoknak; sőt, az is erénye, hogy nem amerikai szűrőn keresztül vizsgálja a világ történéseit, hanem szimpatikus módon a film univerzális gondolatiságát is erősítették: a szereplők nemcsak sokfélék, hanem meg is szólalnak anyanyelvükön, és ha nem eredetiben nézzük, hanem szinkronosan, akkor is van norvég, szerb, vietnami, spanyol és francia megszólalás is.

Meglepően sok rétege van tehát a filmnek, de ez is vele a fő baj.

Alexander Payne túl sok mindent akart belezsúfolni, de nem állít igazán semmit, csak felskiccel:

  • az egészségügyi rendszer rossz;
  • a hitelszerzés intézménye rossz;
  • környezetszennyezés rossz;
  • a túlnépesedés rossz;
  • ha falakat építünk a migráció megakadályozására, az rossz;
  • ha önző taplók vagyunk, az rossz;
  • ha nem hagyjuk el a komfortzónánkat, az rossz;
  • ha hedonisták vagyunk, az csak kicsit rossz.

A kijelentések közti matériát a könnyed humor hivatott betölteni, de pont ettől nem lesz szatirikus igazán, viszont lesz befogadható a szélesebb közönség számára.

Ez a könnyed humor azonban egyúttal el is veszi el az élét a komoly dolgoknak, ami alapvetően nem gond, csak akkor minek hozzá a komplexre duzzasztott, jól kitalált körítés? Hiába soroltam fel fentebb sok mindent, ami érdeme is lehetne a filmnek, ha csak a felszínt kapargatja. Nem merészkedik túl mélyre, és szép közhely azt mondani vele kapcsoaltban, hogy csak szórakoztatni akar, a továbbgondolást pedig a nézőjére bízza; de mivel a problémák körüljárása felületes,

a rajta való elmélkedést sem váltja ki az emberből.

Ennél még a Drágám, a kölykök összementek! is árnyaltabban foglalkozik olyan egyértelmű problémákkal, hogy milyen veszélyekkel jár, ha az ember összezsugorodik, ehhez képest a Kicsinyítés elvan a feldobott gondolatokkal, szórakoztató vizuális gegekkel, megelégszik azzal, hogy egy fricska a burzsoázia finom bájának, valamint a ténynek, hogy kapitalizmus halálra van ítélve, függetlenül a mérettől. A film hiába nem válik unalmassá a több mint kétórás játékidő alatt – ugyanis a hirtelen feldobott újabb labdákkal fent tudja tartani a figyelmet -, a végén inkább emlékeztet egy finomfőzelékre. Külön-külön hiába szereted minden összetevőjét, a végeredmény tök felejthető.

Kicsinyítés (Downsizing). Magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 135 perc, 2017. Értékelés: 6/10