Éder Krisztián pár évvel ezelőtt még SP néven nedvesítette dalaival lányok ezreinek bugyijait, aztán először a zenéből lépett át a divatfotózás világába, majd amikor ebben is a magyar csúcsra ért, úgy döntött, kiköltözik New Yorkba, és ott is megpróbál a csúcsra érni. Bár a csúcstól még messze van, másfél év alatt saját bevallása szerint elérte, amit akart, és az Instagramja is arról árulkodik, hogy már nem csak Mihalik Enikő és Palvin Barbara haverja az USA-ban. Az ünnepekre hazalátogatott Magyarországra, és mivel mindig nagyon szeretünk olyan magyar sztorikkal foglalkozni, amik nem a külföldi mosogatásról és az elviselhetetlen életről szólnak, le is ültünk vele beszélgetni egy jót.
Karácsonyra jöttem haza, Sopronban töltöttem egy hetet a családdal, a barátokkal pedig Budapesten még egyet. Úgy 3-4 havonta jövök haza, legközelebb májusban érkezem.
fotó: Horváth András/reset.hu
Sosem voltam elkényeztetett, de persze értem a hasonlatot. Építem kint a kapcsolati hálómat. Fotózok. Kimentem egy viszonylag jó portfólióval de mindenféle ismertség nélkül. Az első fél évben fotóasszisztensként dolgoztam nagyobb fotósoknál, mostanra kezdtek elindulni a dolgaim.
Az az alap, hogy eltökélt vagy és van hozzá affinitásod. Az nem opció, mint sok helyen itthon, hogy valakinek az unokatestvérének a haverja vagy egy fényképezőgéppel, és puszira kapsz meg a kvalitásaidtól messze eső munkákat. Borzasztó erős a mezőny, van ezer fotós, és annak minimum a 30 százaléka nagyon tehetséges. A vízum a legnehezebb, de ha az megvan, akkor is nagyon hosszú folyamat vezet az érvényesülésig. Én szerencsés voltam, hogy megismertem az egyik legtehetségesebb klasszikus koncertzongoristát, Ádám Györgyöt, ő segített a vízum-bonyodalmakkal.
Pár kaput kinyitott, mert a régi munkáimmal fel tudtam kelteni emberek érdeklődését. De nem vártak a reptéren éljenezve és munkákat kínálva.
Kint egy senki vagyok, a nulláról indulok teljes mértékben.
Az a nagy különbség az amerikai és a kelet-európai mentalitás között, hogy ilyen szintű köpködés nincs. Nyitottak az újra, ez pedig sokaknak ad lehetőséget. Sokkal nagyobb a piac, így többen is férnek el rajta.
Persze. Egy ideig próbáltam nem hangsúlyozni, de az internet nem felejt. Amikor az első modellügynökséggel elkezdtem dolgozni, arra lettem figyelmes, hogy
az érkező modellek második mondata az volt, hogy én voltam Magyarországon Justin Bieber
és mutassak már valami klipet. Először lecsesztem a barátomat, aki elterjesztette, de azt mondta, hogy ez pont nem egy olyan dolog, amit takargatni kéne. Ad egyfajta pluszt a karakteremhez, ami nem biztos, hogy megvan egy másik fotósban. Nem a kvalitásaimról beszélek, hanem arról, hogy produkciós oldalról is sokat tanultam, és a zene mindig masszív része volt a vizuális munkáimnak.
Őszintén vallom most is, hogy azért mentem ki, mert úgy éreztem, kimaxoltam a lehetőségeim és elkezdtek fogyni az ambícióim. Hiába voltam anyagi biztonságban és dolgoztam rengeteget, csak futottam körbe és daráltam a munkákat ugyanazzal a pár klienssel, és ez egy idő után unalmassá vált. A fő indok egyértelműen ez volt. De az sem nagyon segített, hogy folyamatos depresszív és nyomasztó hangulat veszi körbe az embert itthon, ami nagyban rányomja a bélyegét a hétköznapokra.
Akkor is azt gondolnám, ha nem váltak volna be eddig a kinti számításaim. Egy kreatív ember életében mindig kellenek az éles váltások. Egy New Yorkhoz hasonló városban élni pár évet és beszívni az ottani energiát egyszerűen nem lehet rossz döntés. De szerencsére minden úgy alakul eddig, ahogy terveztem.
Dehogynem, az első nyolc hónap minden reggelén megfordult a fejemben, hogy mi az istent csinálok itt? Nem alapozhattam arra, hogy van pár modell ismerősöm, hiszen ennél azért komplexebben működik a divatipar. Lelkileg nagyon nehéz volt az első egy év.
Mivel mindketten nagyon nagy nevek és a portfólióm 40 százalékát ők tették ki, persze segített. És emellett mindketten próbáltak vinni ide-oda, bemutatni embereknek, hogy megismerjem a kinti szcénát, amiért borzasztóan hálás vagyok. A divatvilág, mint sok más ipar, sokkal inkább szól a politikáról, mint csak és kizárólag a tehetségről. Minden a kapcsolatokon múlik. Kivel pörögsz, kivel dolgozol, ki a kliensköröd és kik a barátaid. Ha nem vagy szociális típus, akkor nyugodtan megveheted a visszajegyed.
fotó: Horváth András/reset.hu
Nekem igazából elegem volt abból, hogy mindenki megismer, egy álszent mosollyal vagy egy kamu utálattal az arcán. Mindig előítélettel álltak hozzám. Ott a nulláról indultam, nem úgy nyitottak, hogy “jaj te vagy az a köcsög abból a szarból.” Egyáltalán nem volt para, hogy nincs múltam, kifejezetten élvezem.
Jó pillanatomban kaptál el reggel 4-kor a Larmben. Egyébként pedig sok mindenről. Rengetegen írnak, hogy gondolkodnak egy hasonló lépésen és fontosnak tartom, hogy bepillantást adjak az életem ezen szakaszába, ne csak a csillogó időszakokba. Általában kerülöm a közhelyeket és nem is tartom magam egy ilyen szempontból szentimentális típusnak, de valahogy mindig valósággá válik minden, amiben nagyon bízom és amit nagyon szeretnék, amiért sokat dolgozom. Tehát minden buktató ellenére is csak azt tudom mondani, hogy megéri kitartani a terveink mellett, valahova mindig elvezetnek.
Az első fél év angoltanulással és kétségbeesett kapkodással telt. Ameddig nem volt vízumom nem is dolgozhattam volna. Körülbelül nyáron kezdtek beindulni a kisebb munkáim, az első nagy fotózásom pár hete volt az egyik kedvenc magazinomnak, a Wall Street Journalnak.
Nem kifejezetten. Bár kábeleket tekergetni és kávéért rohangálni a fotósnak nem kifejezetten a kreatív álom. Másod/harmad-fotóasszisztensként dolgoztam viszonylag sokat. Ez is jó volt, mert láttam közelről, hogy az ami ott folyik a fotózásokon és az ami itt, nagyjából olyan, mint összehasonlítani egy Újpest-Fradit és egy Manchester-Bayernt. Sok átfedés nincs. Szuper tapasztalat volt és a számlákat is tudtam belőle fizetni.
Egyértelműen nem olyan szinten mint itthon, de már megélek, alakulok.
Van benne valami, Axente Vanessza, Barbi és Enikő is világszinten elismert modellek, mindhárman ott vannak az ötven legnagyobb névben. Top magazinokba és a legnagyobb márkáknak fotózzák őket a legjobb fotósok. Kreatív oldalról is rendben vagyunk, Hapák Péter, Perlaki Márton, Tombor Zoltán, Moró Máté, csak hogy pár fotóst említsek a menő magyar fotósokból.
A mentalitás és az életszemélet. Itt mindig azt nézik, hogy miért nem fog sikerülni valami, miért rossz az, amit kitalálok, kint pedig az ellenkezője. Nem opció, hogy ne sikerüljön és mindenben a pozitívat látják. De, hogy egy hülye példát mondjak: amikor letoltam a hajam sok év után, a kinti barátaim szanaszét dicsértek, hogy mennyire jó és, hogy szuper döntés volt. Aztán hazajöttem és egy hétig hallgattam hogy úgy nézek ki mint egy végső stádiumos leukémiás, ami még a legjobb indulattal sem hangzik viccesen.
Persze, de ezen nincs mit szépíteni, én is szeretek panaszkodni. Sírva vigad a magyar, ez soha nem fog kiégni belőlünk.
Azért voltak szomorúak a dalaim és azért szomorúak a képeim, mert magyar vagyok: én akkor tudok jó dolgokat létre hozni, ha törés van az életemben, lehet az párkapcsolati vagy családi.
A pozitív dolgok soha nem inspiráltak, úgyhogy próbálom előnyömre fordítani a rosszat. Szerencsére olyan nem lesz soha, hogy nem tudok miről panaszkodni, hiszen magyar vagyok.
New York sok szempontból műanyag és felszínes. Sokszor hamis a mosoly az emberek arcán, míg Budapest egy nagyon valódi és igazi lelkülettel rendelkező város. Sokszor nagyon depresszív, de minden elemében igazi. Imádom mindkettőt.
A választások előtti egy hétben New Yorkban voltam, és a szavazás előtti napon indultunk el autóval Los Angelesbe. Fogalmam se volt róla, ki szavaz Trumpra, nem is találkoztam olyannal, aki nem utálja. Ahogy elhagytuk a várost, kiderült, hogy ott mindenki rá szavazott. Úgy néztek ránk a New York-i rendszámos autóval, hogy attól féltem, kiszúrják a kereket.
Én azért vonom ki, mert analfabéta vagyok ebben. Talán azért van, mert kint a kormánynak nem biztos, hogy befolyása van olyan területekre, mint a művészetek, a kreatív ipar, vagy a zenei piac, míg itthon meg van. Talán ez adhat okot a félelemre művészeknek, azért kevésbé merik kijelenteni a véleményüket, mert nem tudják, ez milyen anyagi vonzattal járhat.
Egy ideig néztem, de töröltem magam Facebookról, mert meguntam a menekültellenes vagy menekülttámogató híreket. Meg azt, hogy 0-24-ben tőlem kérik a Palvin Barbara telefonszámát. Híreket olvasok természetesen, és a Sztárban sztárt is néztük a lakótársammal.
Hú, az para, már 33 leszek. Az több, mint 30! Nem tudom sajnos, biztosan azt csinálom, amit szeretek. Ilyen távlatban soha nem gondolkodom.
Most vettem egy zongorát, amit be is raktam a hálószobámba. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy csinálok egy visszatérő raplemezt, elég sok szöveget írok mostanában és néha New Yorkban felmegyek open micos (egy buli, amin mindenki beállhat énekelni – a szerk.) bulikba, és ott rappelek 20 percet magyarul. Ezzel nagyjából ki is élem a vágyaimat.
Azt csak a Jóisten tudja.
Az interjú eredeti verziója 2017. január 10-én jelent meg a már nem elérhető reset.hu-n.