Inotai András: Itt szellemi népirtás folyik

Inotai András: Itt szellemi népirtás folyik

Elképesztő mértékben cinikus és antiszociális a kormánypárt viselkedése – mondja a Zoom.hu-nak adott interjújában Inotai András. Az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének volt igazgatójával beszélgettünk a bankrendszerről, a gyűlölet kihatásairól és a kormány által szó nélkül hagyott kiegyezés 150. évfordulójáról is.

Mikor megbeszéltük a találkozót, volt egy megjegyzése: lesz mit mondania, mert nem túl boldog amiatt, amerre a világ és Magyarország dolgai tartanak. Mire gondolt?
Egyre gyorsabb, kölcsönös összefüggéseket erősítő-mélyítő és egyre nehezebben megérthető és követhető léptékkel a globalizáció irányába tartunk. Ez nem újdonság. Ezt a folyamatot megfordítani nem lehet. Ennek a változásnak vannak vesztesei és persze nyertesei is. Ugyanígy volt ez a rendszerváltáskor is. Ugyanakkor a vesztesek között különbséget kell tenni. Vannak abszolút és relatív vesztesek. Ha itthon a rendszerváltás utáni, s főleg ha a 2010 utáni időket nézem, akkor magam és a lakosság jelentékeny részét fel tudom fogni relatív vesztesnek.

Én és sokan mások ugyanis nem ülünk Mészáros Lőrinc helyén, nem vagyunk Fidesz-oligarchák.

Ahogy korábban magam az MSZP és az SZDSZ köreihez sem tartoztam. Megélek tehát, anyagilag rendben, lelkileg egyre nyomasztóbban.
A relatív vesztesek igen széles körét, amelynek legalább annyi lélektani, mint anyagi motivációja van, nem szabad félvállról venni. Hogy miért? A globalizáció relatív vesztes rétegéhez tartozók szavazták meg a Brexitet egy olyan országban, amely a globalizáció legnagyobb nyerteseinek egyike. Különösen pénzügyileg. Ez önmagában totális abszurditás. Ez a réteg ültette elnöki székbe az Egyesült Államokban Donald Trumpot, amely ország évtizedeken át a globalizáció motorja, továbbá egyértelműen a legnagyobb nyertese volt, és még ma is az.
Az amerikaiak és az angolok az elmúlt másfél évtizedet azonban elaludták. A britek tekintélyes része abban a hitben él, hogy Anglia még mindig világhatalom. Nem veszik figyelembe, hogy az elmúlt évtizedekben alapvetően átrendeződött a világ. Megjelentek a versenyképes európaiak, EU-n belül és kívül, de a kínaiak, az indiaiak, a dél-koreaiak, a mexikóiak vagy a brazilok is. Egy átlagos, a középosztály alján élő vidéki angol még arra gondol, hogy országa a világ termelésének tekintélyes részét adja. Persze, 1948-ban még valóban a 12 százalékát adta, de ma kettőt. Az Egyesült Államok esetében is sokan azt hiszik, hogy az ország mindent megtehet.
Olyan mértékűvé vált azonban összefonódás a politika, a társadalom és a gazdaság terén, hogy senkiről sem mondható ki az, hogy független. Ez pedig azt jelenti, hogy senki sem dönt kizárólag magáról. Éppen ezért maximalista döntést senki sem tud hozni, csak optimálisat, ami az előnyök és hátrányok legkedvezőbb egyenlegét jelenti. Ez egy roppant egyszerű összefüggés, ám sok ember még ezt sem képes belátni. Ők azok, akik kapják az arcukba és elhiszik azt a maszlagot, hogy függetlenek, büszkék és erősek vagyunk. Körükben pedig egyre erősebb a frusztráltság, az indulat.
Ebben a helyzetben akkor az nem logikus, sőt elvárható döntés egy-egy országtól, hogy – védve magát – valamiképpen magasabbra emelje az őt körülvevő falakat?
Lehet azt mondani, hogy ne legyen globalizáció. Lehet azt mondani, hogy védjük meg a magyar cukrot, a tejet. De védjük meg a magyar pénzpiacot. Legyen! Nem kellenek külföldi bankok! Ebbe az irányba ható nyilatkozatok már többször elhangzottak legfelső szinten. Ennek „köszönhetően” ma 50 százalék fölött van a honi bankrendszerben a magyar tulajdon. Ám mi van akkor, ha egy magyar bank beszakad? Azt vegyük már észre, hogy a külföldi hátterű pénzügyi intézmények milliárd eurós feltőkésítéseket hajtottak végre, hogy itt maradhassanak. Ha egy magyar hitelintézet összeroskadna, akkor ki fogja feltőkésíteni? A magyar adófizetők, már ha szeretnék betétjeiket biztonságban tudni.

Ezekkel a panamákkal, amelyek most mennek a bankrendszerben, többi között a soha nem tapasztalt kapzsisággal jellemezhető új oligarchia vagyonának „gyarapítása” keretében, nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy a bankrendszer egy vagy több magyar egysége összeroppanjon, illetve egyetlen esemény láncreakció-szerű folyamatokat indítson el.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Ennyire azért talán nem súlyos a helyzet.
Rosszul fogalmaz! Nem a helyzet, az emberek agya súlyos. Hogy ezt hagyják. Ez pedig abból fakad, hogy olyan mértékű szellemi népirtás folyt az elmúlt években és még nagyobb intenzitással folyik ma Magyarországon, ami, ha ilyenre lenne felhatalmazása, akkor azzal – a fizikai népirtás bűntényéhez hasonlóan – a hágai bíróságnak kellene foglalkoznia. A mentális fertőzés aktív – lásd migráció, sorosozás, EU-ellenesség, de passzív formában is a kormányzat hivatalos „nemzeti” propagandájának szerves részévé vált.
Az utóbbi nyilvánvaló példája, hogy szinte már mindenről tartunk évfordulót. Ennek keretében átértékelődött az 1956-os forradalom a 60 éves és egy teljes évet átfogó „megemlékezés” keretében. Itt volt a Szent László-emlékév, mikor nem is tudjuk pontosan, hogy mikor született, de a hivatalos propaganda ünnepi évvé nyilvánította. Ezzel szemben nem tudom kinek tűnt fel egyáltalán, hogy az osztrák-magyar kiegyezés 150 éves évfordulójáról szinte egy szó sem esett. Pedig levonhatnánk ennek tanulságait eredményeivel, dilemmáival és következményeivel együtt.

Sikerült ugyanis a magyar történelemben páratlan modernizációs fél évszázadot elindítani egy külföldön élő, és onnan ellenkező-lázító Kossuthtal, egy akkorra már az öngyilkosságba menekült Széchenyi szerves gazdasági-pénzügyi fejlődést tartalmazó programjával és a nemzet bölcsével Deák Ferenccel.

Mert az elvitathatatlan, hogy a kiegyezés nemzeterősítő és jövőpárti volt, az ország hosszú távú érdekét szolgálta. Ez történelmi visszatekintésben is igazolható. Olyan lépés, aminek most nyomát sem látom, miközben az EU-tagság és az uniós pénzek egyedülálló történelmi esélyt kínáltak – volna – a 21. századra való sikeres felkészülés számára.
Válasza első felében talán túl erősen fogalmazott.
Nem! Kétségbeejtően drámai helyzet alakult ki! Ez a határozott véleményem! Nézze meg, mi történik a humántőkével, amely kulcsa a fenntartható versenyképességnek és alapja a társadalom kiegyensúlyozott fejlődésének. Ez három területen keresztül figyelhető meg. Az oktatáson, a kutatásfejlesztésen és az egészségügyön keresztül. Ezek az alapkövek. Mindhármat tudatosan lerombolták az elmúlt években.
Ehhez kapcsolódik az a fajta és mértékű társadalmi polarizáció, amelyhez hasonló soha nem történt az Európai Unióban. Ezeknek ráadásul magam is haszonélvezője vagyok, de egyáltalán nem kívánok az lenni! Mondok példákat is, hogy jobban látható legyen, miről beszélek. Az egykulcsos személyi jövedelemadó önmagában véve brutálisan antiszociális. Most jóval kevesebb adót fizetek, mint az új adókulcsok bevezetése előtt, de megélnék a magasabb, korábbi adóteherrel is. Ugyanakkor a többiek, akiknél a változtatás az elvonások növelését hozta, kínlódnak, miközben a költségvetés igen jelentős bevételektől esett el, amelyeket többek között oktatási, szociális és egészségügyi kiadásokra lehetett volna fordítani. A másik a nyugdíjrendszer. Nem szorulok rá arra az 1,8 vagy 2 százalékra, amit a jelenlegi magyar nyugdíjrendszer automatikusan mindenkinek egyformán biztosít. A növekményt szívesen odaadnám annak, akinek ennél több kellene, hogy az európai unió állampolgárához méltóan éljen, és létfontosságú többletfogyasztásával – 27 százalékos fogyasztói adókulcs mellett – még a költségvetés bevételeihez is hozzájáruljon.

Elképesztő mértékben cinikus és antiszociális a kormánypárt viselkedése.

És nem üti ki a biztosítékot.

Talán azért, mert az emberek azt hallják a kormányuk szájából, amit szeretnének…
Bocsánat! Vissza kell, hogy térjek a humántőkére. A három elem mellett ugyanis egyre többször megjelenik egy negyedik is, amelyet leginkább a skandináv országok kapcsán emlegetnek. Az innovatív társadalom. Ez meghatározó eleme kulcsa a sikeres és fenntartható fejlődésnek a XXI. században. Különösen kicsi és a világgazdasági folyamatokba alapvetően beágyazott országok esetében, hogy versenyképesek maradjanak. Az innováció ugyanis nem technológiai és nem is gazdasági természetű, hanem társadalmi kategória. Alapvető kérdés, hogy egy társadalom mennyire alkalmas arra, hogy a XXI. század felgyorsult világában helyt tudjon állni. Magyarország ebből a szempontból nemcsak mélyen a negatív tartományban van, de a kormányzat népbutító intézkedései és propagandája tudatosan és felelőtlenül rombolja – és több területen már szét is rombolta – a sikeres alkalmazkodás pilléreit.
Az innovatív társadalom ugyanis nyitott, nem zárt. Szolidáris és nem gyűlölködő. Együttműködő, s nem mesterségesen polarizáló, fragmentáló. Jövőorientált és nem a nem mindig „dicső múltba” menekülő. Felkészült a változásokra, kihívásokra, aktívan alkalmazkodik, nem pedig rettegésben, félelemben, bizonytalanságban, folyamatosan keltett mesterséges veszélyhelyzetben él és fogyasztja egyre korlátozottabb fizikai, anyagi és szellemi tartalékait. Itt megjegyezném, hogy a globalizációnak természetszerűleg része a polarizáció, de egyetlen kormányt nem ismerek a magyaron kívül, amelyik tudatosan, saját intézkedéseivel ezt még erősítené is. Ezt mindenhol, még a nagyon korlátozott erőforrásokkal rendelkező válság sújtotta országokban is megpróbálják fékezni. Itthon meg rátesznek egy lapáttal.

Gyűlölködő embereket kreálnak, és ezzel párhuzamosan csinálnak négymillió súlyosan nélkülöző, szegény embert.

Valóban ez a cél? Mert ha igen, akkor itt valami nagyon, nagyon félrement. Ezekkel ugyanis azt üzeni a magát népnemzeti, kereszténykonzervatívnak mondó kormány, hogy pusztuljon el négymillió magyar – már bocsánat –, és elleszünk mi hatmillióan is. Ez lenne a nagy nemzeti idea? Mert ha én összerakom a kormányzati politika számos elemét, akkor azt látom, hogy a döntések bizony ebbe az irányba mutatnak. Ez több mint felelőtlenség,

ez a színtiszta nemzetgyilkosság.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Ennyire sötéten látja a helyzetét?
Sajnos folytatnom kell. A tartós versenyképességnek akad még két eleme. Az egyik, hogy ez nem tartható fenn a társadalom egy bizonyos fokú kohéziója, összetartása nélkül. Ha ez egy kritikus szint alá csökken, akkor nemzetközi példákon láthatjuk, hogy a tőke érdeklődése vagy beáramlása megszűnik, majd elmegy. Nem csak a külföldi, de a magyar tőke is így tenne, és részben máris tesz. Ki akar ugyanis olyan országban pénzt tartani, ahol folyamatos a társadalmi feszültség, növekszik a részben mesterségesen teremtett kölcsönös bizalmatlanság, az oktatási és egészségügyi beruházások hiányában nem áll rendelkezésre megfelelően képzett és gondolkodni tudó munkaerő, tömeges méreteket ölt a képzett rétegek elvándorlása. A másik elem a kormányzati szektor hatékonysága. Ezt nem csak az egyre inkább afrikai diktatúrákhoz hasonlítható példátlan mértékű korrupció nullázza le, de ide tartozik az elmúlt években túlburjánzott állami-kormányzati alkalmazotti szektor „teljesítménye” is. Ellentétben a 2010-es kormányprogrammal, amely – helyesen – szerény, de hatékony kormányzati szektort ígért, ma a teljes munkaidőben foglalkoztatottak 25 százaléka közvetlenül vagy közvetve az állami szektorhoz köthető. Ehhez mit kell hozzáfűzni?
Lehet, hogy ez a történelmi karmánk. Utáljuk egymást, és ezzel együtt kell, hogy éljünk. A 2000-es évek elején a honi értelmiségi réteg egy igencsak megbecsült alakjával beszélgetve azt kérdeztem, hogy nem lehetett volna ezt a rendszerváltást jobban csinálni? A nulla kilométerkőnél álltunk, annak minden problémájával és lehetőségével, de alig tíz év múlva már sokan úgy éreztek, hogy nem ilyen lovat akartak. Akkor is mindet eluralt a torzsalkodás. A válasza az volt, hogy nem! Mi ilyenek vagyunk, örökké széthúzunk és utáljuk egymást, azt akinek jobban megy.
Én nem vagyok szociálpszichológus. Ám a magyar – történelmi tapasztalatok alapján – valóban nem egy összetartó társadalom. Nem akarom azt mondani, hogy ez sajátos és csak ránk jellemző néplélek, és nincs példa hasonlóra. Ezzel azonban még nem lenne olyan nagy baj. Az a probléma, hogy a társadalom mérgezését, gyűlöletre nevelését, felelőtlen uszítását különböző vélt vagy akár valós ellenségek ellen a világ fejlettebb részén tudatosan senki nem csinálja. A most kormányon ülők között pedig senki nem néz egy kicsit messzebbre. Vegyük az éppen aktuális migráns-kérdést. Ha én gyűlöletkampányt folytatok most, tudja-e valaki, hogy mi lehet annak a következménye a jövőben. Egy biztos, idővel a gyűlölet tárgya megváltozik, a gyűlölet viszont marad. Nem azt mondom, hogy nincs migrációs probléma. Van és nem is kicsi. Ezzel a kérdéssel kötelező foglalkozni. A helyzetet azonban nem szabad eltúlozni, és még kevésbé folyamatos gyűlöletkampány tárgyává tenni. Ebből lett ez az elképesztően idegenellenes hangulat. Csak a számok kedvéért. Érkezett az 510 milliós Európába egymillió ember a Közel-Keletről és részben Afrikából. Ez az európai lakosság 0,2 százaléka. Ha ezt nem tudjuk felszívni és integrálni, akkor nagy baj van.

Ebből kevesebb, mint 1300 jutott volna Magyarországra. Egy olyan országba, amely a honfoglalás utáni 1200 évben túlélését – egyedüli megkésett népvándorló etnikumnak – többszörösen a külföldről bevándorlóknak vagy tudatosan betelepített lakosságnak köszönheti.

A helyzetet kezelni kell, s erre mondja számos kormány, köztük a magyar is, hogy a problémákat ott kell kezelni, ahol keletkeznek…
Ezzel teljes mértékben egyetértek. Erre ki is dolgozott az Európai Unió egy tervet. Én úgy látom, ha működik is, vagyis a tagállamok egyöntetűen támogatják és az abban foglalt ajánlásokat vagy intézkedéseket meg is valósítják, akkor is lehetnek nagyon komoly gátszakadások, mert a migrációs nyomás nem fog eltűnni. Tökéletes megoldás nem lesz, de éppen ezért mindennél fontosabb a közös cselekvés. Ezt minden egyoldalú lépés gyengíti vagy kifejezetten aláássa. Az pedig, hogy a saját lakosságomban gyűlöletet keltek, a legaljasabb ember-állati ösztönök felkeltése.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Kihúzható-e még a falból a drót? Hogy ez a gyűlöletkeltő munka felszívódjon és normális viszonyrendszerek alakuljanak ki a közösségekben, s ne ellenségként tekintsenek sokan a másmilyen emberekre?
Azt hiszem, ez még megtehető, de sajnos a szennyezés egy részének a kitisztulása legalább egy generáció életére jellemző lesz. Az emberekben azt kellene tudatosítani, hogy együttműködés és nyitottság nélkül semmilyen esélye nincs egy tízmilliós országnak, hogy túléljen a XXI. században. Ezt a lehető legkomolyabban mondom. Az Európai Unió gazdaságának a 0,7 százalékát termeli Magyarország. Ennek egy jelentős részét a multinacionális vállalatok adják. Vagyis jelenleg a 99,3 százalékkal szemben vívunk szabadságharcot. Jó lenne helyretenni magunkat az európai színtéren, megnézni reális mozgásterünket, és onnan bővíteni azt milliméterről milliméterre. Ez lenne a felelős és fenntartható fejlődést biztosító magyar politika, nem pedig a minden alapot nélkülöző, de kommunikációs bombaként ható néphülyítés.
Látja a megoldást?
Csak a társadalmi párbeszéd jöhet szóba, hagyni ezt a borzasztó gyűlölködést! De el kell mondani azt, hogy a társadalmi megbékélésnek, ami záloga a hosszú távú fenntartható fejlődésnek, milyen előnyei és egyúttal költségei is vannak. Mert azt ne gondolja senki, ha nem engedünk be ide senkit, annak nincs költsége. Nem is kevés. Nézzen rá a munkaerőpiacra! Kínos munkaerőhiánnyal küszködünk.
Vissza kell, hogy térjek az oktatás kérdésére, amiről az elején ejtett pár szót. A Magyar Európai Üzleti Tanács éppen a napokban tette közzé ajánlását. Ebben arról értekezik: Magyarországnak az euró bevezetése mellett az oktatáson keresztül van esélye arra, hogy az európai maghoz csatlakozzon, s meghatározó súlyú elemmé váljon a közösségben…
Az oktatás minden szintjén, az alapfokútól az egyetemeikig nagyon súlyos állapotban vagyunk. Ez, ha tetszik egy időzített bomba, amelyik persze nem egyik hónapról a másikra robban majd. A romlás olyan mértékű, amelyet ha nem állítunk meg azonnal, akkor 8-10 év múlva egy humán tőkében lepusztult nemzet jelenik meg. Magyarországon a felsőoktatásban ma 30 százalékkal kevesebben tanulnak, mint 12 éve. Emellett a rendszerben rendkívül komoly bejutási korlátok vannak. A magán-felsőoktatást például tönkretették. Az oktatás struktúrája egy idejétmúlt poroszos rendszer. Lexikai dolgokra ma már ott az internet. Ezt hatéves kortól bárki megtanulja. Összefüggéseket kell tanítani, azt kell bemutatni, hogy a lehetőségeinken belül mi az egyén és az ország mozgástere. Nézzünk kicsit messzebbre, miért is lenne fontos ez? Ha kormányként például különböző gazdasági intézkedéseket akarok életbe léptetni, ahhoz nem csak gazdasági hatásvizsgálat kellene (sokszor az sincs, csak politikai akarat). Összefüggésekben kellene gondolkodni. Szükség lenne politikai, szociális, intézményi, társadalmi hatások felmérésére. Ilyen háttérelemzések itthon nincsenek, sőt ha valaki ilyeneket készítene, veszélyes tevékenységbe kezdene.
Szoktam mondani, hogy az elmúlt 500 évben Magyarhonban nagyon kevés politikus volt, aki három alapvető kritériumot teljesített. Azaz ránézett a térképre és látta hol vagyunk. Olvasott történelmet. Valamint tízig tudott számolni. „Csak” ennyi kellene. Most ránéztek a térképre és nyitás keletre, nyitás délre, de mégis milyen eredménnyel. Nulla! Magyar adófizetők pénzén kiküldünk fideszes haverokat Ghánától Zimbabwéig tanulmányutakra. Na, de mi az eredménye? Afrika részesedése 1 százalék a magyar exportban, Dél-Amerikáé szintén. Ázsia 7 százalékon állt, amikor a keleti nyitást megindítottuk, ma 5 százalék a súlya. A meghatározó Kínába irányuló magyar kivitel 90 százalékát 3 Magyarországon működő multinacionális vállalat adja. Magyar kis- és középvállalatokat akarunk Ghánába, Zimbabweba, Ecuadorba irányítani? Ki fizeti ezt ki? A piacot sem ismerik, a nyelvet sem, de a helyi jogot sem, ráadásul megfelelő árualapjuk sincs, a szállítási költségek fedezéséről nem is beszélve. A magyar export 80 százaléka az Európai Unióba megy. Na, itt kellene, illetve kellett volna erősíteni a hazai kis- és középvállalatok szerepét, részben együttműködve a térségbeli, elsősorban a többi visegrádi országgal. Erre mindenütt jelentős uniós pénzek is rendelkezésre álltak, de a versenyképes vállalatfejlesztésre valahogy nem jutott. Pedig állítólag mi jelentjük az Európai Unió jövőjét, sőt, vezércsillagát…
Most a kormány arról beszél, hogy az uniós források 60 százalékát gazdaságfejlesztési célokra költik.
Persze, papíron. Azokra a vállalatokra, amelyek kizárólag a pénzek lenyúlásában versenyképesek. A 2007 és 2020 közötti időszakban, amikor is teljes összegű uniós forrásokat kaptunk, egy történelmileg páratlan modernizációs lehetőséget kínált az Európai Unió. Mi lett ebből? Ha az említett időszakra érvényes éves átlagos 3,5 milliárd eurós uniós támogatást veszem, akkor abból automatikusan adódott volna évi 3 százalékos gazdasági növekedés. Ha ezt a pénzt ráadásul úgy fektettük volna be, hogy a tovagyűrűző hatásokat is kihasználjuk, akkor ez még magasabb – és nem kevésbé fontos: fenntartható – fejlődési ütemet jelentene. Ez messze nem történt meg. Ha nem lennének uniós források, akkor tartósan mínusz lett volna az elmúlt években a magyar növekedés. A költségvetési hiány pedig legalább 6-7 százalék körül mozogna.
Véleménye szerint a magyar emberek tudnak olyan bölcsek lenni, hogy belássák az Ön által említett hibákat és döntést hozzanak azok kijavítására?
Még mindig szeretnék hinni ebben, mert nincs másként XXI. századi Magyarország. A kérdés az, hogy, amennyiben a fordulat megtörténik, mekkora lesz a gazdasági, társadalmi, politikai és erkölcsi költsége. Ennek nagysága időfüggő. Minden hónap drámai mértékben növeli a fordulat árát. Nincs 2022! Ezt üzenem minden pártnak, elsősorban azonban a szavazásra jogosult valamennyi magyar és magát magyarnak valló állampolgárnak. Ha bárki úgy gondolja, most kicsit megerősödünk, és majd 2022-ben hatalomra jutunk, az utolsó esély 2018. Utána pedig el kell kezdeni a veszteség felszámolását, ami borzasztó nehéz lesz egy évek óta tudatosan és felelőtlenül fertőzött és polarizált, mesterségesen megosztott, csak a gyűlöletben egyesíthető társadalom esetében. De minden költség történelmileg kisebb, mint ami egyébként 2018 után jönne. A felelősség pedig, látva és előre vetítve a globális és európai fejleményeket, azok minden belső és nemzetközi pozitív következményeivel és nem kizárható konfliktusaival együtt, mindannyiunké.