Beer Miklós: Ferenc pápa egy normális keresztény ember

Beer Miklós: Ferenc pápa egy normális keresztény ember

Karácsonykor kezdte el a búcsúzást Beer Miklós váci püspök, aki májusban vonul nyugdíjba. Szolgálata alatt ábrándozott arról, hogy nős férfiakat fog pappá szentelni és mára egy kicsit átértékelte a „nyüzsgő nőkkel” kapcsolatos kijelentését. Falun szeretne plébános lenni, ahová magával vinné birkáit és Misu nevű szamarát is.

Amíg ön a váci püspök, még lesz egy húsvét, ami jó alkalom lehetne a búcsúzáshoz. Mégis azt érzem a nyilatkozataiból, az interjúiból, hogy Jézus születésnapjához, karácsonyhoz igazítva kezdte el a búcsúzást.

Ez volt a tizenötödik karácsonyom Vácon. És valószínűleg az utolsó is. Én is úgy érzem, hogy egy kicsit a karácsonyozásban búcsúzom, és ennek apropóján megpróbálom összegezni azt, amit mindeddig mondtam és tettem, amit a szolgálatommal megpróbáltam üzenni.

Melyik volt a papi szolgálata előtti legemlékezetesebb karácsonya?

Mindig a legelső ugrik be, legalábbis azok közül, amelyekre emlékszem. Még Pesten, a Ferencvárosban laktunk és nagyjából első, második osztályos lehettem, az volt az utolsó pesti évünk egyébként, és annak a karácsonynak az élménye, az öröme nagyon-nagyon bennem van. Anyám szólt, hogy megjött a Jézuska, és látom magam előtt, hogy nyitva van az ablak, a gyermeki fantáziámnak ez nagyon fontos volt. Égtek a gyertyák a karácsonyfán, alatta az ajándékok, és én egy kis traktort kaptam, most is érzem a gumi illatát, és egy könyvet, ami az első saját könyvem volt, James Fanimore Cooper Vadölő című indiánregénye. Ez maradt meg nagyon élményszerűen.

És a papi hivatása alatt?

Pilismaróton szolgáltam és a helyi fiatalokkal eljátszottuk Jean Valjean történetét Victor Hugo A nyomorultak című regényéből. Elmentünk egy családhoz, ahol meghalt az apuka, de előtte összeadtunk egy kis pénzt, és a félárván maradt gyermeknek vettünk egy nagy babát. Belopóztunk, szó szerint, ugyanis átmásztunk a kerítésen, és odacsempésztük a fa alá a játékot. Első szóra meg lehetett bolondítani a fiatalokat, aztán a bokor mögül lestük, hogy mi lesz a hatás. A karácsony mindig varázslat, mindig csoda, valami megérinti az embert, hogy lehet másként is látni a világot.

A karácsonynak van köze ahhoz, hogy pap lett?

Nem emlékszem, hogy lenne konkrét kapcsolat a kettő között, ez inkább folyamat volt, amelyben nagy hatással voltak rám azok a papok, akik közelében felnőttem. Itt elsősorban a zebegényi plébánost, Vajda Józsefet, a gimnazista éveim alatt pedig Pálos Frigyest, Frici atyát kell említenem.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Azt mondta, ez volt a tizenötödik karácsonya Vácon. Hogyan teltek itt az ünnepek?

Mindig meghatározó élmény, hogy hazajönnek a teológusaink, a kispapjaink Budapestről, Egerből, Esztergomból, és együtt vagyunk, szentestén pedig közös a vacsora is. Ez az én családom, ez a mi családunk. És az új karácsony mindig felülmúlja az előzőeket, ilyenkor rengeteg az ismerős, a barát és a tanítvány, örülünk egymásnak. Nagyon szeretem a kórus énekét, a teli templomot az éjféli misén. Régóta mondogatom, hogy minden év egy új gondolattal gazdagítja a megszokott betlehemi történetet. Az ember mindig valamire rácsodálkozik. Én is csak néhány évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy szinte csak mi, magyarok nevezzük Jézus születésének ünnepét átlépésnek, vagy mondhatnám azt is, hogy a fordulat napjának – a szó etimológiája szerint ugyanis a karácsony szláv eredetű szó, az átlépéstől a napfordulón át jutott el a mai jelentéséig. Egy karácsonyi beszédben mondtam azt, hogy „matrózok, fordítsátok a vitorlát”, hogy új széllel, új lendülettel találjunk új irányt.

Önnek most már erősen keresnie kell ezt az új irányt, és nyugdíjas éveit egy kicsi falucskában is el tudja képzelni plébánosként. Megvan már, hogy melyik lenne ez a kicsi falu?

Még nem merem mondani, de vannak elképzeléseim. Konkrétan ugyan eddig még nem dolgoztam rajta, mindenesetre nagyon sokfelé hívnak, de nincs kiválasztva, ezt majd adja a szolgálat.

Nemrégen járt a magyar püspöki kar Ferenc pápánál, természetesen ön is ott volt. Milyen volt ez a találkozás?

Megerősített abban, amit eddig is gondoltam róla, és elnézést kell kérnem ezért a megfogalmazásért, de Ferenc pápa egy normális keresztény ember, minden sallang, merevség és görcs nélkül. Magát adja, ahogyan ő a pápasága előtt élt, úgy él pápaként is. Kedves, szeretetteljes és bölcs tanító. Azt mondta, gyertek, üljetek le, kínáljátok meg magatokat kávéval, teával, és mindannyian csodálkoztunk, hogy ilyen is van, aztán több mint két órán át beszélgettünk kötetlenül.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Bizonyára téma volt Magyarország is.

Minden érdekelte a hazánkkal kapcsolatban, ráadásul a magyar kapcsolatairól is mesélt. Már Buenos Airesben, a jezsuita rendtársain keresztül is tudta, hogy hol vagyunk, és kik a magyarok. Most is nagyon tájékozott volt. Én személy szerint megköszöntem neki, hogy meghirdette a szegények világnapját, ami a naptárban november 19-ikén kapott helyet. Ez a nap itthon Árpád-házi Szent Erzsébet, a szegények pártfogójának napja. Ferenc pápa erre mondta, hogy ugyan ez neki nem jutott eszébe, de az igen, hogy pont azoknak, akikről a legtöbbet beszél, és akiknek nagyon sok segítségre van szükségük, nem volt eddig világnapjuk. Ezért aztán kért egy naptárat, és keresett benne helyet, november 19. volt szabad. Ennek apropóján beszélgettünk a hátrányos helyzetűekről, köztük a cigányságról is, és nagyon érdekes gondolatokat osztott meg velünk a kettős mércével kapcsolatban. Szenvedélyesen mondta, hogy minden gyermeknek joga van elindulni az Isten útján, és hogy aki kéri a keresztséget, a mellé rögtön álljon oda a pap, fogja meg a kezét, és többé el ne engedje. A lelkipásztor beszélt belőle, és amikor mindenkit mondott, akkor mindenkit értett alatta.

Miről volt még szó?

Beszélgettünk a nevelésről, az iskolák ügyéről, a papság helyzetéről, a paphiányról, mind ismeri az ezekkel kapcsolatos a gondokat. Az imádkozó közösségek fontosságát hangsúlyozta, hogy a hívek jöjjenek össze akkor is, ha nincs a közelben pap. És ahogy a cigánysággal kapcsolatban is felmerült, úgy külön is beszéltünk a szolidaritásról, ami neki nagyon fontos témája, valamint a peremre kerültek helyzetéről. Utóbbi a zátonyra futott, válással végződő házasságokat jelentette ebben a beszélgetésben. Szerinte segítenünk kell ezeket a híveket is, megértéssel feléjük fordulnunk, és nem szabad a fafejű bürokráciát követnünk, amely szerint ezek az emberek nem vehetik magukhoz a szentségeket. Én nagyon bízom benne, hogy ez a folyamat, ami jelenleg is zajlik a témában, úgy fog végződni, hogy minden egyes ilyen válást külön-külön fog vizsgálni az egyház, mert nem lehet sablonokat és előre legyártott recepteket követni. Akik nem értik Ferenc pápát, azok a lelkiismeretük megnyugtatására paragrafusok mögé bújnak, hogy ne kelljen megtalálni az egyes helyzetekre a megoldást, és felelősen dönteni. Ha például egy férj veri a feleségét, és ezért a feleség elválik a férjétől, akkor miért kellene ettől a nőtől megtagadnunk a szentségeket? Hiszen ő áldozat. De az újraházasodottak esetéről is hasonló nyitottsággal kell gondolkodnunk, főleg akkor, ha gyermekek is vannak egy-egy ilyen családban.

A menekültekről nem beszéltek?

Dehogynem. Az a bölcsesség szólt belőle, amit a magyar média sokszor félreért. Szerinte az lenne a legnagyszerűbb, ha mindenki otthon maradhatna, de ebben nagyon nagy segítséget kell nyújtani az elesetteknek, nem csak morzsákat szórni. És amíg ez nem történik meg, addig számosan lesznek olyanok, akiknek egyszerűen nincs lehetőségük az életre a saját hazájukban. Ilyen esetekben nem lehet kérdés, hogy nekünk ezeket az embereket fogadnunk kell. És nem azért, mert szükségünk van olcsó munkaerőre, vagy mert sok pénzt tud fizetni, hanem azért, mert bennük Krisztust kell látnunk származástól és vallástól függetlenül. Ne válogassunk, tehát aki segítséget kér, annak találjunk megoldást. Ez megint olyan tiszta evangéliumi tanítás, ami ismét megerősítette a Ferenc pápában való bizalmamat.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Viszont a magyar püspöki kar nem egységes a menekültkérdésben, vannak, akik nem értenek egyet Ferenc pápával vagy éppen önnel, és ezt el is mondják, és vannak, akik inkább meg sem szólalnak.

Azt hiszem, hogy ez nem titok. Mosolyogtunk is egymás között a pápai látogatáson, hogy Beer Miklós és Márfi Gyula a két széle a megközelítésnek. Márfi érsek úr meg van róla győződve, hogy az arabok iszlamizálni akarják Európát, én azonban ezzel nem értek egyet és valójában nem gondolom a saját véleményemet végletesnek, sem a megközelítések egyik szélsőségének. Ahogyan a magyar társadalomban, úgy a magyar egyházban is széles a véleménypaletta és én Ferenc pápával értek egyet. Csak azt mondom, hogy az iszlámnak is megtisztulásra van szüksége. A fundamentalista szélsőséget ki kell nőniük és ebben segítenünk kell nekik. A mi egyházunknak sem makulátlan a múltja.

Hát igen, a katolikus egyház sem szent, II. János Pál pápa rengetegszer kért bocsánatot az elkövetett bűnökért.

Pontosan. Azonban Ferenc pápának az iszlamizációval kapcsolatban is van egy zseniális és igazából vicces gondolata: eddig mi mentünk minden földrészre téríteni, és most azok, akiknek átadnánk Jézus szeretetét, házhoz jönnek. Csak hitelesen kell beszélnünk nekik.

A #metoo-kampányról mit gondol? Követi az ezzel kapcsolatos híreket?

Igen, és azt hiszem, hogy ezt a folyamatot nyugodtan hasonlíthatjuk a seb gyógyulásához. Ki kell, hogy tisztuljon a seb. Nagyon fájó szembesülni ezekkel a történetekkel, de muszáj beszélnünk róluk. Ha megengedi, egy kis kitérővel párhuzamba állítanám a világi nyugatot és az európai egyházat. Megint Ferenc pápát idézem, és ezt többször hallottuk már tőle, ahogy akkor is, amikor novemberben találkoztunk vele, és nekem ez a gondolata tetszett a legjobban. Szellemes és éles meglátás volt a részéről, amikor azt mondta latinul, hogy „ex oriente lux, ex occindente luxus”, vagyis keletről jön a világosság, nyugatról a luxus. Ezzel azt akarta mondani, hogy ez európai egyház belesüllyedt a kényelembe, ezért meg kell újulnia, és vissza kell térnie a jézusi gyökerekhez. Hasonló a helyzet a világi nyugattal, az elkényelmesedett társadalom megengedte magának ezeket a szörnyűségeket. És ez borzalmas, tenni kell ellene.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Ebben a témában az egyháznak is van kibeszélnivalója bőven.

Igen, ez sajnos minket is érint, Ausztráliában rettenetes dolgok történtek, éppen nemrég derültek ki, és hallom az amerikai tragédiákat is. Szükségünk van megtisztulásra, erről akartam beszélni az előbb, amikor párhuzamot vontam világi és egyházi dolgok között. Az ember méltóságát gyerekkortól kezdve védeni és tisztelni kell, ezért én azt gondolom, nagyon fontos, hogy ezek az ügyek kiderüljenek, mert máskülönben nem tudnánk róluk, nem beszélnénk ki őket és nem keresnénk a megelőzés lehetőségeit.

Mielőtt a cölibátusról kérdezném, aminek a megszüntetésében sokan látják ennek a kérdésnek a megoldását, engedje meg, hogy felemlegessem: ön tett idén egy kijelentést a nőkkel kapcsolatban, egészen pontosan azt mondta a Magyar Narancsnak, hogy „mindig zavar, amikor megjelenik egy nyüzsgő nő a közösségben és átveszi a vezetést”.

Sokat gondolkodtam ezen azóta, és megint Ferenc pápa jutott eszembe, aki mindig úgy szól az emberekhez, hogy „Kedves Nővéreim, Kedves Fivéreim!” Ezt a felfedezésemet én egy apró jelzésnek vettem, hogy sokkal érzékenyebben kellene megszólalnom az ilyen kérdésekben. Azonban mégis azt kell mondanom, és lehet, hogy ezért sokan haragudni fognak rám, de nem tartom jó ötletnek például a női papságot, ebben konzervatív vagyok.

Akkor térjünk rá a papi nőtlenségre.

Ebben kevésbé vagyok konzervatív. Ábrándoztam arról, hogy még az én püspöki szolgálatom alatt nős férfiakat fogok pappá szentelni, de sajnos fogy az időm. Én abban hiszek nagyon, hogy tudunk venni megint egy fordulatot, és egy másik oldalról közelítjük meg a papi szolgálat kérdését. Amit eddig csináltunk és most is csinálunk, vagyis hogy gyerekeket beiskolázunk, és utána izgulunk, hogy nehogy szerelmesek legyenek, mert akkor nem lesz belőlük pap, az nem jó. Én keresnék olyan férfiakat, akik köztiszteletnek örvendenek, hitelesek és családosok, letettek valamit az asztalra a saját hivatásukban, szakmájukban, és hitükben felnőtt emberek. Őket szívem szerint odaállítanám a közösségek élére, ahogy a görög katolikusoknál, a protestánsoknál. Először nőjenek föl, aztán hívjuk meg őket a szolgálatra.

Arra gondol, hogy ha egy fiatalember elhatározza, hogy pap lesz, akkor onnantól kezdve olyan dolgok fognak hiányozni az életéből, amik egyébként hozzátennének a lelki és pszichológiai fejlődéséhez?

Igen, mert szerintem jót tesz, ha valaki megtapasztalja a saját felnőtté válásáért és érettségéért való küzdelmet, ahogy az is jót tesz, ha ugyanez a hitével kapcsolatban megy végbe. Tehát én eltörölném a kötelező papi cölibátust, ugyanakkor a cölibátust magát szent eszménynek tartom, ezért azon az állásponton vagyok, hogy a papság számára legyen szabadon választható. Itt is karácsonyra volna szükség.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Mit hagyna itt a következő váci püspöknek ajándékba?

A családközösségeket. Bennük látom az egyházunk jövőjét és megújulásának lehetőségét. A személyesebb egyházban hiszek, valamint a lelkiségi mozgalmakban. Éppen most járt itt nálam egy nagyon kedves család, megnézték a birkáimat.

És a Misu nevű szamarát, amit a birkákkal együtt itt nevel a püspökségen?

Igen, Misut is. Ezektől a terhektől viszont megkímélném az utódomat, nem tudhatom, hogy olyan habókos püspöke lesz-e Vácnak, mint amilyen én vagyok.

Mennek önnel az állatok a kicsi faluba?

Ha olyan lesz a parókia, akkor természetesen.