Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Négy nap a világ legnagyobb gettójában

Négy nap a világ legnagyobb gettójában

A Gázai övezetet Izrael és Egyiptom 2006 óta blokád alatt tartja. Nem nagyon jut be semmi. Az övezetben az elmúlt évtizedben állandósult a humanitárius krízis: nincs áram, nincs elegendő ivóvíz, nincs munkahely. Iszlamista diktatúra, nyomor jellemzi a Budapestnél kisebb térséget, amelyben kétmillió ember él jövőkép nélkül.

Rámalláhból kora reggel indulok Gáza felé. Még érezni az égő gumik szagát, de a Kalandia ellenőrzőpontnál normális az ügymenet. Annak, hogy itt a minap autógumikat égetett és köveket dobált a Trump miatt megvadult tömeg, nincs nyoma. Bámulom a betonfalat, mely elválasztja Ciszjordániát Izraeltől, a falra festett graffitiket. Végül elindulok a gyalogos átkelő felé. A betonépület padlóján csikkek és eldobált műanyagpoharak. Előttem palesztin civilek várnak a sorukra. Előttük acél forgóajtó, azon túl röntgengép a csomagoknak. A forgóajtót egy fülkéből kezeli az izraeli személyzet, zsilipes átengedés van. Az előttem várakozó palesztin nő, kezében a legfeljebb kétéves gyerekével beszorul a forgóajtóba. Egészen pontosan a gyerek szorul be. Az anyja tartja a gyereket, amíg át nem engedik őket. Átengedik.

Fotó: Jászberényi Sándor

Útlevélvizsgálat, aztán én is mehetek tovább. A falak túloldalán tényleg egy másik ország van. Az ellenőrzőpont előtti parkolóban megalkuszom egy palesztin taxissal, hogy elvigyen az erezi határátkelőre. Zöld tájakon hajtunk keresztül.

Az erezi határátkelőnél ugyanazok a betonfalak. Az égen fekete felhők. Nincs gond a beengedésemmel az izraeli oldalon. Másfél kilométert kell sétálnom egy fémketrecben a palesztin ellenőrzőpontig. A ketrec oldalán elégett autógumik, üresen álló mentőautók. Egy pénteki tüntetés mementói.

A palesztin ellenőrzőpontnál középkorú biztonsági tiszt hallgat ki. Mindenre kíváncsi: mit csináltam Jeruzsálemben, egyáltalán miért vannak ilyen vízumok az útlevelemben, miért nem a rafahi határátkelőn jöttem be Egyiptom felől, hiszen nyitva volt.

Fotó: Jászberényi Sándor

„A tüntetésekről tudósítottam Jeruzsálemben és Ramallahban. Egyiptom pedig az elmúlt két napban nyitotta csak ki a határt” – felelem, közben azon gondolkozom, hogy vajon a kihallgatóm Hamász- vagy Fatah-tag. December elsejétől a két nagy palesztin frakció elvileg kibékült egymással és a Palesztin Hatóságok ellenőrzik az átkelőpontokat. Mahmúd Abbász palesztin elnök háromezer biztonsági tisztet küldött az övezetbe, béke van a palesztinok között, a polgárháború mára már csak emlék. Elvileg. A valóságban két kormányzata van jelenleg az övezetnek, bizalmatlanság és egymásra mutogatás jellemez mindent.

Fotó: Jászberényi Sándor

Kihallgatótisztemmel abban maradunk, hogy megvárjuk a barátomat, Abdelhalim Al Anzit, hogy felvegyen. Lassan hét éve ismerjük egymást a beduinnal. Másztunk együtt alagútban, fotóztunk együtt romokat. Végignéztünk két izraeli offenzívát. Az elmúlt négy évben, amióta nem találkoztunk született egy fia és egy lánya. Fél óra múlva megérkezik.

„Isten hozott a mennyországban”

– mondja és megölel. Taxival Nuszejrátba megyünk. Szűk sikátorok között van Abdelhalim háza. A gyerekek az anyjukkal az anyósnál vannak, ő szabadnapot vett ki az iskolában, ahol angolt tanít. Átható szag terjeng az utcán, nyílt csatornán folyik a szennyvíz.

Fotó: Jászberényi Sándor

Egy pokróccal fedett ajtónál megállunk: ez a családi ház. Alacsony betonépület, a falak nincsenek befestve, az ablakokon drótháló. Nincs természetes fényforrás. Elnémít a nyomor, amiben élnek. Nézem a koszos pokrócokat a földön, ahol a gyerekek alszanak.

Szégyellem, hogy európai vagyok.

Abed kávét főz. Áram jó, ha egy órára van naponta. Hideg fehér fénnyel világítják meg az akkumulátoros kínai ledlámpák a csupasz falakat. Abed tanítani is csak megszokásból jár az iskolába: a két kormányzat folyamatosan elfelejti kifizetni a tanárokat. Hat hónapja nem kapott fizetést. Ebben a hónapban kétszáz sékelből (kb. tizenötezer forint) fognak élni, mondja vigyorogva. Egyetlen nadrágját kézzel mossa a felesége.

Fotó: Jászberényi Sándor

Nem volt ez mindig így. Amikor 2009-ben megismerkedtünk, öltönyben járt és egy toronyházban laktak. Minden év egyre nehezebb lett. Az övezetben ugyanis nincs rendesen fizető munka. Illetve van, de az az ember lelkére is igényt tart. Nem mindenki szeretne a Hamásznak dolgozni a palesztinok közül, részt venni az alagútásásban, rakétázásokban.

„Ez itt a végállomás a számukra” – ezt gondolom magamban, meg azt, hogy innen már nincs lejjeb.

Lejjebb azonban mindig van. Legutóbb például egy kerekesszékes férfi ment neki az izraeli ellenőrzőpontnak a tüntetésen. Le is lőtték a katonák. Azért csinálta, mert ez még mindig olcsóbb módja az öngyilkosságnak, mint lángra gyújtania magát. A benzin literje csillagászati árakon mozog az övezetben.

Este hosszasan sétálunk a tengerparton. Vihogva röhögünk a gázai mennyországos poénokon, majd beülünk öt fekete férfi közé, akik egy tűz körül melegednek kint az utcán. Csípős, tűzön készített cukros kávét iszunk, majd hazamegyünk. Megengedem a csapot a fürdőben. Nem fürdök. Büdös a víz, nem leszek tőle tisztább.

Fotó: Jászberényi Sándor

Az elkövetkező napokban végiglátogatjuk a gázai politikai paletta szereplőit. A téma persze Trump bejelentése. A nyomor mindenhová elkísér minket, de elbúcsúzik a politikusok irodáinál. Nagy autók, szép öltönyök, élhető élet. Csak jól helyezkedjen az ember. A felső tízezer Gázában tokkal-vonóval sem több ezer embernél.

Abban nagy az egyetértés a pártok között, hogy valamit tenni kell, hogy közös választ kell adni Jeruzsálem elvesztésére. Az iszlamisták szerint már nagyban zajlik az intifáda, izraeli kávézókat, iskolákat azonban nem támadtak. Még.

Fotó: Jászberényi Sándor

„Először elvették a földünket. Utána börtönbe zártak minket. Most elvennénk az identitásunkat” – mondja a Demokratikus Népfront politikusa az irodájában. „Persze, csinálni kellene valamit” – teszi hozzá.

„Kilőhetünk például egy rakétát. A mi rakétánk azonban egy falat nem képes lerombolni, de amit visszalőnek, egy egész házat tesz a földdel egyenlővé.”

Már, ha ugye nem szedi le az Iron Dome rakétaelhárító rendszer.

„Egyeztetés van a palesztin politikai frakciók és katonai szárnyaik között” – állítják a politikusok egyöntetűen. „Akkor hogyan lehetséges, hogy önálló akcióban néhány dzsihadista szervezet rakétát lő Izraelre?”

Faúzi Barhúm, a Hamász szóvivője sajnálkozva tájékoztat arról, hogy habár Izrael minden katonai akcióért az iszlamista szervezetet teszi felelőssé, a Hamász sajnos nem képes kontrollálni minden fegyveres csoportot az övezetben. Persze utólag „felelősségre vonják őket”.

Minden pénteken nagy tömegmegmozdulások vannak az övezetben. Ilyenkor meghal néhány ember. „Az izraeliek itt éleslőszerrel oszlatnak” – világosít fel Abdelhalim. Alsó végtagokra lőnek.

A Dzsebha Demokratíja fegyveres szárnyával is találkozunk. Babérligetben nyilatkoznak a maszkos, fegyveres fiúk, hogy ne lássák a gyülekezést az izraeli megfigyelő drónok. A zúgásukat egy idő után megszokja az ember. A fiúknál jól felszerelt kalasnyikovok, glockok vannak. Több baki is van a nyilatkozat közben, ilyenkor leállunk, és újravesszük az egészet.

Fegyverre a jelek szerint azért van pénze a pártoknak. A Gázai Övezetben nem komoly politikai tényező az olyan párt, amelynek nincs fegyveres szárnya, saját mártírja, valaki, akit az izraeliek öltek meg „szabadságharc közben”. A mártírok kifüggesztett képei fakulnak a füstös és nyirkos utcákon.

Négy napon keresztül nem fürdök az övezetben. Írni sem tudok. Annyi áram van, hogy a kamerát és a mobiltelefonomat feltöltsem. A wifi azonban körbeöleli az egész gettót.

Néhány sékelért mindenki kap jelszót, hogy álmodozzon az interneten.

Az utolsó napon Abdelhalim anyósánál vacsorázunk. A beduin lánya a vállamon alszik, miközben halat eszünk. Hatalmas lakomát rendez a család, és kérik, hogy maradjak még, hiszen csak most jöttem. Tudom, hogy az utolsó sékeleiket költötték el a halakra, amit eszek.

Fotó: Jászberényi Sándor

Próbálok pénzt adni a beduinnak, de nem fogadja el. „Ez nem a kultúránk része” – mondja. Egy fotel alá dugom az eurót. Majd akkor mondom meg neki, hogy hol van, ha már kint vagyok az övezetből.

Összeölelkezünk a határnál. „Vigyázz magadra” – mondja.

Elindulok a fémketrecben az angol vécék és a forró fürdők felé.

Ő és a családja itt marad.