Egyszerre imádtuk és utáltuk Pintér Béla új darabját

Egyszerre imádtuk és utáltuk Pintér Béla új darabját

A Katona József Színházban bemutatott új Pintér Béla-darab, az Ascher Tamás Háromszéken önreflexió, fricska, pofon és tükör is egyben. Könnyesre röhögtet, de aztán meg is gyomroz. De jó darab? Duplakritika.

Amikor Pintér Béla az előző évadban megrendezte a Katona József Színházban A bajnokot, egy akkoriban megjelent cikk alapján hirtelen nagyon nagy ügy lett belőle, hiszen a darab nyomokban egy alig ismert pletykát dolgozott fel egy politikusunk magánéletével kapcsolatban. Lévén, hogy fideszes polgármesterről (illetve azóta már országgyűlési képviselőről) van szó, a Heti Válasz lánglelkű publicisztikában kérte ki magának, hogy Pintér Béla ne ilyen ügyekkel foglalkozzon, hanem kaparásszon a saját szemétdombja környékén, és mondjuk arról írjon darabot,

hogy Máté Gábor, a Katona igazgatója miként kényszerítette abortusz(ok)ra egykori párját.

Pintér Béla beleállt, sőt, Máté Gábor is, ugyanis utóbbi szabad kezet adott az alkotónak, hogy olyan művészi választ adjon erre a kritikára, amilyet csak akar. Decemberre el is készült az Ascher Tamás Háromszéken, amely nevéből is kitalálható módon egy önreflexív darab lett, szereplői között pedig a fiktív karaktereken kívül valós személyek is bekerültek, az említett Ascher Tamáson kívül Máté Gábor, Bezerédi Zoltán és maga Pintér Béla is – nem éppen pozitív karakterjegyekkel felvértezve.

Jordán Adél, Fekete Ernő és Dankó István. Fotó: Horváth Judit

A történet meglehetősen egyszerű, a Katonavári Kaposa József Színház igazgatója elküldi Ascher Tamást, Bezerédi Zoltánt és Máté Gábort Erdélybe, hogy ott színházi kurzust tartsanak. Máté Gábor itt megismerkedik Pintér Bélával, általa inspirálódva pedig el akarja készíteni a Három nővért (népdalokkal előadva), ezért magával viszi a fővárosba, egy helyi színésznővel egyetemben.

Az előadás első fele ennélfogva egy belterjes játék ismert és kevésbé ismert színházi utalgatásokkal. A Kaposa például egyértelműen a Katonára, valamint annak szellemi elődjére, az ellenzéki kaposvári színházra utal, míg annak igazgatója (Tabajdi Sándor) két rendezőből, Babarczy Lászlóból és Zsámbéki Gáborból van összegyúrva (emiatt két színész játszik egy szereplőt, Thuróczy Szabolcs és Elek Ferenc). Aschert Keresztes Tamás alakítja, annak minden perfekcionizmusával, intellektusával és tudálékosságával, Fekete Ernő neurotikus és önző Máté Gábort tár elénk, Bezerédi saját magát alakítja, bár több hajjal, és nem rest a nemrég Alindánál is felvállalt alkoholizmusán élcelődni, míg Dankó István egy kisstílű, nagyravágyó stréberként játssza el Pintér Bélát.

A darab első órája szinte a színházi lét paródiáját képezi, a pesti értelmiségieket színes ruhában parádézó, intellektuális fölényüket szajkózó paprikajancsikként mutatja be, míg a határontúliakat egyszerű emberekként, akik mintha egy Tamási Áron-regény széljegyzete alapján mintázódtak volna, annyira sztereotipikusak.

Borbély Alexandra és Thuróczy Szabolcs. Fotó: Horváth Judit

Közben a darabban van opera, operett, népdal, néptánc, rengeteg jó arányérzékkel elhelyezett poén, minden ami Pintér Bélát jellemzi, majd a második egy óra hirtelen csap át drámába, a Kaposába érkező erdélyi színésznő, Léda terhes lesz, és elkezdődik a presszió, hogy vetesse el leendő gyermekét. Közben megérkezünk a színházi lét árnyoldalainak bemutatásához, jönnek a hierarchikus viszonyrendszerből adódó feszültségek, a fúrások, de előkerül a Marton-ügy is, kicsit más formában (azokon gúnyolódik, akik azt hiszik, csak a színházban történhet ilyen).

Emiatt hihetetlenül ambivalens darab az Ascher Tamás Háromszéken, ugyanis humorával (illetve öncélúnak tűnő utalgatásaival) eltereli a figyelmet, hogy aztán még jobban pofára ejtse nézőjét. És ebben rejlik Pintér Béla zsenije, ugyanis első körben önironikusan nem fél hülyét csinálni mindenkiből (még magából is, hiszen pellengérre állítja a Parasztoperát is, amivel nevet szerzett a szakmában), hogy aztán tényleg olyan témával foglalkozzon, amihez nehéz relevánsan, érthetően nyúlni.

Muchichka László

Hol marad a dráma, ha csak az áldozaton röhögünk?

Az Ascher Tamás Háromszéken premierjére kifejezetten érdeklődve érkeztem, ugyanis elképzelésem sem volt róla, hogy az előzetes információk alapján milyen darabot láthatok majd, viszont rettenetesen csalódottan távoztam a színházból.

A történetet fent már nagy vonalakban ismertette Muchichka kolléga, így azzal nem untatnék senkit, pláne, hogy Pintér Béla sem törődött vele különösebben, hogy a darabja kőkemény, valós részleteken alapuló története bármennyire is érdekes legyen a darab egésze szempontjából.

Pintér Béla. Fotó: Horváth Judit

Ez volt a legnagyobb bajom az egész előadással, hogy szíven kellett volna, hogy üssön, hiszen már csak elmesélve is nagyon durva a sztori, különösen, hogy létező emberekről szól, ehhez képest totálisan súlytalan volt az egész. A feltörekvő, naiv színésznőt kegyetlenül kihasználó színházi nagyembereket egyáltalán nem ítélte el a darab, a kihasznált fiatal színésznő halálának semmi tétje sem volt.

Olyannyira jelentéktelen, kiröhöghető figura volt a maga szerencsétlenségében, hogy a halála még csak meg sem jelent a színpadon, csupán narrációban, mintha csak egy híradórészletet hallana az ember. Nem derül ki, hogy a rendező mit gondol a saját maga által írt történetről. Az elvileg a történet komolysága miatt érdekes darabot egyáltalán nem a sztori adja el, hanem az a néhány jópofa és valóban szórakoztató jelenet, amivel bármilyen drámai pillanatot ügyesen lehet oldani. De dráma hiányában igazából ezekre sincs túl sok szükség.

Különösen kellemetlen volt a közönség reakciója, azé a közönségé, amelyik nyilván az elmúlt hónapokban hüledezve hallgatta a magyar kultúrát is megrázó zaklatási történeteket, most pedig olyan vígan röhögött a főszereplők finoman szólva is elítélendő viselkedésén, hogy egyből egyértelmű lett: tényleg rendszerszintű problémáról van szó. Ha nem hívják fel valaki figyelmét arra, hogy „figyi, így viselkedni több mint ciki”, akkor egy legyintéssel el lehet intézni bármilyen otrombaságot. Egy ember halálba hajszolását is.

Nem a röhögéssel van probléma, a groteszk és az abszurd lényege pont az, hogy kifele nevetünk, belül viszont gyötrődünk. Pintér darabjából viszont hiányzott minden, ami belül van, csupán a vázt kaptuk meg. Ez a darab nem az elkövetőket röhögi ki, nem belőlük csinál bohócot, hanem az áldozatból. Ezzel még szintén nem lenne probléma, ha az áldozat is röhögne saját magán, de a történetben az áldozat nemhogy nem röhög a saját sorsán, hanem belehal.

Bezerédi Zoltán, Fekete Ernő és Keresztes Tamás. Fotó: Horváth Judit.

Az is érdekes kérdés, hogy kiknek szól a darab. Miért volt fontos legalább részben valós színházi közegbe helyezni, és miért fontos létező személyek felhasználásával előadni a legalább részben fikciós történetet? A darab szempontjából semmi jelentősége, a színházi közegen kívülieknek nem fog sokat mondani, hogy Keresztes Tamás remekül vette le Ascher Tamás manírjait, vagy hogy Fekete Ernő is ügyesen alakítja Máté Gábort, megformálhattak volna bármilyen más fiktív figurát is, és akkor talán lehetőség nyílik valódi mélységet is vinni a karakterekbe. Ez így leginkább olyan, mint egy baráti társaság előadása a baráti társaság többi tagjának, amiben nyugodtan érezze kívülállónak magát bárki, aki nem ismeri a belső dinamikát és poénokat.

Szóval ez így elég súlytalan és értelmezhetetlen lett. Persze, ha kiderül, hogy a darab nagy trükkje az, hogy direkt teljesen súlytalan és üres váz csupán, akkor elfogadom, hogy Pintér Béla egy zseni. Ha arról van szó, hogy azzal akarja felnyitni a szemünk, hogy egy mindenféle kritika nélküli viccelődést csinál egy ember hiábavaló halálából, hiszen így reagál az ilyesmire a társadalom is, ahogy azt a nézőközönségen is tapasztalhattam, akkor elfogadom, hogy ez a darab zseniális, de tartok tőle, hogy nem így van, és tényleg csak egy foncsor nélküli tükröt kapunk.

Marczisovszky Márton