Tisztelt Olvasók! A zoom.hu internetes híroldal 2018. december 21-én megszűnt. A domain a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül és az egyes írások nem kommentelhetőek. - STRAT-POL Kft.

Gyakran előfordul, hogy a kisebb gyerekek esznek, a többiek nem

Gyakran előfordul, hogy a kisebb gyerekek esznek, a többiek nem

Így él egy kilencgyerekes család, ahol az a luxus, ha egy receptet csalás nélkül, az eredeti hozzávalókkal tudnak elkészíteni.

Vigasztalanul esik az eső, az ablaktörlő monoton zaja annyira eltompítja az agyamat, hogy elsőre nem veszem észre a málló vakolatú szürke házat, ahová jövünk.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Az előkertben kutya tapodja a sarat, meg sem ugat minket, csak szomorúan néz. Bent valószínűleg Krasznahorkai vitatkozik Tarr Bélával arról, hogy ki nyisson ajtót. Végül Fazekas Simon Krisztina jön, meg a férje, Fazekas Zsolt. Ő laknak itt 9 gyerekkel, meg a szegénység.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Zsámbokon vagyunk, amit rendszeresen Zsámbékkal kevernek össze. Itt nincsen premontrei kolostor, se várkastély, se műemlék rakétabázis. Itt semmi nincsen. Zsámbok legutóbb akkor került a híradásokba, amikor októberben két fiatal vascsővel brutálisan halálra vert egy 88 éves asszonyt, rablási szándékkal, előre kitervelten.

Krisztina és Zsolt bekísérnek minket, a két gyászhuszárt a házba. Ami belül is kopottas, de ránézésre minden van: szőnyegek, bútorok, meg meleg. Utóbbi egy vaskályhából jön, az előszobában áll, ez fűti a három szobát. Ami még feltűnik, az a félhomály. A szomszédból jön az áram, hosszabbító hosszabbít hosszabbítót, a szobákban olvasólámpák világítanak, ha éppen.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Klasszikusnak minősíthető nappali nincsen, már amennyiben ennek sajátja egy ülőgarnitúra lenne. Az itt nem férne el, tizenegy embernek kell vackot csinálni éjszakákra, ezért jobbára a szülők szobájában, az ágyra ülünk le.

Itt aztán zajlik az élet. Alapigazság, hogy egy gyerek egyszerre legalább két irányba tud elindulni, ezt felszorozva kilenccel… Nincsen mindenki itthon, de vagyunk annyian, hogy komoly gondot okoz követni a neveket. Patrik 17 éves, Dominik 15, Erik 14, Zsombor 11, Kevin 7, az ikrek, Leila és a testévre 5, van egy 3,5 éves kislány, talán Luca a neve, és még itt van Miló, aki 17 hónapos. Júliusra például négy születésnap esik. „Abban a hónapban akkor négy torta kéne” – vetem fel. „Igen. De nem mondom, hogy megvan.” „És ajándék szokott lenni?” „Áhh, ne viccelj.”

„A férjemmel három éve vagyunk együtt. Volt olyan okos, hogy ennyi gyerekkel is vállalt engem, le a kalappal előtte – mondja Krisztina nevetve. Ezt megelőzve volt egy bűn rossz házasságom, onnan van nyolc gyerek, a kilencedik, a kis Miló közös.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Alkohol, játékgépek, ugyanakkor nem volt munkája, rengeteg adósságot halmozott fel, képzelheted” – beszél a fiatalasszony a volt férjéről, akinek a neve egyszer sem hangzik el. „Az nem érdekelte, hogy mit esznek a gyerekei, hogy egyáltalán esznek-e. Rendszeresen bántalmazott bennünket, volt, hogy a hajamnál fogva húzott végig az udvaron. Féltünk, elegünk lett, úgy döntöttünk, elmenekülünk. Előtte azért persze megkérdeztem a gyerekeket is, hogy mi legyen, és miként csináljuk. A nagyok közül mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy na, itt befejeztük. Ekkorra már odáig jutottunk, hogy volt olyan gyerekem, aki ki sem tudta mondani azt a szót, hogy apa. Ami azóta is így van” – mondja.

A család Krisztina édesanyjáékhoz költözött, de ott nem fértek el, ezért onnan egy albérletbe. Amit szinte azonnal felmondtak, mert a főbérlőknek szükségük volt a házra. Vissza kellett költözni. Az udvaron két ház van, hátul az, ahol eredetileg laktak a férjével, az utcafronton pedig ez, ami régen Krisztina anyósáé volt, aki azóta meghalt.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Semmijük nem volt. Szó szerint. Se egy asztal, se egy szék. Ide már Zsolttal együtt költöztek. „Küzdelmes időszak volt – mondja Krisztina – például kézzel mostam, akkor még tíz emberre.” Vagy egy éven át nem volt villanyuk, esténként beszélgettek. „Amikor áramszünet van valahol, ott a remény, hogy előbb-utóbb megcsinálják. Mi remény nélkül éltünk ekkoriban, fogalmunk sem volt, hogy lesz-e egyszer villanyunk.

Az áramot végül a volt férjemtől vezettük át. Azt még akkor kikapcsolták, amikor együtt éltünk, azután lett kártyás villany, hogy visszajöttünk. Mi fizetjük, mert őt nem érdekli ez sem. Meg hát nincsen pénze rá, azt mondja.”

Közben elnézést kér, amiért hátat fordít, szoptatni kezdi Milót.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A ház, ahol most laknak, 3 szobás. Van még egy konyha, fürdőszoba – ezt fűti az egyetlen vaskályha, ami szerencsére az épület közepén van. Nemrég tudták megnyitni a harmadik szobát, addig nem volt benne bútor. Most van, egy szekrénysor, meg sok-sok ágy egymás mellett. Mindet egy alapítványtól kapták. Meg a játékokat, és a labdákat is, amiből most egyszerre három is pattog a szobában.

Zsolt az építőiparban dolgozik. Ha esik az eső és nem lehet dolgozni, mint ma, akkor fizetés sincsen. Persze nincsen ezzel egyedül az országban. Több adósságuk is van, villanyra, házra, egyébre, ráadásul a Krisztina előző férjével közösen felvett hitelt is nekik kell fizetniük, mert a férfi nem törleszt, viszont mivel nincsen bejelentett munkahelye, se bevétele, letiltani sem tudnak miből. Krisztina adóstárs, de tulajdonjoga nincsen a másik házon.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Ezen kívül Zsoltnak az előző házasságából van 3 gyereke, akik után tartásdíjat fizet. Mindent összevetve hó végén körülbelül 120-130 ezer forint marad meg a családnak. Közben halmozódik a tartozásuk. A kamatos kamatokkal, tiltásokkal, szocpollal, mindennel együtt összesen 10 millió forintról van szó. Azt mondják, ha minden adósságot sikerülne visszafizetniük, egyenesben lennének.

Egyre neccesebb a helyzet, mert szép sorban jön a gyerekek ballagása, amikor illenék valami ajándékot adni. Meg vendégséget fogadni. De ilyesmikről szó sem lehet. Mintha nagy dolog lenne az érkezésünk, aki itthon van, az a szobában ücsörög velünk. A nagyok szótlanul néznek maguk elé, az anyjuk, amikor kettesben maradunk, azt mondja, szégyellik a szegénységüket. A kicsik játszanak, egyáltalán nem feszélyezik magukat tőlünk, idegenektől. Nem telik el húsz perc, amikor az egyik már az ölemben ül.

Mindannyian kezdünk megéhezni, aminek csalhatatlan jele, hogy az evésre terelődik a szó. Egy reggelihez a családnak alsó hangon 1,5 kiló kenyérre van szüksége, „ekkor elmondhatjuk, hogy mindenki evett. Nem jóllakott, evett” – pontosít Krisztina. Ehhez egy kiló párizsi simán elmegy. A parizer, még ha a legolcsóbb is, azért átlagban megvan. A zöldség a reggeli parizeres kenyérhez „nem rutinszerűen”. „Ez mit jelent pontosan?” – kérdezem. „Azt, hogy egy héten maximum egyszer. De télen persze egyáltalán nem.”

A legnagyobb gyereknek, a 17 éves Patriknak már van barátnője. „Előfordul, hogy a lány anyukája csomagol tízórait, mert nincs mit adnom. Hó végén az utolsó hét a nagyon húzós, addig még csak-csak megvagyunk valahogy. Akkor viszont gyakran előfordul, hogy a kisgyerekek esznek, a többiek nem” – mondja Krisztina. Nem panaszkodik, szerintem magától elő sem hozakodott volna a dologgal, csak hát ugye rákérdeztem. Hihetetlen erő és türelem van ebben az asszonyban, nekem már kicsit zúg a fejem, mert mindig történik valami, egyfolytában és egyszerre beszélnek többen is, mindig akad kifújandó orr, bekötendő cipőfűző, Krisztina velünk beszélget, közben áradó mosollyal mindent eligazít.

Szombat-vasárnap, amikor mindenki itthon van, az is húzós – mondja. A paprikás krumplihoz legalább öt kiló burgonya kell, hogy jóllakjanak. Nem mindig kerül bele kolbász, vagy virsli.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Ha mindenki itthon van és bundás kenyér készül (ma épp az lesz az ebéd-vacsora), az is minimum másfél kiló kenyér. „Hogy tojás mennyi? Azzal csalni szoktam, jól feltejezem. Tíz tojás annyi, hogy épp csak megmutattam a kenyérnek, hogy érezze a törődést, hogy elmondhassam, láttad te ezt is. Ha nincsen tej, akkor nem tudok csalni, ebben az esetben addig eszünk, ameddig jut. De nekem vannak a legszuperebb gyerekeim, mert mindent megosztanak egymás közt. Így aztán jut bundás kenyér mindenkinek, csak hát ugye kevés. Ha elfogyott, esszük a kenyeret üresen.

Van, hogy a lisztet elkeverem vízzel és kisütöm olajban. Azt egy ideig szerették, most már nagyon utálják a gyerekek. Vagy ugyanez a tészta sütőben, tepsiben kisütve. Ez tulajdonképpen a bodag. Ha kerül bele egy kis zsiradék, még jobb, de nem kerül. A rántottát ne is kérdezd, ahhoz kéne 35 tojás, hogy mindenki jóllakjon, így azt ritkán eszünk.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A srácok mindig, mindenből adnak a többieknek. Aki kap ebédet az óvodában, iskolában, az hazahozza és szétosztják egymás között. Ha csak mindenkinek egy falat jut, akkor is. És ez mindennel így van. Ha véletlenül kap valaki egy szelet csokit, akkor azt is igazságosan elosztják.”

„A luxus az mi az életetekben?” – jut eszembe az édességről. „Hát nem tudom. Mondjuk, amikor…” – hosszasan gondolkodik, de nem tudja befejezni a mondatot. „Mondjuk a csoki?” „Igen, az is, meg, ha egy receptet csalás nélkül, az eredeti hozzávalókkal tudok elkészíteni. Amikor minden benne van.”

Közben hol a karomban ül egy gyerek, hol az ölemben, nem csak a szegénység, a szeretet is tapintható a családban.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A család a ruházkodással is bajban volt, mert amikor elmenekültek Krisztina első férjétől, a férfi bosszúból mindenüket elégette. A hivatalos papírjaikat, a ruháikat, mindent. Szó szerint abban az egy szál gúnyában kezdtek új életet, ami rajtuk volt. Mert egyébként szöktek. A férj ugyanis egy szép tavaszi estén megígérte, hogy ha elalszanak, elvágja a torkukat. Szerencséjükre ő aludt el előbb, így ki tudtak surranni a házból.

Közben a kis Leila, aki Down-szindrómás, hoz egy kis sajtos pufit és a számba tömködi. Koraszülött volt, 31 hétre született, 6 hétig kórházban volt. Iskolába kéne mennie ősszel, de integráció ide, integráció oda, sehová nem akarják felvenni a közelben. Jelenleg korai fejlesztést kap, heti egy alkalommal, 45 percben. Óvodába sem jár, pedig jó volna neki.

„Legnagyobb szükségetek mire van?” „Nem kell sokáig gondolkodnom, nálunk mindig az élelmiszer a kevés. Az tényleg soha nem elég.” Amúgy mindenből a legolcsóbbat veszik. Felvágottból a legolcsóbb félét, a legolcsóbb féléből a legolcsóbb márkájút. „Marhahús? Ne viccelj! Csirkefarhát.”

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

A másik dolog, amiből soha nem elég, a mosószer. És hát ugye az áram, amit elkezdtek bevezetni, de még nem jutottak a végére, mert elfogyott a pénzük. Marad hát a volt férj házától hozott villany, amit persze ők fizetnek, de a kábelezés, egyéb hiányában csak olvasólámpákkal tudnak világítani.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Erik öltözködni kezd, megy a kicsikért az oviba. Ez az ő feladata. Közben kiderül, hogy aki Fazekaséknál sportol, az focizik. Nem tudom, megszámolni, mennyien. És láss csodát, van egy család az országban, ahol egy Barca- és egy Real-szurkoló békében megfér egy fedél alatt! Amikor mindenki hazaérkezik, egyszerre legalább három gyerekkel kezdünk el labdarúgni a házban, amíg Krisztina ránk nem szól. Nehogy kirúgjuk az ablakot, az katasztrófa volna!

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Februárban volt egy balesetük. Zárlatos lett az olcsó vezeték. Éjjel két órakor arra ébredtek, hogy berobbant az ablak a konyhában. Az ablak helyén azóta OSB lap van, meg fólia. Nézzük az üszkös keretet, közben észreveszem, hogy a sebfertőtlenítő itt literes kiszerelésben figyel a konyhaszekrény tetején. Szinte minden nap történik valami, de hát a gyerek az már csak ilyen.

Közben készül a vacsora, a már emlegetett bundás kenyér. Tizenegyen nem tudnak egyszerre leülni, ezért előbb a kicsik, utána a nagyok esznek. Már ha olyan étel készül, mint mondjuk egy leves, ami egyszerre kerül az asztalra. Az ilyesmik, mint ami most van, olyan ütemben fogynak, ahogy megsülnek. Krisztina minket is vacsorával kínál. Látszik a szemén, hogy nem csak udvariaskodik.

Fotó: Ivándi-Szabó Balázs

Míg sül az első adag, megkérdezem: „Voltatok már étteremben?” Kinevetnek. „Hát nyaralni, voltatok már?” „Nem. Az iskolások eljutnak egy-egy táborba, a család együtt még soha nem volt üdülni.”

Miközben esznek, megkérdezem az egyik nagyobb gyereket: „Mit szeretnél karácsonyra kapni?” „Semmit, csak hogy együtt legyünk.”